Csak tegye le vétkeit
Első fejezet
Aurél
– Ne maradjon le, atyám, mert széttépik ezek a rohadt dögök – figyelmeztette a Furrura erőd parancsnoka az éjjeli látogatót.
– Miféle dögök? – rémült meg a kövér szerzetes, és pirospozsgás arca azonnal elsápadt.
– Majd meglátja – hangzott a kurta válasz.
– É-é-értem – hebegte a remis rend szolgája, könyvét jó erősen magához szorítva.
– Akkor gyerünk! Indulás! – gyújtott fáklyát a várbörtön kapitánya, aztán elindult a koromsötét udvaron.
A páter nagyot nyelt, és azonnal a nyomába eredt. Gyorsan szedte lábait keresztül a tömlöc udvarán, hogy lépést tudjon tartani a parancsnok öles lépteivel, de köszvényes ízületei nemigen akartak engedelmeskedni. Termetét meghazudtolva átugrott egy-egy pocsolyát, míg vezetője semmivel nem törődve nyílegyenesen baktatott előre a sötétben. A két fejjel magasabb parancsnok kalapjáról lecsorgó esővíz néha ráfröccsent kopasz fejére, ez pedig minden alkalommal a frászt hozta a reszkető páterre. Rövid nyakát csuhája vastag gallérjába húzva, fülét hegyezve követte a vasalt csizma éles kopogását. Csak egy nagy, bőrbe kötött könyv volt nála, amit a feje fölé tartott, azt használva menedékül a zuhogó
eső ellen. Menet közben csak az az egy, hanyagul lóbált fáklya mutatta neki az utat, amitől roppant kiszolgáltatottnak érezte magát. Szemét egy pillanatra sem merte levenni a magányosan lobogó fényről, ennek ellenére magán érezte a körülötte tornyosuló falak némán fenyegető tekintetét. Az egyetlen zaj, mi útjukat kísérte, a börtön falához kötött őrkutyák féktelen ugatása volt. Morogtak, láncukat rángatták, próbáltak hozzáférni az idegenhez, de szerencséjére rövid láncon tartották őket. A páter már jócskán lihegett az ügetéstől, amikor a fáklya fénye megcsillant egy szegecsekkel illesztett, vaspántokkal erősített tölgyfa ajtón, ami mintha csak elébük toppant volna a sötétben. A parancsnok jókorát vágott az őrhelyen szendergő porkolábra, aztán lassan, vészjóslón megfordult. Felszegte fejét, hogy kilásson ázott kalapja lekonyult
karimája alól, és hangot adva rosszkedvének az udvarra köpött. Jól végigmérte a szerzetest, majd kurtán-furcsán nekiszegezte a kérdést.
– Biztos le akar oda menni? Ezen a héten maga már a harmadik – szólt rekedt hangján a csuháshoz, akit elvakított az orra alá dugott fáklya.
– Nem tehetek mást. Őeminenciája személyes parancsára vagyok itt – dadogta alig hallhatóan, miközben csuhája ujjával a könyvét törölgette.
Megpróbált határozottnak tűnni, de hangja kétségekkel és félelemmel volt átitatva. A parancsnok ránézett kövérkés arcára, kis jámbor szemeire, majd orrát a szakadásig elnyűtt kabátujjába törölte. Vállat vont, szó nélkül megfordult, aztán intett az ajtónállónak, hogy adja át a kulcsokat. A bőrig ázott porkoláb, ki küllemében nem sokban különbözött a parancsnoktól, letette a pislákoló lámpást, és leakasztotta övéről a kulcskarikát. Átadta, azután gyorsan visszaállt az eresz alá, ahol némi menedéket talált a rázendítő eső elől. Grimaszokat vágva
méregette a szerzetest, miközben ujjával a fülét piszkálta. A legnagyobb kulcs lekerült a karikáról, a kapitány beleerőltette a zárba, majd nagy lendületet véve megpróbálta elfordítani. Recsegett, ropogott, de nem nyílt.
– Az Istenit! Már megbocsásson. Megint ez a rohadt eső. Egy hete minden este elered, és nem hagyja abba hajnalig – szitkozódott, aztán jól hátba vágta a strázsát. – Hallod? Nyissad ki, de azonnal!
A tömlöctartó némi morgolódás után feltápászkodott őrhelyéről, elővett egy bunkót, amivel a rabokat szokta ütlegelni, bedugta a kulcs fejébe, és egy hirtelen mozdulattal megpróbálta elfordítani. Tekerte, feszegette, míg a zár nagyot reccsenve megadta magát. Ekkor megfogta a rácsot, lábát a falnak támasztotta, végül akkorát rántott rajta, hogy az ajtó nagyot sóhajtva kinyílt. Sűrű bűz áradt ki rajta, ami oszlás szagával és ki tudja, még mivel keveredett. A szerzetes azonnal az orra elé rántotta kezét, míg a kapitány meg a porkoláb méla közönnyel nézték a páter reakcióját.
– Fáklyát! – mordult borízű hangon a kapitány, aztán az ajtónálló vállára csapott.
Az megtörölte foghíjas száját, és az eresz alól elővett pár, vastagon szurkozott husángot. A legnagyobbat odatartotta lámpásához, míg a fáklya hatalmas füstöt eregetve meg nem gyulladt. Amint a láng erőre kapott, három másikkal együtt odaadta a kapitánynak, a többit pedig visszahajította oda, ahonnan előszedte őket.
– Tiszta víz az összes. Úgy fognak füstölni, hogy alig látunk majd odalent – rázta fejét a parancsnok, aztán mérgében köpött egyet. – Készen áll? Mehetünk? – nézett habozó útitársára.
A barát némán bólogatott, könyvét pedig még jobban magához szorította. Ahogy a fáklya éledő fénye ráesett riadt arcára és kis, jámbor szemeire, a parancsnok észrevette, hogy vastag, párnás ujjai megremegnek.
– Akkor mire várunk? – vetette oda, azzal átlépte a pincebörtön lejáratát.
A páter ránézett a rácsot támasztó strázsára, végül maga is eltűnt a tátongó ajtó mögött. Vaksötét volt odabent, semmit sem látott. Csak a parancsnok lépteit hallotta távolodni, ezért jobb híján elindult a hang irányába. Lefelé is csak az az egy, szurokba mártott husáng fénye világított, ami, mint egy szentjánosbogár, cikázott az orra előtt a sötétben. Füstje keveredett a bűzzel, ami így még émelyítőbb volt számára, ezen pedig az sem segített, hogy a könyökhajlatába temette orrát. Hamar rájött, hogy itt sem lassíthat léptein, ugyanis vezetője idebent sem
hagyott fel feszes járásával. Széles csigalépcsőn merültek alá a mélységbe, fokról fokra lejjebb a nedvességtől és szennytől csúszós grádicson. A parancsnok néha megállt, hogy meggyújtsa a falon elhelyezett fáklyákat, de nem mindegyikkel járt sikerrel. Körről körre rothadt ajtók mellett haladtak el, melyek teljesen beleolvadtak a több ujjnyi vastag penésszel borított börtön falába. Mind vastag fából készültek kovácsoltvas rácsokkal, de a rozsda meg a penész már minden ízükben kikezdte őket. Némelyiken patkányok vinnyogása szűrődött át, a többin
meg könyörgésé. Egyik-másik előtt vödrök hevertek félig tele moslékkal, amikre a szerzetes szörnyülködő pillantást vetett, akárhányszor csak elment mellettük.
– Remélem, maga az utolsó. Nincs kedvem lejárkálni ide – zsörtölődött a kapitány, miközben megvakarta ülepét.
A páter nem válaszolt. Minden figyelmét lekötötte az előrejutás meg a szanaszét hagyott vödrök kerülgetése. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek a pincébe, úgy sűrűsödött a beszívható levegő, és a külvilág zajai is már oly távolinak tűntek. A szerzetes még mindig nem szólt egy szót sem, csak riadtan kapkodta fejét, amerre a fáklya fénye világított. Könyvét fokról fokra egyre szorosabban ölelte
magához, mintha pajzsként tartaná mellkasa elé. Egy újabb kör megtétele után azért óvatosan odaszólt vezetőjéhez.
– Messze… Messze van még? – szuszogott a légszomjtól szenvedve.
– Nem. Mindjárt ott vagyunk – felelt a szintén ziháló kapitány, miközben odébb rúgott egy patkányt, ami a lába ügyébe akadt. – Ön tudja, ki ez az ember, atyám? – kérdezte, miután ráfújt a pislákoló fáklyára.
– Nem. Nem tudom. Miért kérdi? – válaszolt rémült hangon a csuhás.
– Egy perc nyugtunk sincs, amióta idehozták. Az Isten átka! – panaszkodott a kapitány, miközben eszébe jutottak a gondtalan esték, amiket lakomázva, sör, bor és szajhák társaságában töltött, mielőtt ezt a rabot bebörtönözték.
– Ezt hogy érti? – kérdezett vissza a barát, aki épp megbotlott egy felborult vödörben.
– Se éjjelünk, se nappalunk, amióta itt raboskodik – folytatódott a panaszáradat, de köhögésbe fulladt. – Már egy hete le se hunyjuk a szemünket. Meg kellett kettőznünk az őrséget, ráadásul még a császári gárdát is a nyakunkra hozták. Éjjel-nappal őriznünk kell a börtönt, kiváltképp a fenti ajtót. Senki sem hagyhatja el a posztját. Se őr, se gárdista, se szolga, de még én sem – hangzott el a legnagyobb probléma, mert ismét az utca végén üzemelő Kacér Kurtizán jutott az eszébe, ahol olyan jól múlatta estéit azelőtt. – Még szerencse, hogy a gárdisták
kapitányát nem ette ide a rosseb.
– Sajnálom, erről semmit sem tudok. Én azért vagyok itt, hogy a rab letehesse vétkeit, mielőtt kivégzik – hebegte a barát, úgy magához szorítva könyvét, hogy ujjai belefehéredtek.
– Végre! Kivégzik! Istennek hála! Atyám! Ennél jobb hírt nem is hozhatott volna – jött izgalomba a parancsnok, mialatt pislákoló fáklyáját kicserélte egy falon állóval. – Na, és mikor hajtják végre az ítéletet?
– Sajnálom. Azt velem nem közölték – habogott a páter, ki e szavakkal keserűséget festett a kapitány arcára.
Annak hangulata komorrá vált, homlokát ráncolva összehúzta tépett szemöldökét, és száját is lebiggyesztette. Ettől a perctől kezdve egy szót sem szólt, így a barát sem érezte szükségét a parttalan csevegésnek. Egyszer csak elfogyott a csigalépcső, ami csupán egyet jelenthetett. Megérkeztek. Útjuk egy alacsony terembe torkollott, aminek végében egy nagy, rozsdás ajtó nézett velük farkasszemet. A páter gyomra rögtön görcsbe rándult, amint megpillantotta a vörösre rothadt rácsokat. Izgalmát fokozta, hogy a terem levegője belélegezhetetlenül nehéznek bizonyult számára, ami miatt a falon elhelyezett fáklyák is alig akartak meggyulladni. Egyik-másikba ugyan sikerült életet lehelni, de azok fénye így is épphogy csak el tudta látni feladatát. A kapitány szó nélkül a barát kezébe nyomta a fáklyát, akit az olyan váratlanul ért, hogy
meglepetésében elejtette.
– Vegye már föl, és tartsa közelebb! Hadd lássam! – zsörtölődött, miközben a kulcskarikán keresgélni kezdett.
– Mi… Mi ez a hely? – nézett körbe a páter.
– A zsilipes cellák – hangzott a krákogó válasz.
– Az mit jelent?
– Higgye el, atyám, jobb, ha nem tudja – zárult rövidre a csevegés kettejük között.
A láng megvilágította a levegőben úszó milliónyi spórát, amit a falakat borító több ujjnyi penész lehelt ki magából. A barát elcsodálkozott a mérgező tünemények táncán, hiszen sosem látott még ilyet azelőtt. A parancsnok némi keresgélés után megtalálta a kulcsot, szó nélkül visszavette a fáklyát, és kinyitotta a magányos ajtó ezüstösen csillogó lakatját. Erős pántja ragyogásán jól látszott,
hogy frissen kovácsolták, amitől úgy tündökölt a rozsdától vörös vasajtón, mint a tengeri szelekkel dacoló világítótorony Murella szikláin.
– Innen egyedül megy, mint a többiek – nyögött nagyot a kapitány, ahogy kinyitotta a csikorgó vasajtót.
– Innen? Egyedül? – hebegett elcsukló hangon a barát, majd benézett a folyosóra. Arcán hideg verejték csapódott ki, és felváltva nézett hol a kapitányra, hol a folyosó sötétjére, ami az ajtó túloldalán dermesztő nyugalommal tespedt el.
– Igen. Én itt megvárom – mutatott a kapitány a bilincsverő fatuskóra, amire azonnal le is huppant.
Előkotort pár fáklyát a tuskó mellől, amiket a barát kezébe nyomott. Azután, hogy unalmát enyhítse, egy bőrzacskót vett elő a jobb napokat is látott ingéből, amiből olcsó szesszel locsolt dohányt szórt durva kezébe. Mialatt golyóvá gyúrta, többször is megnyalta szája szélét, majd a tenyerébe köpött. Bekapta, rágni kezdte, aztán, hogy le ne csússzon a torkán, krákogni kezdett.
– Maga hogyhogy ilyen nyugodt?
– Mert nekem nem kell oda bemennem – vágta oda kurtán, fel sem nézve a barátra. Megvakarta ágyékát, végül a falnak dőlve átadta magát a dohányrágás örömeinek. – Nosza, rajta! Az utolsó cella balra. Nem kell félnie. Az embere láncra van verve talpig vasban. Nem férhet magához. Ezek itt jó nagy cellák. A régi szép időkben harminc-negyven embert is bezártunk ezekbe. De ha lehet,
ne menjen túl közel hozzá – figyelmeztette, rá sem nézve a barátra.
– Akkor bemegyek – szólt a páter, de szavai süket fülekre találtak.
A kapitány szemét lecsukva élvezte, ahogy a dohány ereje elönti teste minden porcikáját, de mielőtt bűnös élvezete teljesen hatalmába kerítette volna, azért azt odabökte.
– Ha mégis történne valami odabent, ne aggódjon, én itt leszek.
Szavainak egy kétkezes csatabárddal adott nyomatékot, ami a tuskó oldalának volt támasztva. Megsimítva annak rideg nyelét, kéjesen elmosolyodott. Ezzel a megjegyzéssel pont az ellenkező hatást váltotta ki a szerzetesből, aki lihegve, reszkető kézzel fordult a kongó sötétség felé. Kezét a vállához érintette, majd keresztbe a másikhoz, így kérve Istene segítségét. Ezután, megemelve csuháját, átlépte az ajtó
rozsdás küszöbét. Némi biztatás reményében még egyszer visszanézett kísérőjére, de hiába. Kezében egyetlen pislákoló fénnyel indult el a néma folyosón, s bár úgy zihált, mint egy nyomtatós ló, ennek ellenére alig kapott levegőt. Lassú, óvatos léptekkel haladt előre, jóllehet saruba bújtatott csupasz lába néha valami puhába süppedt. A folyosó mohával borított kövei közt szennyvíz csordogált, alacsony mennyezetéről víz csepegett. Bármerre nézett, minden nyirkos volt és bűzlött. Rozsdás, törött cellaajtók követték egymást, amik mögött üszkös csontokat látott a fáklya fényénél. Félve kémlelt be rajtuk, de egy lépésnél közelebb egyikhez sem merészkedett. A legváratlanabb pillanatban lánccsörgés törte meg a nyomasztó csendet, ami hallatán összerezzent. Csend lett. Kisvártatva a láncok ismét megcsörrentek, aztán a fémes zaj szertefoszlott a sötétben. Apró lépésekkel közeledett a cellasor utolsó ajtajához, ahonnan hallani vélte a lidérces zaj forrását. Lélegzetét visszafojtva hegyezte fülét, miközben észrevette, hogy a lánccsörgés mormolással párosul. Még oda sem ért a cellához, de már jól hallotta a fogoly hangját.
– Ott kellene lennem! Már ott kellene lennem Lentarcóban! Biztos lekéstem. Milyen nap lehet? Ott kellene lennem! Az a bitang Remig úgyse vár meg! Nem baj, majd szerzek egy másik hajót. El fogok késni. Mennem kell! Mennem kell! – szűrődött ki a folyosóra a fogoly zsolozsmaszerű mormolása.
A szerzetes megállt, és benézett a kémlelőnyíláson. Semmit sem látott. Csak a rab beszédfoszlányait hallotta, ami bilincscsörgéssel keveredett. Hangja mozgásából arra következtetett, hogy fel s alá járkál a cellában.
– Hé, odabent! – kiáltott be a kémlelőnyíláson. Lélegzet-visszafojtva várt, de nem történt semmi. Vékony hangjára a lánccsörgés elhallgatott, csakúgy, mint minden más zaj. – Én Aurél atya vagyok. Azért jöttem, fiam, hogy letehesd vétkeid ventoni szokás szerint. – Síri csend volt rá a válasz. – Akkor bemegyek – jelentette ki, miközben letörölt valami nyálkásat a homlokáról, ami épp akkor pottyant oda a
mennyezetről.
Megrángatta a rozsdás reteszt, végül némi hezitálás után kinyitotta a cella ajtaját. Mikor belépett, szíve akkorát dobbant, hogy majd’ kiszakadt a mellkasából. Lihegve nézett körül, és jobbján észrevett egy tartót, amibe rögtön belehelyezte a fáklyát. Volt nála még egy, amit azonnal meggyújtott. Ez kevésbé füstölt, ahogy az ajtó másik oldalán álló rácsba állította. S bár már két láng világított az ajtó egy-egy oldalán, fényük mégsem ért el a cella végébe. De mintha ennyi elég lett volna, hogy kissé megnyugtassa Aurél atyát.
– Leülök ide! – kiáltott a sötétbe, miközben rámutatott a mellette álló kalodára, amibe a tomboló rabokat szokták zárni, amíg le nem nyugszanak.
Némi lánccsörgést kapott válaszul. Leült a korhadt, penészes fára, amit nagyon kényelmetlen ülőalkalmatosságnak talált. Egy darabig fészkelődött a nyirkos fegyelmezőeszközön, mialatt csuháját gyűrögetve gondolkozott, hogyan tovább. Még sosem végzett el így szertartást. Összeszedte maradék bátorságát, majd felsóhajtott.
– Azért jöttem, fiam, hogy letehesd vétkeid, és megtisztulást kaphass Venton Istenétől – fogott bele hivatása gyakorlásába, mialatt imaszerű hangsúllyal énekelve kinyitotta könyvét. Nem jött válasz. Egy halk, fáradt, mély lélegzetvételen kívül csak a tűz ropogását lehetett hallani, mely a falakból szivárgó víz csepegésével feleselt. – Ó, Isten! Venton egyetlen igaz Istene, ki attól egy Isten, hogy kinyilvánítottad
akaratodat, és megjelentél császárunknak, Berengaardnak, a kiválasztottnak, és kegyelmedből megmentetted őt az arctalan veszedelemtől, midőn tomboló vihart zúdítottál elleneire, és visszahoztad őt a halálból. Hogy hirdesse örökkévalódat, szeretetedet, könyörületedet és irgalmadat – énekelte, hangján pedig jól hallatszott a rendház közös énekléseinek hatása. – Kérlek, Isten! Venton Istene.
Az egyetlen, igaz Isten. Engedd fiadnak, hadd tegye le vétkeit, hogy azokat ne kelljen béklyóként hordoznia felséges kertedben, vagy magát marcangolnia Barathur1 feneketlen vermében az idők végezetéig – zengte a szerzetes; mi tagadás, szép hangja volt.
Éneke beterítette a cella hátsó, homályba vesző szegletét is, ennélfogva mintha egy kórus kántálná a liturgiát, úgy visszhangzottak dallamai a helyiségben. Mikor végzett, becsukta könyvét, előhúzott egy hímzett kendőt csuhája ujjából, bekötötte szemét, majd kis, kövér kezeit a térdére helyezve így szólt:
– Mondhatod, fiam. Most Istennel beszélhetsz. Tedd le vétkeid igaz, szabad akaratodból, mert Venton Istene megbocsátja néked azokat – fejezte be, és Istene jelenlétét érezve eddigi idegessége szertefoszlott.
Mintha kissé el is mosolyodott volna. Csend lett. A cella hátsó szegletéből halk lánccsörgés hallatszott, ami kisvártatva ismét elhallgatott.
– Gyerünk, fiam! Ne félj – biztatta a halálraítéltet. – Venton Istene jóságos. Meghallgatja mindazokat, akik szabad akaratukból fordulnak hozzá könyörületért – mondta Aurél atya, és jámboran elmosolyodott.
Imádságának köszönhetően érezte Istene közelségét, aminek hála, nyugalom járta át még ezen cudar helyen is. Kis idő elteltével egy tompa, fáradt hang szólalt meg a cella mélyén.
– Igaz? Szabad? Akarat? – ismételte el a páter szavait. – Hiszi is, amit mond, atyám? – kérdezte a hang lassan, komótosan.
– Oh, igen, fiam. Hitem szerint kegyelmet és megbocsájtást nyer mindaz, aki szabad akaratából befogadja szívébe Venton Istenét, mi több, örök megnyugvást nyer általa – bólogatott Aurél, mint egy vezeklő barát, miközben megigazította szemén a lecsúszott kendőt.
– Szabad akarat!? – tette fel a kérdést az alakot még mindig nem öltő hang, aztán gúnyosan folytatta. – Maga fattyú vagy másodszülött, atyám?
A szerzetes meglepődött. Légzése felgyorsult. Rögtönzött székén fészkelődni kezdett, végül csak ennyit tudod eldadogni:
– Én… Én… Honnan szeded ezt a badarságot? Én… – de nem tudott tovább habogni, mert a hang közbevágott.
1 a ventoni vallás pokla
– Beszédén hallom, hogy Tellerből származik – szólt nagy bizonyossággal a láthatatlan fogoly.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza a páter, majd a fejéhez kapott. – Ah, igen. Még mindig az es-ek. Talán sosem fogom őket rendesen ejteni – mosolyodott el zavarában, de a hang ügyet sem vetett rá.
– A haja vörös, atyám. A rendbe csak paraszt áll, vagy még nyomorultabb. Tellerben minden paraszt haja fekete a bányák porától, ahol a robotot töltik. Arrafelé csak a Mortumis-ház tagjai viselnek vörös hajkoronát. És lássuk be, ezüstcímeres gyermeke önként nem áll be a rendbe. Csak ha beadják. Mert fattyú vagy másodszülött – mutatott rá a zárka hangja.
Aurél fejét forgatva feszengett. Az elhangzottak zavarba hozták. De mielőtt válaszolni tudott volna, némi áporodott csend után láthatatlan beszélgetőtársa újra megszólalt.
– Bár, ha jobban meggondolom, Theodor Mortumis inkább adta volna a császári gárdához vagy a flottához a másodszülöttjét – sorjáztak tovább a kegyetlen gondolatok.
Aurél atya szégyenében az ajkába harapott. Bár szeme be volt kötve, ennek ellenére a cella falait egyre fojtogatóbb közelségben érezte magához.
– Akkor tehát fattyú. Ezért beadták a rendbe. Valószínűleg már egész kis korában. Így anya nélkül nőtt fel. Árván. Valamelyik rendházban. Ahol éhezett a rendszeres böjt miatt, és kijutott a mindennapos verésből is, míg meg nem tanult minden szabályt – merengett el a rab, majd hangja elcsuklott. Kisvártatva folytatta szörnyű monológját. – De ez nem szokás Tellerben. Ott a nemesi fattyakat egyszerűen kardélre hányják. Azzal minden gond megoldva. De magát nem, atyám. Vajon miért? Talán csak azért nem, mert a szokásosnál forróbb volt az anyja ágyéka, és mikor Teller ura felhányta őt az asztalra, a gyalázatos aktus után mégis úgy döntött, hogy nem öli meg, hanem ágyasává teszi? És ki tudja, miért, de engedett anyja könyörgésének, amikor a maga életéért esdekelt. Mindent megígért urának. Minden eljövendő gyalázatot, amit tenni fog vele, mindent, cserébe a maga életéért – fejezte be a tompán búgó hang, végül néma szomorúságba fordult.
Aurél atya szótlan maradt. Szíve a torkában dobogott. Kövér kezei térdét morzsolgatták. Szólni próbált, de hangja elcsuklott. A hallottak rég eltemetett emlékeit hozták a felszínre, melyekről azt sem tudta, hogy léteznek-e még egyáltalán. Oly fájó sebek, melyekről azt hitte, soha többet nem kell átélnie. Méla,szomorú csend ült a cellára. A tűz ropogásán kívül csak patkányok matatását lehetett hallani. A szerzetes magába szállva, szomorúan ült a kalodán. Kendője alól könnycseppek gurultak alá szeplős orcáján. Egy jól hallatszó gúnyos, mély sóhaj után a cella hangja levonta a kegyetlen következtetést.
– Ennyit a szabad akaratról, atyám – vetette oda undorral, majd elhallgatott.
A szerzetes megpróbálta összeszedni magát, felocsúdni a hallottak után. Szeme ismét könnybe lábadt. Próbálta kivágni magát, végül pár jókora levegővétel után így felelt a rágalmakra.
– Történt, ahogy történt. De az én jó Istenem, Venton egyetlen Istene irgalmából és segítségével életem során kaptam reményt, könyörületet, valamint megtanította nekem a megbocsájtást. Vigyázott rám, azonfelül nem engedte, hogy mint oly sok hozzám hasonló, eltűnjek a világ forgatagában – szipogott, miközben ujját tördelte. Folytatta volna, de a hang közbevágott.
– Irgalom… Szeretet… Könyörület… Úgy beszél, mintha találkozott volna az istenével, atyám! – vonta kérdőre a hang a csuhást.
– Igen, fiam. Igen. Minden nap találkozom vele. Velem van, mikor imádkozom, átjár, és látom az én Istenemet – válaszolta már valamivel jobb kedvvel a feldúlt szerzetes.
– Valóban?
– Igen, fiam. Oly megnyugtató az Úr létezése és jelenléte, hogy mást nem is kívánhat egy egyszerű halandó – mondta fel szóról szóra rendháza tanítását Aurél atya.
Ismét csend lett, amit némi idő után a fogoly tört meg.
– És hogy néz ki a maga istene, atyám?
A gúny lassan hömpölygött ki a cella sötétjéből.
– Ah, fiam, ő láthatatlan. De mindenütt ott van. Ott van a földben, mely gabonát ád, ott csobog a vízben, mely szomjadat oltja, ott pattog a tűzben, mely melegít télvíz idején, végül pedig, ott fúj a levegőben, mit lélegzel, fiam, mindenütt. A páter úgy érezte, lassan eléri célját, ettől pedig egy kicsit nyugodtabbnak érezte magát.
– Szóval még sosem látta a saját istenét?
– Nos, úgy, mint egy rendtársamat, talán nem – kezdett zavarodott magyarázkodásba az atya. – De hidd el, fiam, létezik – vágott ártatlan mosolyt, majd ismét nyugalom és béke áradt szavaiból.
– Hit – mondta némi gúnnyal Aurél után a rab, és a magányos szó megfagyott a levegőben.
Csend lett. Kisvártatva a szalmazsák megroppant, a láthatatlan alak pedig megszólalt ugyanazon a kifáradt, cinikus hangon.
– Én találkoztam a maga istenével, atyám!
– Oh, remek, fiam. Remek. Jó úton jársz. Fogadd be szívedbe Venton Istenét, és tedd le vétkeidet! – Aurél atya úgy érezte, megvan, amiért jött.
– Én találkoztam a maga istenével, atyám. Találkoztam, s mi több, alkut kötöttem vele.
A fogoly hangján hallani lehetett, hogy egy lépést tett kéretlen látogatója felé. Ebben a pillanatban, mint a megállíthatatlan dagály Lentarco kikötőjében, egy hideg fuvallat hömpölygött ki a cella fénytelen szegletéből. Aurél atya összehúzta csupasz lábujjait, és újra elbizonytalanodott.
– Nagyon sajnálom, fiam, de rossz hírt kell közölnöm veled. Venton Istenével nem lehet alkut kötni – hebegett, miközben szánalom csengett szavaiban.
– Hát… Atyám… Ezt most már én is tudom. A rab egy erőltetett mosolyt csikart ki magából, de gyorsuló légzése régóta felhalmozódott dühöt meg keserűséget rejtett. Közelebb lépett a baráthoz, majd hangját felemelve kiabálni kezdett. – A maga istene nem csak, hogy felrúgja alkuját, de még saját adott szavát sem tartja meg! A hang ingerültsége szikrázott a fullasztó levegőben. A fogoly elhallgatott. A fel s alá járkáló lánccsörgés dühös fújtatással párosult. Kisvártatva kirobbanó erővel folytatta a könyörtelen szembesítést. – Nem én akartam! Nem én! Ő jött el hozzám. És én mindent megígértem neki. Mindent, amit csak kért, és higgye el, atyám, én álltam a szavamat! A még ekkor is homályba vesző alak olyan hangorkánt varázsolt a cellába, hogy a lobogó fáklyák fénye majdhogynem kialudt. – Én odaadtam neki mindent! Mindent! Egyért! Egyetlen ígéretért. És még azt az egyet sem volt hajlandó megtartani – zengett a cella a szavak súlya alatt, ahol az ekkorra tetőző hangorkán megropogtatta a falakban sorakozó, többmázsás köveket.
Aurél atya úgy ült ott, mint ázott kutya az udvar sarkában. Nem tudott mit szólni. De nem is kellett. Beszéltek helyette.
– A maga istene – csikorgatta fogait a rab. – Nincs számára kedvesebb, mint a gyengék s elesettek vére, min hizlalja hatalmát, a tetejébe pedig köp minden törvényre, legfőképp azokra, amiket saját maga hozott – hangzottak el a súlyos vádak. – Szóval átjárja, atyám? Reményt ad? Mindenütt ott van, és mindenkivel irgalmas? – tornyosultak a kérdések az alacsony cellában. A rab ujjaival dobolni kezdett. Pergésére a cella sötétje elindult a páter felé, egyre nagyobb részt harapva ki annak fényes szegletéből. – Kíváncsi, atyám, valójában hogy néz ki a maga istene? – hangzott el a váratlan kérdés, minek hallatán a szerzetes kővé dermedt. Lélegzete is elállt. – Akkor vegye le kendőjét, és nézze meg, kinek a szolgálatára szentelte életét! – visszhangzott a fogoly üvöltő parancsa, ami egy hangrobbanás erejével vágta a páter könyvét a cella ajtajának.
Aurél atya kővé dermedt. Jeges fuvallat érintette meg arcát és kövérkés kezeit. Izzadságcseppek gördültek le erektől duzzadó halántékán. Elengedve térdét, a kalodába próbált kapaszkodni. Furcsa, addig sosem hallott hang sustorgott körülötte, mire a cella menekülő patkányok fülsiketítő vonyításától lett hangos.
– Nyisd ki a szemed, csuhás, és nézz rám! – suttogott a vérfagyasztó hang.
Aurél sokáig habozott. Ám lassan felemelve kezét, levette a kendőt. Szemét még ekkor sem merte kinyitni, csak egy fohászt ismételgetett újra meg újra. Nem látott semmit, de érezte, hogy valami fény villog odakint. Fojtogató, testét átölelő fény, mely úgy tekergőzik körülötte, mintha ezer kígyó próbálná összeroppantani.
– Gyerünk, fattyú! Nézz a szemembe! – szólította meg a delejes hang, ami a cella minden szegletéből visszhangzott. – Nézz a szemembe, különben te meg én már ma éjjel együtt táncolunk Barathur feneketlen vermében.
Aurél atya összeomlott. Érvei elfogytak, testét halálfélelem járta át. Kezét a vállára tette, majd a másikra, végül lassan résnyire nyitotta szemét.
A kapitány fantáziáját, ami épp a kupleráj lányainak combjai közt kalandozott, egy fülsiketítő ordítás törte meg. Felvette a kétkezes csatabárdot, aztán a dohánytól szédelegve nagy nehezen felállt. Az ajtóhoz téblábolt, ami akkora erővel vágódott ki, hogy kiverte kezéből súlyos fegyverét. Az őrjöngő szerzetes üvöltve futott a lépcsőhöz, és kettesével szedve a fokokat rohant felfelé. A kapitány felvette a csatabárdot, megdörzsölte szemét, majd fejét csóválva szitkozódni kezdett.
– A rohadt Istenit! Már megint! – köpött a padlóra, miután az ajtóba rúgott.
Bezárta a lakatot, aztán iszonyatos káromkodás közepette maga is elindult. Félúton sem járt, mikor a páter kirontott az udvarra, és a kijárat felé szaladt. Ügyet sem vetett a kutyákra, vagy a fenyegetőn meredező falakra, hanem egyenest rohant a kapuhoz.
– Ááá! Nyissák ki! Nyissák ki az Isten szerelmére! – ordított, miközben szíve majd’ kiugrott a helyéről.
Az álmából felriadt porkoláb azt se tudta, mihez kezdjen, így zavarában nem ellenkezett. Elhúzta a reteszt, kinyitotta a kaput. A torkaszakadtából üvöltő szerzetes kiugrott rajta, és futott, ahogy csak a lába bírta. Míg odalent időzött,
idefent elállt az eső. Észre sem vette a fordulót, mely rendházához vezet, hanem szaladt tovább egész a piactérig, ahol végleg kimerült, aztán összeesett.
– Vele sem volt szerencsénk – szuszogott a legmélyebb cella lakója. – Meddig kell még várnunk? – tette fel a furcsa kérdést, majd a hajába túrt.
Megrázta fejét, ami furcsán füstölgött a nemrég végrehajtott erőpróbától, aztán visszahuppant a szalmazsákra. – Gomoly! Csinálj fényt! Meg lehet bolondulni ebben a sötétben – hangzott a különös kérés, mire ismét véget nem érő lánccsörgés vette kezdetét egy kékeszöld lánglabda kíséretében, ami ide-oda cikázva bevilágította a helyiséget.
