A születésemnél kezdődött minden. Édesanyám a nagy vérveszteség miatt elhunyt miközben az én életemet próbálta megalapozni. Az orvosok szomorú, szinte már könnybe lábadt szemmel közölték apámmal a hírt.
Mindenki tudta, hogy beteges asszony volt, legtöbbször olyan fehér volt, mint a fal és bármennyit üldögélhetett a napon nem sikerült színt nyernie. Haja viszont úgy ragyogott, mint a legszebb gyémánt. És az ajkai, mint, aki almába harapott, vörös volt és telt.
Elmondások alapján a mindig vidám, mosolygós férfiból egyszerre eltűnt minden fény. És a sötétség burka telepedett rá. Bajusza mindig alkoholos volt, mikor milyen. Sör, bor, válogatás nélkül megivott mindent csak, hogy enyhítse a fájdalmat. Ahogy cseperedtem a feketeség, ami körülvette egyre mélyebbre húzta. Ez jelentette számára az egyetlen kiutat. Szentül állította, hogy ilyenkor együtt lehet az ő Magdájával. A falu, ahol éltünk aprócska volt, mindenki ismert mindenkit ezért gyakorlatilag mióta kinyitottam a szemem vadidegen asszonyok és lányok neveltek. Fiatalok, idősek fel sem tűntek a különbség, mert bármennyire igyekeztek az igazi anyai szeretetet egyiktől sem kaptam meg.
Legelső megmaradt emlékem azonban mégsem hozzájuk köthető. Alig tanultam meg totyogni, amikor is a kertben kóborolva megláttam őt. Az almafánk egyik kiálló ágán ült. A szél lebegtette hosszú, fekete, bozontos haját. Ruhái annyira sötétek voltak, hogy egybeolvadtak a fa korhadt törzsével. Vékony teste szinte áttetsző volt és bár sütött a Nap őt nem fogta meg. Alacsony volt, kezei akkorák, mint az enyémek ezért nem tűnt nálam sokkal idősebbnek, A szemei, mint a gyémántok úgy ragyogtak. Nézett le rám, de nem szólt egy szót se. Nem sokkal később a szomszédok átjöttek, hogy megnézzék jól vagyok-e, mert órák óta csak a fát bámultam mereven, egy helyben állva. Felvettek és bevittek a házba. Én némán nyújtottam a kezem az udvar felé, mert nem akartam bemenni. A nappaliba érve megcsapta őket az alkohol mámorító bűze és, ahogy átsétáltunk a törött üvegek közt, megláttuk apámat. Alatta egy elgurult széket. Csendesen ringatózott a szoba tartógerendáján. Szemei fennakadtak, nyála kicsordult. Utólag mesélték, hogy abból a kötélből csinált volna nekem hintát, de nem tudta feldolgozni, hogy napról napra egyre jobban hasonlítok az anyámra.
A temetésen mindenki sírt én pedig nem tudtam mi történik. Ekkor lehettem hároméves. Sokan eljöttek mindenki feketében. Aznap nem engedtek játszani. Csak ültem egy helyben és zavarodottan forgattam a fejem. Kimásztam a nagymamám öléből és elindultam felfedezni a sírokat. Rengeteg volt. Ha erősen töröm a fejem feltudnám idézni, hogy pontosan milyen nevek álltak rajtuk. Régiek, ahol már az évszámok is kopottak, a gyertya helye már rég berozsdált, újak melyeken virágok szinte milliói illatoztak. Már a kerítésnél jártam, amikor újra megláttam a lányt. Odalépett hozzám. Szája néma maradt. Ugyanolyan sötét aura lebegte be, mint pár hete az első találkozásunkkor. Szemei ugyanúgy gyémántként ragyogtak. Furcsa illata volt. Pacsuli és föld. Mint temetéskor, amikor berakták apámat a gödörbe és az asszonyok köré gyűltek. Csontos, haloványszín ujjait vállamra tette. Ledermedtem. Hűvös, szinte már didergős hideg futott át rajtam. Nagyapám hangja törte meg a csendet. Felkapott és leszidott, mert elszöktem. Aznap este, miután mindenki lerótta a tiszteletét nálunk a mama felseperte a tornácot, mert korán jött meg az ősz és mindent sár meg elhullott falevél borított. Óvatlan volt, megcsúszott és összetörte magát. Olyannyira, hogy belső vérzése lett és mire kiértek a mentők már nem tudták megmenteni. Az ő temetésén se sírtam. Pedig a papi növendékek gyönyörű dalokat kántáltak és körülöttem mindenki a világ legnagyobb fájdalmát élte át. Mamát mindenki szerette. Ő volt a falu tyúkanyója, aki mindenhova megy, ha segítség kell. Fiatalkorában bába volt így az összes gyerek gyakorlatilag neki köszönhette, hogy él.
A világ nem készített fel arra, hogy mit kell csinálni. Senki nem szólt semmit csak némán lehajtották a fejüket engem meg arrébb löktek, hogy ne legyek útban. Így ismét a kerítés felé vettem az irányt, most már egy fokkal bátrabban. A lány nem volt ott. Pedig még a vakondtúrásba is belenéztem, de csak a por tárult elém meg a kis giliszták, akik előtörtek a sötétből. Azt mondják a gyerekek 3-4 éves korukig tudnak visszaemlékezni. A legtöbb dologra már egyáltalán nem tudok, de ő megmaradt. Néha, éjszaka is felbukkan a fejemben. Olyannyira belevésődött a tudatomba, hogy egy idő után miközben az álmaimban volt, hangot is adtam neki. Csilingelő, halk, tiszta szavakat. Mosolyt. Ahogy nőttem és a világ kitárult úgy közös élményeket is képzeltem. Randik, közös fagyizás, lovasszekerezés. Felnőtt fejjel ezek a pillanatok egy ritkábbak lettek. Keveset aludtam és nagy részében azokat is forgolódva. És hogy ő miért lett egyre kevésbé szereplője az éjszakámnak? Ki tudja. Papa temetésén újra láttam. Akkor már 20 éves lehettem. Tél volt, és szerintem az évtized leghidegebb napja. A sírások alig tudták kiásni a földet mama mellett. Kezeiket dörzsölték a fájdalomtól, ahogy a nehéz, fa ásót minél keményebben nyomták le. A szertartás pont ugyanolyan volt, mint a többi. Mindenki sírt, emlékezett, hogy milyen jó ember volt. Részben örültek, mert bár tényleg nagyon jól gondomat viselte, de a felesége hiánya sokat kivett belőle. Esténként a képeit nézegette és elmorzsolt pár könnycseppet. Ilyen érzést akartam én is. Szeretni valakit a végtelenségig. Amikor berakták a lyukba, felálltam és elindultam a kerítés felé. A szél úgy fújt, hogy a sálam önálló életre kelt. Beterítette az arcom és kis híján beleestem a tóba, ami hiába volt befagyva olyan vékony réteg volt csak, hogy egy gyerek is elsüllyedne. Ahogy visszanyertem egyensúlyom, a köves parton ott ült. Átlátszó bőre semmit nem változott.
Haja belelógott a jeges mederbe, de nem zavarta. Csak nézett maga elé. Amikor mellé értem rám pillantott, majd vissza. Talán a részvétét fejezte ki nem tudom, de ott, ahogy ült, egy szál semmiben, csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom ölelni, betakarni a meleg kabátommal, mindenemmel. A hátam mögül szóltak, hogy ideje menni. Visszasiettem a tömeghez elintéztem a maradék papírmunkát és rohantam a tóhoz, de ő már nem volt ott. Azóta nem láttam. Lehet azért, mert nagyapám halála óta nem jártam ott. Vagy azért, mert az azóta eltelt 10 évben több nő is az életemben volt és elvonták a figyelmem. A sors iróniája, hogy mindegyik kapcsolatom hosszú, fekete hajú, hamvas bőrű szépség volt. De egyik sem működött. Elakartak köteleződni , én nem éreztem szükségesnek, heves vita lett belőle majd összepakolták a cuccaikat és kiléptek az ajtón. A ház többi lakója néha meg is jegyezte, hogy kit keresek én bennük ennyire. Olyankor csak kínosan felnevettem, mert valahol mélyen, igazuk volt. Őt akartam, senki mást. Mivel semmilyen követendő példa nem volt előttem számomra az, hogy megcsaltam őket nem okozott törést vagy bűntudatot. Amit nem kaptam meg ott megszereztem máshol. A tanulmányaim sosem voltak kiválóak, de valahogy értettem ahhoz, hogy élettelen házakból olyan ingatlant hozzak létre melybe, ha belépsz minden berendezés és emlék nélkül is úgy érzed, hogy otthon vagy. Így lettem ingatlanos. Nem volt olyan épület vagy kis lakás, amit ne ismertem volna úgy, mint a tenyerem.
De éreztem, hogy ez nem elég, nem tölti ki a hetem ezért hétvégente szegény családoknak segítek felújítani házakat a szülőfalumban, hogy minél jobb árat kaphassanak érte. Saját irodámban rideg falak fogadnak reggelente. Körben végig könyvespolcok roskadoznak a sok olvasnivalótól. Szépirodalomtól kezdve a Bibliáig minden megtalálható. Nincs kimondott kedvenc, mivel a borító szokott meggyőzni. Ez azt eredményezi, hogy rengeteg olyan alkotás van nálam, ami inkább gyújtósnak lenne jó. De én választottam így muszáj együtt élni vele. Végül se feleség se gyerek nem lett. Az íróasztalnál ülve, mely egy hatalmas tölgyfából készült, néhány helyen már kopott volt és repedezett, de szerettem az antik bútorokat átfutottam egy újabb sikeres szerződést eszembe jut az életem. Miket tettem, hova jutottam, mi lett belőlem. Üresnek tűnik és egysíkúnak. A családom velem együtt hal ki, a nagy betűs szerelem sosem talált rám, a falu és város közti hatalmas űr miatt egy gyerekkori barátom sem nőtt fel velem együtt. Középiskolában valahogy nem találtam a helyem, nem izgatott úgy igazán semmi. Néha eljártunk ugyan iszogatni, de unalmas volt az ott lét. Az alkohol amúgy sem volt jó haver. Vagy annyit ittam, hogy hárman vittek haza vagy egy kortyot se. Emiatt balhé is volt, mert olyankor agresszívvé váltam. Azóta is fáj a karom, ha rossz idő van. Ahogy ezen elmélkedtem a földszintről csengetés törte meg a csendet. A falon halkan kattogó, nyikorgó órára pillantottam.
-22 óra 15 perc. Ki felejtett el valamit a munkaidőmön kívül? -Mérgelődtem halkan hátha elmegy. De a csengetés nem maradt abba. Komótosan és óvatosan felkeltem, de már ez is megterhelő volt. A sok tárgyalás és a női kéz hiánya meglátszott a konyhában, ahogy elhaladtam mellette. Az orvos szerint a koleszterin fog elvinni, ha nem vigyázok, de én csak legyintettem. Nem volt miért figyelnem magamra. Volt, aki szerint plusz öt évvel is öregebbnek néztem ki, mint amennyi valójában vagyok. Kiérve belenéztem a tükörbe. Kopaszodtam és az izzadságfoltos ingem sem nyújtotta a legszebb látványt. A karikák a szemem alatt már olyan szerves részeim lettek, hogy eddig fel sem tűnt milyen sötétek. Virslivé duzzadt ujjaim hegyén meglátszódott a sok tollfogás nyoma. Lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét és megtorpantam.
,,-Mi baj lehet?” -gondolkoztam és a létező összes projektet lepörgettem, amelyek a héten voltak, hogy mi történhetett vagy ütött ki balul, ami miatt zavarhatnak.
Vettem egy mély levegőt és kinyitottam. Előttem állt ő. Teljes életnagyságban. A kinti, hideg, esős éjszaka megborzolta haját, kellemetlenül húzta össze fekete, kopott, kapucnis kabátját magán. Szemei úgy csillogtak és fénylettek az éjszakában, mint, amikor először láttam. Kérlelőn pislogott. Minden szavam a torkomon akadt, de félreálltam és jeleztem jöjjön be. A nappaliba sietett. Léptei alatt megreccsent a padló. Pedig látszólag egy dekát sem hízott azalatt a húsz év alatt, amíg nem láttam. Levette vizes ruháit majd meztelenül leült a radiátor elé. A melegítőtest alig akart működni így odamentem és feljebb kapcsoltam. Hangos kattogással elkezdett működni. Furcsa is volt, mivel eddig bármit csináltam vele, vagy a szerelők, nem akarta az igazat. Ő is érezte, hogy itt este valami más. Intett a lány, hogy csatlakozzak. Együtt hallgattuk a vihar tombolását. Fák lombjait tépkedte, a falevelek rátapadtak az ablakra, az ágak verdesték az üveget, valahol egy kuka felborult, üvegek gurultak szét a betonon. Annyi mindent szerettem volna mondani. A világ összes mondata is kevés lett volna arra, hogy kifejezzem, amit akarok. Hozzá akartam érni. Beszívni bőre illatát. Hallani a hangját. Csapzott haját megigazítani. Magamhoz húzni és belesuttogni a fülébe a szavakat melyeket kiskorom óta csak neki őriztem.
Látta rajtam zavaromat, de ugyanúgy néma maradt. Ki tudja mennyi idő telhetett el így. Órák vagy percek. A szobában nem volt óra, mert feleslegesnek gondoltam, mivel sosem használtam. A kanapén való olvasás nekem kevés volt, így nagyrészt raktárként működött a sok papírnak. Megmozdult. Kezeit vállaimra támasztva helyet foglalt az ölemben. Szemei sosem voltak ennél szebbek. Mint a frissen csiszolt gyémánt. Sehol egy törés vagy hiba. Tökéletesek. Csontos ujjai végig simították arcom. Érdes érintés volt, vizes és lassú. Hideg rázás fogott el. Pedig belül és a nadrágomban lüktetett a forróság. Legszívesebben letepertem volna, de visszatartottam magam. Annyi idő után nem tehettem meg, hogy rámászok mint egy vadállat. Közelebb hajolt, átkulcsolta lábait a derekam körül és megcsókolt. Repedezett ajkainak por íze volt. Erőtlen és semmitmondó. A szám száraz volt, a nyelvem ki sem dugtam, hogy megkeresse az övét, mert az összes illúzió elszállt. Annyit vágytam rá, hogy amikor végre itt az alkalom minden vágy és sóvárgás megszűnt. A világ elsötétült. Émelyegni kezdtem, fejemben előtört a jól ismert zúgás, amit az egyik stroke-om előtt tapasztaltam. Éreztem, hogy végtagjaim elernyednek, szemeim lecsukódnak, a szívem pedig csak szúr és szúr. Egyre jobban. Mintha milliónyi kést döftek volna belé. Próbáltam kinyitni a szemeim, hogy lássam nem így történt-e. De mozdulni már nem tudtam. Kérdezni akartam, de szám már nem engedelmeskedett.
Néhány nap múlva a Demjén Ingatlanirodában.
-Kollégák, sajnálatos hírrel kezdjük ezt a megbeszélést. Társam, legjobb barátom és a cég alapítója Demjén János elhunyt szívrohamban. -Csuklott el az utolsó szónál a nappaliban álló, magas, öltönyös férfi hangja.
-A temetés három nap múlva lesz a közeli faluban. Ott született és sok emlék fűzte oda. Végrendeletében nem tért ki arra, hogy milyen szertartást szeretne. Ennek értelmében egy nagyon egyszerű egy órás temetés lesz. Kérek mindenkit, hogy ne vigyék túlzásba a virágokat. Nem volt az a fajta. -Itt már a férfi nem bírta tovább összegörnyedt és a legmélyebb, legfájdalmasabb ordítást hallatta. Körülötte az emberek csendben siratták az elhunytat.
Hideg, esős, furcsán erősen szeles napon került sor rá. Az eget sűrű, sötét, szürke felhők borították. A temetésre sok nő is eljött, függetlenül attól, hogy sosem volt beléjük szerelmes, ők az igazit látták benne az összes hibájával együtt. Barátok, családok, akiknek segített, néhány gyerek melyekkel egész jó kapcsolatot ápolt a maga távolságtartó, rideg modorával együtt.
Szülei mellé sikerült intézni a végső nyughelyét pedig mindig erősen tiltakozott a közös sír gondolatától. Mellettük a nagyszülei nyugodtak. Ha tiltakozhatott volna biztosan megteszi, gondolta ezt a barátja. Pedig a valóság az, hogy meg se szólalt volna, mert nem érdekelte. Ismerve a belső gondolatait most is a lányt keresné a kerítés mentén vagy az almafán. Főleg mécsesek voltak a látogatók kezében, néhányan kisebb koszorúkat hoztak. Semmi túldíszített ,,ajándék”. Pont, mint amilyen ő volt. Egyszerű ember, minimális igényekkel.
Miközben a koporsót a földbe helyezték senki nem vette észre őt. Szemei szárazon, unottan meredtek az emberekre. Talán még sóhajtott is, de a széltől nem lehetett hallani. A gyémántszemű lány a sírkövön üldögélt és újabb ,,áldozatot” keresett. Elővett egy kis vörös, ütött kopott notesz, ujjai közé fogta a tollat és kihúzta Demjén Jánost. A füzet tele volt ilyen áthúzott, kisatírozott névvel. Fiatalok, öregek, nők, férfiak. Válogatás nélkül, még csak arra se vette a fáradtságot, hogy rendszerezze. Felesleges cselekedet lett volna hiszen annyi elhullott lélekkel találkozik nap mint nap. Egyszer kötődött egy kisfiúhoz, mindennap elbújt a házukra nyúló diófán és nézte, ahogy játszik, kergetőzik a kutyájukkal, aki folyton összenyálazta. Szőke haja olyan volt, mint a friss búzamező, amit fúj a szél. Állt mindenfele. Apró ujjai beletúrtak az állat bundájába, aki ettől csak még jobban megörült és ráugrott. Reccsenés törte meg a jó kedvet. Majd a sírás vette át a helyet. Az anyukája rohant ki, felkapta és már el is tűntek a védelmező házikóban. Aztán nem jött ki többet a kertbe. Látta a mentőautókat, a sziréna szikrázó fényeit, és azt, ahogy az apró testet beemelik a hordágyon. Aznap este a szülei csak maguk jöttek haza, megtörten, fáradtan, reményvesztetten. Az égen egy új csillag fénylett, de ez őket nem érdekelte. Egyszer visszament oda és megdöbbent. Egy sárga hajú kislány játszott a babáival a fűben. Olyan korú lehetett, mint kis barátja. Beosont a szobákba és bár volt egy két kép a fiúról, de úgy tűnt, mintha már nem is emlékeznének rá. A szülők kisimultan beszélgettek miközben a sütőben sült a csirke, ami illatával és melegségével betöltötte az egész teret. Onnantól fogadta meg, hogy soha többé nem fogja senki sem érdekelni. De a mai napig is, ha újabb név kerül fel a listájára eszébe jut az a gyémántszempár, amivel a gyerek mindig nézte őt.
Közelebb ment a sírhoz. Szánta a férfit, mert miatta nem volt igazi élete. A lelke nem is fog sehova jutni, mert annyira jelentéktelen volt, hogy egyik hely sem érdeklődik iránta. Nyilván felszólalhatna érte, hiszen az egész családját ismeri és ő kísérte át őket. Az anyja egy végtelenül kedves és vidám nő volt, az úton megkérte, hogy néha hadd nézhesse fiát, hogy hogyan cseperedik. Elutasította. Az apját semmi nem érdekelte csak a felesége, de annyira mélyen volt, hogy nem egy helyen végezték. A nagyszülei közösen lépték át az ajtót, a mama megvárta a papát, addig egy mozdulatot sem tett előre. És végül, az unoka. A fiú, aki csak sodródott, ritkán ellenkezett, inkább csak beletörődött abba, hogy ő ilyen. Ahogy kiszállt a földből a lelke a lányt kereste, tudni akart mindent. De ő arrébb ment, nem volt kedve hozzá, idegesítette ez a túlzott ragaszkodás. Menekülni akart előle. Egy fa mögött bújt meg a tömeg között. A sok zavaróan erős parfüm teljesen elrejtette a nő holt illatát. Kifújta magát majd körbe nézett. Felrémlett neki a listája.
Róka György.32 éves, egyedülálló. Magas, fekete hajú, smaragdzöld szemű, borostás férfi. A tömegben nem volt nehéz kiszúrni. A sok hölgynek hála kitűnt a fejek fölött. Bánatosan nézte a sírkövet, mellé térdelt és valamit suttogott. Csak a szél hallotta, amint azt mondja, hogy jobban kellett volna vigyáznia barátjára. A lány odalépett. Ujjait vállára tette. György felugrott a hirtelen hideg érzéstől. Leporolta nadrágját, szorosabbra húzta kabátját majd a gyászolókhoz sietett. Megköszönte mindenkinek a jelenlétet. Közben csörgött a telefon, mert a céget vezetni kell és őt nevezték ki. Megtisztelő volt számára, de egyben nagy teher is. Már rég ki akart szállni a mókuskerékből de a barátját nem akarta cserben hagyni. De most, megint bennragadt, ki tudja meddig. Beült a kocsijába és hazament. Ledobta ruháit és a fürdő felé sietett. Ráfért, mert annyira fújt a szél, hogy mindene koszos lett. Megengedte a zuhanyt, elhúzta a függönyt. Elővette a szappant és végig dörzsölte magát. A víz barna lett. Hosszú percekig csak folyatta magára a forróságot. A gőz ellepte a tükröt, az ablakot. Nyikorgás ütötte meg a fülét.
,,Biztos csak a kutya mászkál.” -Mondta magában és visszafordult a zuhanyrózsához.
Bár úgy emlékezett, hogy kinn van a kertben. Megmosta a haját, szemügyre vette, hogy borotválkozni még nem kell, pár napot kibír. Bár tárgyalás lesz így letörten kimászott és a mosdókagylóhoz lépett. Kinyitotta a kis szekrényt. Borotvahab, maga a készülék, egy kis nyugtató. Ez volt mindene. A polcok üresen, porosan árválkodtak. Bekente az arcát, bevizezte a pengét és kimérten, precízen munkához látott. Újabb hangok.
-Na még csak ez hiányzott.” -Mérgelődött hangosan. Már ideje volt kicserélni a korhadt gerendákat a kis kertes házban, mert kezdtek balesetveszélyesek lenni.
Kisétált a hálóba, felöltözött és lesietett. A földön törmelék hevert. Felnézett, egy kisebb lyuk tátongott a plafonon a kutyája pedig azon keresztül kukucskált.
,,A vendégszobának ezzel annyi. Köszönöm Brútusz.” -Sóhajtott nagyokat, mert tudta, hogy nem maradhat így. Besietett a dolgozószobába, elővette fiókjából a noteszét és vadul kereste az ács számát. Ekkor ugyanaz a borzongás fogta el, mint a temetőben. Körbe nézett, de nem volt ott senki. A telefont az előszobában hagyta. Kivette a kabátjából.
,,Remek. Lemerült. Még valami?” -Bosszankodott fáradtan.
A vezetékes telefon fenn volt az emeleten a fal melletti apró asztalon. Még az anyja rakta oda egy nagy zöld növénnyel együtt, mert úgy gondolta fiának nem túl otthonos a berendezése. A lépcsők ropogtak léptei alatt. Újabb jeges érzés. Már nem foglalkozott vele. Pedig akkor megláthatta volna őt. A gyémántszemű lányt, ahogy a kutya mellett térdel, aki hiába nyüszít a félelemtől nem tud tőle távolodni.
-Ssss. Csitítgatta de az eb morogni kezdett. Végül kirántotta magát kezeiből és elfutott.
A telefon időközben kicsöngött. Hosszú percekig. Válasz nélkül. Újra próbálta, de nem járt eredménnyel. Mérgében lecsapta a kagylót és körbenézett. Akkor látta meg, amint előtte áll. Sápadtan, véznán, mint egy szellem. Megtörölte a szemét és mire kinyitotta már el is tűnt.
-Már képzelődök is. -Nevette ki magát és elindult, hogy megkeresse Brútuszt. Pár lépés után viszont a gerendák nem bírták tovább. Lezuhant a pince padlójára. A kerti szerszámok előbb zuhantak oda így az egyik éles eszköz átvágta az artériáját. Vér buggyant a szájából, szemei vörösben úsztak.
A csendet csak a lány újabb tollvonása törte meg.
