Egy fekete egy fehér
– Sötét van már, gyújtsd meg a gyertyát. – A fáradt, elkínzott hang a kunyhó mélyéből jött. Az ellenkező irányban egy alak mozdult és a helyiséget néhány pillanattal később derengő fény töltötte be. A sarokban rozoga, fából eszkábált ágyon, rongyos takarók alatt egy öregasszony feküdt. Szeme feketén csillogott, ahogy a gyertya lángjának fénye táncra perdült benne. Sötét, ráncos bőre még itt-ott magán hordozta a feszes barbadosi szépség nyomát, a fiatal lány egykori, ragyogó varázsát. Hófehér haja kuszán lógott ki a fejére tekert kendő alól. Szemét összehúzva követte, ahogy a nő a kunyhó közepén álló asztalra tette a gyertyatartót.
– Hozd ide inkább. Egészen közel. – Intett maga mellé. A nő engedelmeskedett. A gyertyát letette az ágy mellett álló, apró fenyőfa asztalkára, majd az ágy végébe telepedett, lábait maga alá húzva.
– Mesélni akarsz? – kérdezte. Sokszor, különösen téli estéken kuporgott így az ágy végében, amikor éppen semmi tennivaló nem volt; az erdő és a tisztás, melyen a kunyhójuk állt, téli álmát aludta. Tituba ilyenkor mindig a gyermekkoráról mesélt neki. Barbadosról, a gyönyörű szigetről, ahol rabszolga szüleivel élt, a csodás tájról, a cukornád ültetvényekről; dalokat énekelt, meséket mondott, amiket az öregektől hallott. Sokszor felidézte, ahogy anyja esténként betakargatta, és keresztet rajzolt a homlokára, hogy megvédje a rossz szellemektől. Mindent elmesélt, amire csak emlékezett, mielőtt szüleit megölték egy rabszolgalázadás során, őt pedig eladták északra.
– Inkább gyónni akarok – felelte sóhajtva.
– Hívjak papot?
– Őrizzen meg engem attól az én Istenem! – Kezét ökölbe szorítva a szája elé kapta, megcsókolta, keresztet is vetett, majd csukott szemmel motyogott valamit.
– Nagy az én bűnöm Doty. A pap nem segíthet azon – mondta végül, lemondással a hangjában.
– Ugyan már! Hogy lehetnél bűnös? Olyan jó ember vagy – nyugtatta a nő. Hangja behízelgően csengett. Tituba nem vette észre. A látásával együtt a hallása és az ösztönei is megkoptak. Az idő gyengévé és kiszolgáltatottá alázta, pedig milyen életerős volt egykor! Az erdő, ahol oly hosszú időn át élt, a föld, a növények tartották életben, táplálták, dédelgették, gyógyították. Együtt lélegzett, egy ritmusban élt ezzel a világgal, virágzott, termőre fordult, majd csendesen visszahúzódott a téli nyugalomba. Az erdő pedig megajándékozta őt azokkal a csodákkal, melyek gyógyírt jelentettek sok betegségre, fájdalomra. De mostanra elfogyott ez az együttlét. Már nem tudta követni ezt a csodálatos természetes rendet, elhagyta őt a föld, az Isten. Így érezte. Ekkor jelent meg az életében Doty. A nő mellészegődött és szolgálta őt. Fiatalabb volt nála legalább húsz évvel, feltűnően fehér bőrű, vizenyős kék szemű, világos, vöröses-szőke hajában itt-ott már megcsillant néhány ősz hajszál. A két nő elég nagy feltűnést keltett, amikor időnként megjelentek Rockportban. A falu főterén kiteregették a maguk csinálta portékáikat, füveket, főzeteket, kenőcsöket. Doty ilyenkor mindig nagyon elemében volt, az áruhoz műsor is járt, pörögve-forogva táncolt, rongyos ruhája lobogott körülötte, köpenyét karjaival lebegtetve hatalmas, csapzott hollóként verdesett. A szemeit meregetve forgatta, nyelvet öltött, közben hangosan, kántálva mondókázott.
– Egy fekete, egy fehér és kész a varázslat! Vegyék, vigyék, kenjék, egyék. Minden bajra csak ezt tegyék! – A falusiak ilyenkor, amilyen gyorsan csak tudtak fizettek és lehajtott fejjel, sietve távoztak. A két nő jót nevetett az ilyen mutatványokon, de Tituba azért mindig aggódott is egy kicsit, hogy addig riogatják a falusiakat, míg a végén elzavarják őket, és oda a megélhetésük. De Dotyt nem érdekelte, meg volt győződve róla, hogy nem lesz bajuk.
Tituba még otthonról hozta magával a nagyanyjától és az anyjától tanult gyógyító praktikákat, a tudást a fák, füvek és virágok erejéről. Miután egyre gyengült, Dotynak adta át tudományát. Doty eleinte nem akarta, azt mondta, neki más tervei vannak. De Tituba addig beszélt neki, hogy kár lenne a sírba vinni magával azt a rengeteg okosságot, és hogy bármi is a terve, sosem tudhatja, mikor veszi hasznát, hogy végül Doty beadta a derekát és tanulni kezdett. Ügyesnek és okosnak bizonyult, gyorsan tanult. Később, ahogy Tituba ereje egyre fogyott, már ő készítette a főzeteket, borogatásokat. Mindig összejött ebből éppen annyi, hogy eléldegéltek.
– Jó ember? Egy gyilkossal osztod meg az életed – mondta keserűen Tituba.
– Lakik még itt valaki rajtunk kívül? Hova bújt? Elzavarom! – tréfálkozott Doty. Tituba elmosolyodott fogatlan szájával, de tekintete mélyén szomorúság ült.
– Ne bolondozz már, te lány. Ezzel nem tréfálkozik senki. Még visszaüt – szólt rá feddőn.
– Na, hát, ha úgy akarod, nekem gyónhatsz – felelte Doty elkomolyodva. Szemében egy pillanatra furcsa fény villant, mohón megnyalta a szája szélét és elnyomott egy elégedett sóhajt.
– Salemben történt – kezdett bele némi merengést követően Tituba – szörnyű dolgot tettem. – Hallgatott egy ideig, mielőtt folytatta. – Sokan meghaltak miattam, nagyon sokan. És nincs feloldozás érte. Nincs… – szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg, majd lassan, a ráncokon tántorogva végigfolyt a halántékán és eltűnt a hajában. Sokáig csendben maradt, mire újra erőt gyűjtött a folytatáshoz.
– Az a lány, az a Betty, meg az a másik, Abi. Velük kezdődött. Rabszolga voltam a házuknál. Őket gondoztam, velük is aludtam. Néha kiszöktünk éjszaka és tojásból varázsoltunk. Mindig azt akarták tudni, hogy ki lesz a jövendőbelijük. Bolond lányok… mintha lett volna ebbe beleszólása bármilyen hatalomnak az apjukon kívül… – fejét megcsóválva révedt egy darabig a múltba, mielőtt folytatta. – Aztán egyszerre nem voltak jól. Össze-vissza beszéltek, értelmetlenségeket kiabáltak, rángatóztak. Amikor valamennyire magukhoz tértek, addig nyaggatták őket azzal, hogy ez biztosan a Sátán műve, hogy megbolondultak, meg boszorkányság, ami velük történt, hogy végül rám vallottak. Hogy én kínozom őket… hogy boszorkány vagyok – lassan, szaggatottan beszélt, nehezen vette a levegőt. Doty felkelt és teát hozott neki, megitatta, majd visszakuporodott az ágy végébe.
– Aztán engem csak ütöttek… ahol értek… kiabáltak velem, hogy valljam be a tettemet. Nem tudtam mit tenni… nagyon fiatal voltam… és rettegtem. Mindenem fájt az ütésektől, tele voltam sebekkel. Megtörtem. Bíróság elé vittek. Életben akartam maradni… ezért azt vallottam, hogy aláírtam a Sátán könyvét. Sírtam, zokogtam, a lábuk elé vetve magam bizonygattam, hogy már megbántam, de kényszerített az a rettenetes démoni szörnyeteg. És én nem tudtam ellenállni, mert nagyon erős a hatalma. – Kapkodva lélegzett, az emlékezés felzaklatta. Arcán újra ott ült teljes valójában az a félelem, ami azóta sem múlt el, csak behúzódott a mindennapok paravánja mögé.
– Lehet, hogy tényleg a Sátán kényszerített, nem tudom, de bevádoltam még másokat is, hogy ők is szerződtek vele. Hogy boszorkányok… az a szegény Sarah… meg a kislánya… vallatták őket napokon keresztül. Én meg tétlenül néztem végig, ahogy próbálja menteni a bőrét. Istenre és minden szentre, még a kislánya életére is megesküdött, hogy nem boszorkány… – hangtalanul sírt, a szégyentől eltakarta reszkető kezeivel az arcát. – Aztán az a kislány is… alig volt több négy évesnél… és mondta, hogy az anyukája kígyót adott neki, azt kellett ennie… szegénykém, nem tudhatta, hogy ezzel csak még jobban belekeveri az anyját… –
megint révetegen nézett a plafonra, belezuhanva az emlékezésbe. – Aztán a többiek… annyira rettegtek, hogy bármit bevallottak volna, hogy mentsék az életüket. Elszabadult a pokol… mindenki vádolt már mindenkit.
– És akkor te mit csináltál? – kérdezett közbe Doty.
– Én? – Tituba szája gúnyos mosolyra húzódott – a világon semmit… semmit. Elbújtam a cella sarkában, és rettegve vártam.
– De nem próbáltál meg segíteni annak a sok szerencsétlen ártatlannak?
– Magamon sem tudtam segíteni, nemhogy másokon. Amikor elvitték az elsőt akasztani, összeomlottam. Összekuporodva ültem a sötétben, és zokogtam… minden gondolatom az volt, hogy én leszek a következő. – Testével követte szavait, összehúzta lábait és reszketett a felindultságtól.
– És az a nő, az a Sarah?
– Várandós volt. Megvárták, hogy megszülje a babáját. Aztán utána… elvitték. Sikítva ölelte magához a kicsit, úgy tépték ki a karjaiból, olyan erővel szorította magához. Őrjöngve, zokogva kiabálta, hogy ártatlan… hogy ő csak egy egyszerű koldus, hagyják meg az életét. Könyörüljenek meg rajta az ártatlan gyermekeiért.
– Mi lett vele? – Doty hangja rekedt volt a feldúltságtól.
– Nem volt könyörület. Felakasztották… a baba, kisfiú volt, az sem élte túl. – Tituba hangja elveszett az éterben, csak a gyertya sercegése törte meg időnként a csendet.
– És mi lett a kislánnyal? – kérdezett közbe elfúló hangon Doty.
– Ott maradt a börtönben, egyedül. Senki nem törődött vele… én sem… a félelem mindenkiből kiölte az embert… Eleinte sokat sírt, de végül csak némán ringatta magát… láthatatlanná vált. Azt hiszem, még ott volt, amikor én kiszabadultam. – Tituba lassan lecsukta a szemeit, végtelenül elfárasztotta a beszéd és a múlt kínja, amit újra élt.
– Tudni akarod, mi lett vele? – kérdezte váratlanul Doty, miközben lemászott az ágyról és megállt mellette. Tituba megadóan nézett fel rá, miközben bólintott. Csak ennyi tellett az erejéből.
– Én vagyok az a kislány. Bizony! – Hangja vészjóslóan csengett, tekintetével szinte felnyársalta Titubát. Az öregasszony, fekete szemeivel hosszan nézte, pásztázta Doty arcát, nem látszott meglepettnek.
– Te vagy anyám gyilkosa! – sziszegte Doty – Én meg egy nyomorult, élő halott lettem miattad. Megfogadtam, hogy megtalállak és bosszút állok értük és magamért. Te is úgy fogod végezni, ahogy ők. Kínok között… – szavaiból fröcsögött a gyűlölet.
– Tudtam, hogy ki vagy – felelte halkan Tituba.
– Hazudsz! – ordította Doty – csak menteni akarod magad!
– Álmodban sokat beszélsz… Szólítgatod anyádat, hangosan kiabálsz, hogy Sarah Good nem bűnös. Ebből jöttem rá, hogy te vagy az a kislány, Dorothy.
– Mióta tudod? – kérdezte Doty fenyegető hangon.
– Régóta – hangja már csak suttogás volt, ereje utolsó tartalékai is eltávoztak belőle az életén át magában őrzött titokkal együtt.
– És mit akartál? Hogy majd megszeretlek és megbocsátok, mert jóságos vagy velem? – Tituba arcába hajolt és gúnyosan vigyorgott rá. – Soha! Érted? Soha! – ordította a szeme közé. Lassan felegyenesedett, kihúzta magát, mellkasát előre tolta és tárgyilagos hangon folytatta.
– Készültem erre a pillanatra. Régóta tudom, hogy meg fogsz halni. Már nincs sok hátra. Tettem róla. Finom a tea ugye? – vihogva emelte meg a csészét, amiből az előbb itatta őt – már jó ideje ezt iszogatod. Jól megtanultam a leckét. A kevés gyógyít, a sok gyilkol. – Mintha egy diák mondta volna fel a jól megtanult leckét. – Vigyáztam ám, hogy szépen, lassan öljön meg. Igen… Az a legfontosabb, hogy lassan, hosszan kínozva téged. Ahogy én kínlódtam hosszan a börtönben, mire az a senkiházi apám kifizette értem a börtöndíjat. De megfizetett azért, hogy nem igyekezett. – Arca dühödt vigyorba torzult, miközben tekintetét meredten Titubára szegezte. Az öregasszony azonban nem reagált. Már csak egyet-egyet lélegzett felszínesen, teste elernyedt, arca kisimult, tekintete elhomályosulva egy távoli pontra szegeződött.
– Nem! Nem! Nem mehetsz el ilyen egyszerűen! – Doty eszelős hangon ordított, miközben megragadta Tituba vállait és rázni kezdte. – Fájdalommal és kínnal kell meghalnod! Ahogy anyámnak. Hallod? Nincs jogod a békés halálhoz! – Egyre csak rázta az ernyedő testet, de Tituba már messze járt. Hirtelen engedte el. Felegyenesedett, szanaszét hulló hajába markolva bámulta néhány pillanatig, majd a kunyhóban álló, egyetlen szekrényhez ugrott és feltépte az ajtaját. Kapkodva söpört ki belőle mindent, ami a keze ügyébe került, míg végre meglelte az aljában, amit keresett. Egy gondosan feltekert, vastag kötelet tartott a kezében, lelógó végén egy szabályosan megkötött hóhércsomó ékeskedett.
– Én kötöttem. Ez biztos jól megszorítja azt a barbadosi fekete nyakadat, te rohadt gyilkos… – mondta büszkén, majd az ágyhoz lépett, Tituba fejét megemelve a nyakába akasztotta a hurkot, és meghúzta a csomót. Épp csak annyira, hogy még ne fojtson. Csípőre vágott kézzel, félre billentett fejjel, elégedetten szemlélte az eredményt. Aztán kinyitotta a kunyhó ajtaját. Az ágyból, a lábánál fogva rángatta ki Tituba élettelen testét, majd húzni kezdte, át a küszöbön, ki az erdőbe. Egészen a kunyhó mellett álló, öreg fáig vonszolta. Közben hangosan lihegett az erőlködéstől, megpihent pár pillanatig, hogy erőt gyűjtsön. A Hold éppen akkor bukkant ki a felhők mögül, fényes korongja megvilágította a tisztást. Felnézett a fára, hunyorítva, szakértő szemmel méregette az előre nyúló, vastag ágat.
– Jó lesz… éppen jó lesz – állapította meg fennhangon. Fogta a kötél szabad végét, és feldobta az ágra. Elsőre nem akadt fent. Aztán még egyszer és még egyszer megpróbálta, újra és újra, de minden alkalommal visszahullott a földre. Doty őrjöngött dühében.
– Ellenállsz te dög? Azt hiszed, megakadályozhatod? – kiabálta Tituba felé. Tébolyultan nézett rá, majd belerúgott. A halott test puhán arrébb gördült. Doty úgy ordított fel, mint egy veszett medve, majd felkapta a tetemet vállára, és mászni kezdett a fára. Az őrület és a bosszú ereje hajtotta. Elérve az ágat, ráhajította a testet és maga is fellendült rá lovagló ülésbe.
– Tudod, mindig azt reméltem, hogy… gyötörhetlek úgy, ahogy… engem gyötörtek… miattad. De te egy… aljas némber vagy! Egy utolsó, hazug, rongy! Még… meghalni sem tudsz rendesen! – gyalázta lihegve Titubát, miközben a kötelet maga előtt, a faágra hurkolta.
– Így kell megdöglened! Ez jár neked! – azzal egy jól irányzott rúgással lelökte a testet az ágról. Eszelősen röhögött, ahogy alatta himbálózott. A kötél másik végét a kezében tartotta. Meredten nézte pár pillanatig, majd az erdő sötétjébe révedő tekintettel tekergetni kezdte. Arcvonásai elernyedtek, szemei üvegesen nézték a semmit. Amikor végzett, lenézett a kezére és hosszan bámulta a nagy gondossággal megkötött hóhércsomót. Lassan emelte a fejéhez és húzta át rajta. Arca önkívületi boldogságtól sugárzott.
– Egy fekete, egy fehér és kész a varázslat – suttogta bele az éjszaka csendjébe. Majd újra és újra ismételte, egyre hangosabban, végül már ordítva, őrjöngve. Majd elhallgatott. A hirtelen beálló éjszakai csendet csak szaggatott lélegzete törte meg. Szinte észrevétlenül kezdett dőlni. Miközben csúszott le az ágról egy végső, belsőjéből kiszakadó sátáni kacagás hagyta el az ajkát. Utolsó erejével rákapaszkodott Tituba testére, körbefonta, mint egy folyondár, magához szorította.
– Varázslat… örökké… – hörögte utolsó leheletével a szavakat, miközben ajkát Tituba füléhez nyomta.
– Hallottad? Megtalálták őket. – szólt oda nagy hangon az öregasszony a mellette várakozó fiatal nőnek, miközben lendületesen belemerítette vödrét a falu kútjába.
– Igen. De biztos, hogy ők azok? – kérdezett vissza a nő.
– Azt mesélik, hogy teljesen összeégtek. – Letette a vödrét a földre, majd felkapta a másikat és a vízbe merítette azt is. – Borsódzott a hátam tőlük, amikor megjelentek a faluban a füveikkel, meg a löttyeikkel. Igaz, meggyógyították a lábam. De az a némber, az a Doty, ahogy kerengett a rongyaiban, még álmomban is kísért. – Megborzongott az emléktől. – A kunyhójuk, meg a környező fák is szenesre égtek, akkora volt a tűz. Még szerencse, hogy nem terjedt tovább. A falu is odaveszhetett volna. Szerintem boszorkányok voltak.
A másik ijedt arccal kapta a szája elé a mutatóujját.
– Még meghallják. Nem lehet ilyet mondani már senkire. Nem tudod? Még bajba kerülünk miattuk – suttogta, miközben riadtan hordozta körbe a tekintetét.
– Furcsa pár volt, az biztos, de nagyon szerethették egymást. Azt mesélik, egymást szorosan ölelve haltak meg.
