A késő esti gép alig húsz perce ért földet Gaboronéban, amikor Richard Hale kilépett a repülőtér üvegajtaján. A száraz, meleg afrikai levegő azonnal körülvette, mintha valaki egy nyitott kemence ajtaját tárta volna ki előtte. Londonban néhány órával korábban még esett az eső, fújt a kellemetlenül hideg szél. Itt a fekete égbolt alatt a levegőnek por és kiszáradt fű szaga volt. Hale hangulatát nem csak az időjárásváltozás befolyásolta, hanem maga az ok, amiért ezt át kellett élnie. Nem szerette az olyan ügyeket, amelyekről telefonon nem voltak hajlandók részleteket mondani. Ez pedig pontosan ilyen volt. A „Botshelo Diamond Company” londoni központjában mindössze annyit közöltek vele, hogy személyesen kell Botswanába utaznia. Másnap reggel helikopter viszi majd Jwaneng városa melletti bányához. A világ egyik legnagyobb gyémántbányájánál „biztonsági rendellenesség” történt. Ez volt a hivatalos megfogalmazás. Richard Hale húsz év alatt megtanulta, hogy a „rendellenesség” szó mögött általában kellemetlen meglepetésekre számíthat.
A sofőr már várta. Fekete öltönyt viselt, ami ebben a hőségben különös látványt nyújtott. Nem mutatkozott be, csak átvette Hale bőröndjét, és kinyitotta előtte a terepjáró ajtaját.
– A Grand Palm? – kérdezte Hale.
A férfi bólintott. Az út alatt alig beszéltek. Gaborone éjszakai fényei lassan suhantak el mellettük, széles utak, modern épületek, távoli utcai lámpák. Hale a sötét ablaküvegben saját arcát figyelte. Ötvenkét éves volt, az utóbbi időben túl sokat dolgozott és ennek minden jele visszatükröződött. Pihenésre, néhány hét szabadságra vágyott, de amikor a vállalat elnöke személyesen kérte, hogy utazzon ide, nem mondhatott nemet. A szálloda előcsarnokában hűvös levegő és halk zongoraszó fogadta. A márványpadló szinte világított. Egy pillanatra nehéz volt elhinni, hogy közel kétszáz kilométerrel arrébb egy gigantikus, több száz méter mély gödörből kiszolgáltatott emberek tonnaszámra hordják ki a földet, hogy apró, felbecsülhetetlen értékű köveket találjanak benne.
A recepciós mosolyogva átnyújtotta a szobakulcsát.
– Jó éjszakát, Mr. Hale.
Hale felment a lakosztályába, ledobta a zakóját, bevizezte az arcát, majd kitöltött magának egy pohár whiskyt. Nem kapcsolta be a televíziót, helyette az asztalon fekvő táskájához nyúlt. Alatta egy barna boríték hevert, egy pillanatra megállt az ütő benne. Biztos volt abban, a boríték nem volt az asztalon, amikor a táskáját odarakta. Felugrott, kinyitotta a szobaajtót, de a folyóson senkit sem látott. „Ügyes” – állapította meg magában, miközben visszahuppant a kanapéra és kinyitotta a levélcsomagot. Egy A4-es lap volt benne, újságból összeollózott üzenettel „Óvakodj a vezetőktől”. „Mint egy Agatha Christie regényben” – vigyorgott Richard Hale a BDC biztonsági főnöke –, „Poirot szerepét fogom eljátszani itt a világvégén”.
Másnap reggel ugyanaz a sofőr és terepjáró várta, amely egy nem túl távoli helikopter leszállópályához vitte. A gépen csak a pilóta volt, aki az út során egy szót sem szólt az utasához. Ahogy közeledtek a célponthoz Hale, – aki sosem járt még itt -, meglepődve bámulta a szeme elé táruló látványt. A bánya valójában egy óriási külszíni fejtés volt, egy mesterségesen kimart seb a botswanai tájban. Lefelé nézve egymás fölött húzódó, spirálisan kanyargó szintek látszódtak. A mélyben hatalmas dömperek mozogtak, amelyek felülről játékszernek tűntek. Az egész egy hatalmas, ipari létesítmény volt, ellenőrzőpontokkal, sorompókkal, biztonsági kapukkal, kamerákkal, teherautókkal és munkásokkal, ahol minden mozgás ellenőrzött. A kép Hale-t, aki korábban katonaként szolgált a brit hadseregben egy támaszpontra emlékeztette. Vajon hol van a rés ezen a pajzson, ha itt biztonsági rendellenesség történt?
Amikor a helikopter végre leszállt, a főépület előtt néhányan a bánya vezetéséből már várták.
– Tebogo Pretorius vagyok, a bánya igazgatója – mutatkozott be egy magas fekete férfi. – Kollégáim Tumelo Smith főmérnök, Kabelo Modise termelési igazgató és Phenyo Phiri biztonsági vezető. Köszöntjük Mr. Hale a BDC legnagyobb bányájánál.
– Valami komoly ügyről lehet szó, ha a teljes vezetés itt várakozik rám – állapította meg Hale, miközben mindenkivel kezet rázott.
– Igen, Uram! Eltűnt tizenegy bányász.
– Hol? – kérdezte a Londonból jött ember, de érezte, hogy ez most egy hülye kérdés volt.
– Lent a bányában – válaszolta Pretorius teljes természetességgel. – A létesítmény jelenleg még külszíni fejtéssel működik, de bővítjük, ezért megkezdtük előkészíteni a földalatti tevékenységet is. Folyamatosan tárunk fel és építünk újabb járatokat. Az eltűnt bányászok is ezen dolgoztak. Három nappal ezelőtt lementek a reggeli műszakkal és azóta nem találjuk őket.
– Keresték őket?
– Természetesen. Minden ismert és használható járatot végig jártunk. De semmi nyomuk, se nekik, se a felszerelésüknek.
– Ezek szerint vannak ismeretlen és használhatatlan járatok is a föld alatt?
– Igen vannak olyan területek, amelyeket omlásveszély miatt átmenetileg lezártunk. Ezeket nem jártuk végig biztonsági okokból, de nem tartjuk valószínűnek, hogy ott lennének – most már Smith főmérnök beszélt. – A bányáról naprakész, pontos térképünk van. Nem gondolom, hogy lenne ismeretlen, fel nem térképezett része, de sohasem mondhatjuk, hogy mindent tudunk.
– Értem, tehát vagy kámforrá váltak vagy egy másik kijáraton távoztak.
– Nincs a bányának másik kijárata. Csak egy van. Ezt használja mindenki és ez be van kamerázva. A felvételeket átnéztük. Egyértelmű, hogy mikor mentek le és az is, hogy ezen a kijáraton nem jöttek fel.
– Értem. Nem tűnik egyszerű ügynek, de mégis mi indokolta, hogy engem hívtak a megtalálásuk érdekében? – Hale szakterülete nem a bányák működése és biztonsága volt. A gyémánt szállításának, feldolgozásának és kereskedelmének biztonsága volt az, amiben igazán profi volt, de a termelése sosem érdekelte, Ez látszott a kérdésein és azon az értetlenkedésén is, amivel folyamatosan kifejezte, hogy mit keres ő itt. – Ebben a keresésben a helyi hatóságok biztosan hatékonyabbak, mint én.
– Van itt más is – mondta zavartan a bánya igazgató.
– Na akkor elő a farbával – Hale remélte, hogy perceken belül értelmet nyer az utazása.
– Az emberek között már pár napja elterjedt az a pletyka, hogy néhány bányász talált valami szokatlant, ami nyugtalanságot keltett. A hír eljutott hozzánk is, megpróbáltuk kideríteni, hogy mi igaz ebből. Nem lettünk sokkal okosabbak, de gyanítjuk az eltűnésük összefügg azzal, amit találtak.
– Gondolom találtak egy hatalmas gyémánttömböt és leléptek vele – reagált a vállalat biztonsági főnöke.
– Hmm – köszörülte meg a torkát a főmérnök. – Nem szeretném megsérteni, de ha megengedi pár szóban felvázolnám, hogyan működik egy új bányarész feltárása.
Hale egyetértőleg bólintott, tudta, hogy ráfér némi információ, talán kevesebb butaságot fog kérdezni a jövőben.
– Első lépés a földtani vizsgálat, amikor a geológusok és a mérnökök megvizsgálják a kőzet szerkezetét, repedéseit és az érctest helyzetét. Ezt követően fúrásokkal feltérképezik a területet. Ilyenkor hosszú, keskeny furatokat készítenek, és a kiemelt kőzetmintából következtetnek arra, mi található előttük. Ha a leletek biztatóak, akkor további fúrásokkal pontosítják a helyzetet, megtervezik, hogy honnan és milyen irányban érdemes megközelíteni. Fúróberendezéssel és robbantásokkal elkészítik a járatot és amikor az már biztonságosan használható megkezdődik a termelés. De még közel sem tartunk itt. Jelenleg az előkészítő szakaszban vagyunk. Szinte nulla az esélye annak, hogy ilyenkor egy jelentősebb méretű gyémántrögöt találjanak.
– Értem, tehát különösebb indok nélkül eltűnt tizenegy bányász
– Tulajdonképpen csak kilenc – pontosított Modise termelési igazgató – Tegnap kettőnek a holttestét a bánya bejáratától pár kilométerre megtaláltuk.
– Micsoda? – hördült fel Hale, utálta mikor ilyen módon adagolják a rosszabbnál rosszabb híreket. – Ezek szerint valóban nem a föld alatt kell őket keresni. Mi történt ezzel a két emberrel?
– A holttestüket tegnap reggel találtuk meg. A rajtuk levő szúrt sebek egyértelműen gyilkosságra utalnak. Azt még nem tudjuk, hogy a társaik vagy egy harmadik személy végzett velük.
– Ezek szerint kilenc bányászt keresünk, akik megtalálásában tőlem várják a megoldást – állapította meg Hale.
– Nem Uram – sóhajtott a főmérnök. – Eltűnt még valaki. Az a műszakvezető, aki akkor volt szolgálatban, amikor a bányászokat utoljára látták. Ő is velük együtt ment le három nappal ezelőtt a bányába. Műszakvégén viszont egyedül feljött a felszínre. Erről van felvételünk, de másnap már nem jelentkezett munkára. Azóta senki sem tud róla semmit. Őt is keressük.
– Remek – sóhajtott az angol biztonsági főnök az egyre zavarosabb történet hallatán. – Van még valami újabb csavar, meglepetés, amit elszeretnének mondani?
FOLYTATÁS: https://www.michaellackner.hu/a-gyemantbanya-titka/
