Jean, a gyertya fényénél meggyötörten nézett ki magából. Szőkés haját már néhány tincsénél befogta a tinta amikor véletlenül elkente a tintát papírján.
-Ezek a nyomorult holló tollak. Ha lenne pénzem…Megvenném a világ legjobb liba tollát és olyan írásaim lennének, hogy még a királyok is felfogadnának. -Bosszankodott a szegényes montmartre-i lakásában. Az egy szobából álló otthona tele volt poros könyvekkel. A polcai és a szekrényei már megrogytak a lapok súlya alatt.
Ágyán, mely többnyire teleírt oldalakkal volt megrakva most a szomszéd szajha pihent. Álmosan nyitotta ki vadítóan zöld szemeit és Jean-t fürkészte.
-Miért nem bújsz vissza édes Jean-om? -Ütögette meg a rongyos lepedőt maga mellett a lány.
-Nem lehet. Az utolsó oldalnál járok és utána vinnem kell a kiadóhoz. -Fújkálta a férfi a tintát, hogy minél hamarabb megszáradjon.
-És most mit fogunk olvasni a kedves kis írónktól?
-Egy fiú világot akar látni, de amint betér egy bordélyba, a nők bűvölete teljesen elveszi az eszét és bekebelezik, elveszik mindenét majd az utcán, nincstelenül hal meg.
-Miért ilyen szomorú? Engem is ilyen gonosznak látsz?
-Téged? Egyáltalán nem. Te megértesz és támogatsz kedvesem. -Válaszolta fáradt mosollyal az arcán.
Jean felállt, összekötötte a lapokat, nadrágot húzott és a felkelő Nappal együtt utcára lépett.
A korai nyár még nem volt elég meleg, de olyan sokan jártak az utcán, hogy a leheletük beterítette a mocskos levegőt. Elhaladva a Moulin Rouge hatalmas piros malomkereke előtt, beszívta magába a kiáradó parfüm és szégyen illatát. Szerette de ugyanakkor megvetette ezt a helyet.
Esténként, ha nem volt ihlete betért és csak nézte a tollakba és tüllbe öltözött ledér lányokat ahogy kényük kedve szerint játszadoznak a férfiakkal.
A nyomdába érve az egyik gép előtt állva meg is találta az akkori legjobb szerkesztőt Emanuelt.
-Drága cimborám! -köszöntötték egymást.
-Meghoztam az újabb írásom. -Nyújtotta át a nyomdásznak a köteget.
-Ez már a hónapban a harmadik. Le vagyok nyűgözve, kár, hogy az olvasókat nem érdekli a nincstelen fiú kalandja bármilyen köntösben is legyen. -Vette át a könyvet.
-De ez most nagyon jó lett. Tele van mellel, erőszakkal és valósággal!
-Oh drága Jean, az embereket az érdekli, amit nem látnak mindennap. Valami új, mondjuk egy kacsalábon forgó palota. -Nyitotta ki a lapokat Emanuel.
-De az baromság.
-Lázadhatsz, akkor is ez kell nekik. És kétlem, hogy apád sokáig finanszírozná a te kis hobbidat.
-Ez nem hobbi, ez az életem és jobb leszek mindenkinél! Mikorra lesz meg?
-Hát ma te vagy a harmadik így legalább egy hónap.
-Olyan sok???-Rémült meg Jean és elkapta a rosszullét.
-Sajnálom de Pierre és Anthoan már befutottak itt, elsőbbséget élveznek.
-Rendben, megértem. Szólj, ha elkészült. -Fogtak kezet és Jean kilépett a nyomdából.
Még nem volt kedve hazamenni így gondolta harap valamit. A sarkon lévő pékség felé vette az irányt, ahonnan a friss sütemények illata elnyomta az ürüléktől bűzlő utca szagát.
Útközben egy sátrat pillantott meg az út közepén. Ritka látvány volt mert az emberek ott járkáltak és így ki kellett kerülniük, nem kis fejtörést okozva.
Kapva a kalandvágyán benézett a szakadt anyagon. Papírok, kövek, ruházat és Írótollak széles választéka.
Habozás nélkül belépett és szemügyre vette a portékát. Kisebbek-nagyobbak, díszesek és egyszerűek.
-Á fiatalember, miben segíthetek? -Állt fel az egyik doboz mögül egy öreg asszony.
-Mennyibe adja a libatollat? -Mutatott Jean egy hófehér, balszárnyból kitépett szinte megbabonázó példányra.
-Három frank, de ha megígéri, hogy a következő művéből ad nekem egy példányt akkor kettőért elviheti.
-Honnan tudja, hogy író vagyok?
-Látszik magán, Akinek ilyen tintás a haja és a keze, süt róla, hogy éjjel-nappal a lapokat tölti meg.
-Rendben. Legyen így. -Vette elő erszényét Jean. Ahogy pénzt és tollat cseréltek, annak vége mely élesre volt vágva megsértette a férfi ujját. Apró vércsepp szennyezte be a tollat.
-Nagyon sajnálom kedvesem, cseréljük ki egy másikra?
-Nem dehogy. Így elmondhatom, hogy már a véremet is adtam a művészetért. -Nevetett Jean.
-Csak óvatosan. Ha egyszer kifogy akkor nem lesz mivel írni. -Mosolygott az asszony sejtelmesen.
Jean ahogy hazaért ledobott mindent. A lány az ágyából már rég visszatért Madam Crian házába így egyedül volt. A Nap egyre erősebben sütött így gyertyát sem pazarolt.
Elővette a papírokat, a tintát és belemártotta a vérrel átitatott tollat. Az eszköz úgy suhant egyik sorról a másikra, maszatolás nélkül, hogy Jean-nak meg kellett néha állnia, hogy szemügyre vegye ezt a már már csodába illő alkotást. Késő estig dolgozott rajta. A fekete festéket beszinezte a bele-bele cseppenő vére mely nem akart csitulni.
A története szerint az utcán ácsorgó vénasszony a sátrában mindenféle varázsszert és jósláshoz szükséges eszközt árult. Mivel rossz volt a szeme véletlenül a sok üveg közül nem a gyógyszert hajtotta fel, hanem a keserű mérget. Holtan rogyott össze a vihavert ponyvás boltja előtt.
Elnyomta az álom.
Másnap, kora reggel nagy hangzavarra ébredt. Kinézett koszos ablakán. Egy ugyanolyan sátrat látott, mint amilyenbe tegnap betért. Előtte egy nagy tömeg állt. Egymásra néztek, kezeiket a szájukra tapasztották, arcukon a sokk és a döbbenet kettőse játszadozott.
Felvette kabátját és lesietett.
-Mi történt? -Kérdezte egy ott álldogáló asszonytól.
-Valami vénasszony itt esett össze. De mire bárki felfigyelt rá már halott volt. Van mellette egy üveg és ilyen zöld folyadék. Látja? Belefolyik az utca kövébe. Biztos méreg és megátkoz vele mindannyiunkat! -Kapta fel gyermekét az ölébe és elsietett.
Jean annyira ledöbbent, hogy lábai megmakacsolták magukat.
-De hát, pont ezt írtam meg tagnap! Milyen szerencsém van! -Nevetett hangosan és az sem zavarta, hogy az emberek furcsán néznek rá.
Hazafutott, elolvasta, amit írt. Még a sátor külseje is pont ugyanúgy nézett ki ahogy megalkotta.
Habozás nélkül papírt vett elő és kinyitotta a tinta üvegcséjét. A toll azonban nem volt koszos. Ugyanolyan fehéren világított, mint amikor megvette. Leszámítva a vérfoltokat rajta.
-Mindent pontosan úgy kell csinálnom ahogy tegnap.
Végig gondolta, hogy hogyan írt. Semmi nem jutott eszébe, amit másképp csinált volna.
-Lehet csak szerencsém volt. -Elmélkedett.
A mai története a szajhája életének utolsó pár napját írta le. Miután Jean-nál végzett elindult haza, de útközben rossz férfiak találták meg, és a nehezen megkeresett pénzét elvették őt pedig bedobták a Szajnába.
Aznap este a lány tényleg nála járt. De épségben tért haza mert találkoztak utána való nap a hentesnél.
-Nem értem. -Gondolkozott Jean. Ujjait a szájához emelte és megérezte a vágást, amit a toll okozott neki pár napja.
-Hát persze! A vérem! -Előkeresett egy kis kést és felnyitotta a sebet. A vér halványan kiserkent belőle.
Néhány cseppet beleengedett a tintába és írni kezdett. A toll csak úgy izzott a keze alatt.
A mai történet arról a fiatal fiúról szólt, akit minden nélkül kidobtak az utcára. De nagy szerencséjére egy katona épp arra járt. Meglátta, hogy milyen erős és izmos így bevette a hadseregbe és fényes karriert futott be.
Amint befejezte elindult egy kicsit iszogatni a Vad lányba.
A város legzsúfoltabb kocsmája volt, tele barátokkal.
-Á Jean. Pont volt egy kis időm és elolvastam az írásod és képzeld el, a fiú akiről írtál létezik! -Vágott bele a közepébe Emanuel és nagyot kortyolt a söréből.
-Mármint? -Nézett rá kétkedőn Jean.
-Tegnap este kidobtak egy szerencsétlen fiút a Moulin Rouge-ból. Az egyik sikátorba ment és puszta kézzel szétszedett egy hordót. Arra járt egy katona és látta, hogy milyen ereje van, magával vitte, hogy kiképezzék.
-Te ezt honnan tudod?
-Clementine akivel összejárok a közelben könnyített magán és mindent hallott. Micsoda véletlen!
-Az. Most mennem kell. -Állt fel Jean és kiviharzott.
Otthon, meggyújtotta az összes gyertyáját, elővette a kését, belevágott a karjába és hagyta, hogy még több vér keveredjen a tintával.
Most a ház tulajáról írt. Veszedelmesen gonosz nő volt. Minden hónap első napján úgy verte az ajtaját, hogy az majdnem beszakadt. Miközben a kóbor macskákat zavarta el a környékről, egyszer csak megállt a szíve és összeesett.
Jean újra álomba merült. Kora reggel egy sikolyra ébredt. Lesietett a ház mögé és megtalálta a főbérlője hulláját, lánya ájultan hevert mellette.
Jean-nal madarat lehetett volna fogatni.
Visszasietett és újra írni kezdett.
Több száz oldalt töltött meg naponta. A vére már lassan a padlón is folyt. De már egy sokkal jobb lakásban dolgozott. A koszos lepedők megszépültek, a falakról eltűnt a penész, az ablak tiszta lett és a mosdója vize mindig friss lett.
A könyveinek hatalmas sikere lett.
-Az a bolond Emanuel, én mondtam, hogy az embereket érdekli a mindennapi élet! -Nevetett kárörvendően Jean.
A fiúról, aki elvesztette mindenét majd katona lett művét becsomagoltatta díszpapírba és megindult az öregasszonyhoz ahogy ígérte.
Annyit ült, hogy lábai elmacskásodtak, arca hófehér volt, a haja több helyen ritkult.
A sátorba belépve az asszony megijedt a látványától. Mintha egy szellem mosolyogna rá.
-Úristen az égben, fiatalember magával meg mi történt?
-Semmi, ennél boldogabb már nem is lehetnék!!!Tessék, itt a könyv, amit megígértem. -Nyújtotta át remegő ujjakkal a kötetet.
-A keze, tele van vágásokkal, most nézem még az arca is. Megtámadták talán?
-Semmi ilyesmi asszonyom. Csak megjött az ihlet, magának hála. Elfogadja ezt az erszényt? Több is van benne, mint amit egy év alatt megkeres itt a sátorban.
A nő elfogadta az erszényt, de mivel vásárlók jöttek be így elköszöntek egymástól.
Jean hazafelé összeesett a vérhiány miatt. Bármennyire is sikeres volt, senki nem foglalkozott vele így a saját és mások mocskában hunyt el.
A sátorban a vén asszony arcán egy ránc ekkor eltűnt és sima, puha bőr vette át a helyét.
