Levelek keringőznek a szélben
az emberek lábánál meghitten.
Pirosak, zöldek, barnák, sárgák
és virító narancssárgák;
színkavalkádjuk meseszép,
mint festményi összkép.
Friss eső illata lengi be a teret,
melyet a szél tovább kerget,
éltető nedűként szolgálva,
hogy a fásultságot csillapítsa;
emberekbe energiát fektessen,
lelkekbe erőt merítsen.
Otthon, a kényelem melegében,
egymagunk társaságának ölelésében
élvezzük a kinti világ mozgását,
annak minden belső pompáját;
elménk elkalandozik a táj színeiben,
keresve a kiutat életünk történéseiben.
A gondolatok szállingóznak
a narancsos-barna tájnak
minden irányába egyenletesen,
fel, át a fenti szürkeségen,
megtelepedve a nyugalomban,
leülepedve a lélek oltárában.
Kiseprünk mindent, mi gátol minket,
beengedjük mindazt, mi éltet.
Megtorpanás azonnal elűzetik,
változás szívélyesen beengedtetik.
Elmúlás és kezdet egy és ugyanaz,
az Ősz csak azt adja, ami igaz.
