Abbahagytam az edzést, és úgy ahogy voltam, futva elindultam a friss levegőre. A zsilipajtó surranva tárult fel, és azonnal meghallottam a platformon süvítő szelet. A friss levegő szinte mellbevágott, végre valami ami nem gépi, hanem természetes. Most döbbentem rá, mennyire szükségem volt erre. A korláthoz léptem, és hagytam, hogy a hűs szellő átjárja izzadt testem. Néztem a vizet, és megpróbáltam csillapítani nyugtalan gondolataimat. Megfertőz ez a rohadt bezártság.
Arrébb sétáltam, és egy beugróban leültem. Itt a felület rácsszerkezetű volt, hogy a víz és a pára ne álljon meg rajta. Éreztem, ahogy a padló enyhén vibrált, mintha a hajó maga is lélegezne. A nadrág alatt is éreztem milyen hűvös, és ahogy a rácson átfújt a levegő, hidegen körbeölelt. Megborzongtam, de figyelmen kívül hagytam. Lehunytam a szemem, nekidőltem háttal a falnak, és próbáltam kitisztítani a fejem.
Világéletemben rossz alvó voltam, és soha nem bóbiskoltam nappal. Ám most úgy tűnik bealudtam, mert arra kaptam fel a fejem, hogy valaki megérinti a vállam.
– Chris!
Hirtelen riadtam fel, és ellöktem a kezét. Azt sem tudtam, hol vagyok. Felnéztem a fölémmagasodó férfira. Orion barna szeme aggodalommal telt.
– Doki?… Mit keres maga itt? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam. Elgémberedtem és fáztam. Láttam a karomon, hogy tiszta libabőr vagyok.
– Beszélni akartam Mr. Dredge-dzsel, és a kamerákon láttam közben, hogy itt van. Mindig ilyen rosszul alszik?
– Többségében. Mit akart Dredge-től?
– A kapitány kérte, hogy mindenkivel beszéljek. Időpontot egyeztettünk. Mióta van alvászavara?
A doki nem hagyta magát eltéríteni. Nyugtalan pillantást vetettem rá, majd elindultunk befelé.
– Most akar elemezni? Fél órája jöttem el magától.
– Inkább két és fél – jegyezte meg. – Nem elemezni akarom. De az alvás minősége hatással van a mindennapi életére. Ez kulcsfontosságú tényező.
– Világéletemben éberen aludtam, doki. Már megszoktam.
– Történt valami, ami miatt ez rosszabbodott? Ez nem éber alvásnak tűnt, inkább felzaklatónak. Látom, hogy csupa víz.
– Edzeni voltam előtte.
A doki olyan hirtelen fogta meg a karomat, hogy megtorpantam. Rosszalló tekintettel állt elém.
– Mindketten tudjuk, hogy ez több annál. Megbeszéltük, Chris, hogy elkapjuk az első jeleket. Ne beszéljen félre!
Összefontam a karomat, amivel sikerült is megerősítenem a szavait. Védekező pozíció, a francba! Pózt váltottam, és inkább levettem a bal kezemről a kesztyűm.
– Mit akar tudni?
– Beszélgessünk egyet, Chris. Szerezzünk magának egy forró teát, és üljünk le valahol! – javasolta a doki. Megkönnyebbültem a kantin felé tartva, legalább egy kicsit van időm összeszedni magam.
Az étkező majdnem tele volt. Jöttünkre páran felkapták a fejüket, és biccentettek felénk. Rejtély, hogy melyikünknek szólt. A zsivaj jólesett, a helyiség élettel telt meg. Ritkán jártam erre ezekben az órákban. Dex-szel rendszeresen éjjel, közvetlen alvás előtt beszéltük itt ki a napot. Akkor már általában csak pár ember lézengett.
Sikerült úgy helyet találni, hogy nem ültek közvetlen mellettünk. Én teáztam, a doki kávézott. Egy darabig csak pihentünk, egyikünk sem szólalt meg. Kavargattam a forró italomat, és kezdtem kiolvadni. A viperát és a kesztyűt rádobtam az asztalra.
– Civilben miért hord fegyvert? – szólalt meg a doki.
– Civilben voltam akkor is, amikor Malik a tűvel fenyegetőzött. Jól jött volna.
A doki megértően bólogatott, majd belekortyolt a kávéjába.
– Chris, mióta alszik rosszul?
– Gyerekkorom óta. Nem nagy ügy, megszoktam.
– Rosszabbodott az utóbbi időben?
Haboztam. Láttam a doki tekintetében a kérést. Ne hazudj!
– Igen. De nem a hajó miatt – tettem hozzá gyorsan, elboruló tekintetét látva. – Már három hónapja elkezdődött.
– Mi történt három hónapja?
Nehezemre esett kimondani.
– Akkor halt meg az anyám. De ne kezdjen el sajnálkozni, nem voltunk jóban.
Orion bólintott. Ezúttal képtelen voltam olvasni a tekintetéből.
– Mi történt? – kérdezte.
– Beteg volt – vontam meg a vállam. – Hozzátenném, világéletében betegeskedett. Gyerekkoromban életünk része volt az állandó kórházba járás.
– Milyen betegsége volt?
– Mi nem? Tudja, doki, késői gyerek voltam, főleg apám szempontjából. Anyám ugyan csak harminc volt, de apám már betöltötte a negyvenet, amikor megszülettem. Gondolom, tudja az aktáimból, kik voltak.
Orion bólintott.
– Mindenki irigyelt, hogy híres és zseni szüleim vannak, de rohadtul kemény volt mellettük az élet. Anyám állandó betegsége is megkeserítette az életem. Sosem tudták kideríteni, mi volt igazából a betegsége, de gondolom vegyszerek közt leélni az életet, az a rengeteg kutatás, kísérletezés… lehet, hogy egy-kettő először nem úgy sült el, ahogy beállították.
Elhallgattam, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Még senkinek nem beszéltem erről. Még a volt feleségemnek sem. Erre ma a pszichológus már a második, akinek kinyögöm.
– A szüleimmel összevesztem a diploma előtt, és leléptem a seregbe. Elég durva vita volt, és azóta kerültük egymást. Aztán három hónapja felhívott az anyám… – elakadt a hangom. Eszembe jutott az első sokk, amikor meghallottam a hangját. Hiába nem beszéltünk tíz éve, azonnal felismertem. – Gondolom sejti a sztorit.
A doki megértően bólintott.
– Na hát, nem az volt, amire gondol – jegyeztem meg szenvtelen hangon. – Azt hittem azért keress, mert akkor tudta meg, hogy leszereltek és elvesztettem az egyik karom. De még csak szóba sem hozta. A betegségéről beszélt, kissé összefüggéstelenül, aztán a végén hozzátette, hogy ez szerinte az. Visszakérdeztem, hogy miről beszél. Csak annyit mondott, hogy tudod te, mire gondolok. Aztán bontotta a vonalat. Egy héttel később a hírekből tudtam meg, hogy anyám aznap éjjel meghalt. Megérezte, basszus! – tört ki belőlem. – Én pedig nem vettem komolyan egy pillanatig sem. Azt hittem, a szokásos hisztije…
– A maga módján próbált elbúcsúzni – szólalt meg a doki. – Ne hibáztassa magát emiatt, Chris. Nem tudhatta.
– De… de tudtam… Csak nem akartam elfogadni. Nem akartam elhinni. El sem búcsúztam tőle normálisan – Éreztem, hogy megremeg a hangom. Ez fájt.
– Találkozott a temetésen az apjával, Chris?
– Inkább kihagytam – keményítettem meg magam. – Az apám arra sem volt képes, hogy üzenjen, mi történt. A hírekben hallottam.
– Talán azért vannak rémálmai, mert nem zárta le a múltját.
– Sosem álmodom.
– Zaklatottan és csuromvizesen ébred?
– Legtöbbször igen.
– Akkor vannak rémálmai. A test és az elme jelzi, ha túl sok.
Elhúztam a számat.
– Ez ilyen pszicho blabla, ami jól hangzik, és meg lehet magyarázni vele a dolgokat?
– Lehetséges – meredt rám a doki. – De attól még igaz.
Hallgattunk, és hagytuk, hogy a szavak végre leülepedjenek. Rápillantottam a bögrémre és láttam, hogy az ujjaim milyen görcsösen szorították a fülét. Mázli, hogy nem pattant el. Próbáltam ellazulni, és belekortyoltam. Még mindig forró volt, de jólesett. Úgy éreztem, a meleg szétsimítja a mellkasomban lévő csomót.
– Próbálkozott gyógyszerekkel? – kérdezte a doki, megtörve a csendet.
– Az egyetemi éveim alatt. Soha többet!
– Pedig lehet, hogy segítene kis mennyiségben. Nem mindegyikre lehet rászokni.
– Félreérti, nem szoktam rá. De úgy éreztem, elveszítem az irányítást. Katonaként ez megengedhetetlen. Tiszta elme kellett. Mint itt, és most is.
– Pedig kell megoldás. Az önmagába fojtott feszültség csak megmérgezi. Talán éjszaka pontosan ezért akar kitörni. Javaslom, gondolja végig a történteket, és próbálja elengedni. Vagy befogadni. Ez is a maga része, Chris.
A doki felállt, és egy pillanatra megérintette a vállam.
– Gondolkozzon el ezen. Maga értelmes ember, ne hagyja, hogy a saját elméje legyen az ellensége. Lazítson néha. Most viszont mennem kell, vár a következő páciens.
Bólintottam köszönetképp, és néztem, ahogy kivonul. Legalább hárman csaptak le rá közben, úgy tűnt, népszerű a doki. A teámba és a gondolataimba temetkeztem, egész addig míg be nem vágódott mellém Dex.
– Hoztam kaját. – Tolt az asztal közepére egy tálcát. Rápillantottam és elhúztam a számat.
– Esküszöm, ha még egyszer elém rakod az algabundás csirkét, beváglak az óceánba. Úgy néz ki, mint egy zöld szivacs.
– Ne hisztizz – mondta, miközben elém tett egy másik ételes dobozt. – Ez a tiéd.
– Proteinszálas bárány mentolos répával és óriásgombával – olvastam a feliratot. – Gomba már volt. Öt napja. És két napja.
– Ez most másmilyen gomba – vigyorgott teli pofával és zöld fogakkal.
– Már megint ez a szintibárány – morogtam, miközben próbáltam felszúrni a villám hegyére a szürke, rostos valamit. – Lehetne már egy új íz.
– Másfél hónap és jön a töltőhajó. Tuti más kajákat hoznak. Egyébként mondta az egyik raktáros srác, hogy nem lesz elég a kávé addig. Holnap bejelenti a kapitány, hogy csak napi egy adag mehet.
– Jobbnál jobb hírek – sóhajtottam.
– És még nincs vége. Bull és egy szerelő leszaladtak a Kazamatához.
– És? Sikerült megjavítani a kamerát?
– Nem tudom. Elfelejtettek visszajönni.
Megállt a kezemben a villa.
– Mióta?
– Kábé egy órája.
– A javítás alig húsz perc – csaptam le a villám. Dex lenyelte a falatot, és már falta is a következőt. Teli szájjal beszélt, alig értettem, amit mond.
– Nyugi, Chris… Ne aggódj értük. Nyilván nagyobb a gond, mint aminek tűnt. Vagy már lehet rég visszajöttek, csak Bull baszott jelenteni.
– Bull mindig bejelentkezik. Ismered.
– Ja, ha lenne min – emlékeztetett. Beharaptam a szám, mire Dex nagyot sóhajtott. Tudta, ez mit jelent.
– Utánuk akarsz menni, mi? – kérdezte, miközben aggodalmas pillantást vetett a rohadt algás csirkéjére. Nyugodt maradt, nekem viszont megszólalt a belső riasztóm. Felálltam, és kidobtam a kajám maradékát. Visszavettem a kesztyűm és felkaptam a viperát. Szó nélkül indultam a kijárat felé. Nem néztem vissza, tudtam, hogy Dex követni fog.
