A Vörös pásztor
– A Dologember –
Valahol a névtelen erdő mélyén, a friss hóval borított hegytetők alatt négy fiatal indult kirándulóútra. Egyikük kezdő természetfotós volt, aki most merészkedett először a vadonba. Társa, egy önjelölt túrázó, a betonrengetegen kívül még sosem látott erdőt; a másik kettő pedig csupán kalandvágyból követte őket.
Csodálták a tájat, de nem tisztelték. Élő fák ágait tördelték le unalmukban, és a természeti kincsekkel nem törődve gépiesen haladtak előre. A föléjük tornyosuló, havas hegyek ellenére az idő kellemes és enyhe volt. Több napra indultak, és az első nap kezdett rájuk esteledni. A fák között az égbolt vörös színben kezdett pompázni, tudtukra adva, hogy hideg éjszaka elé néznek. Ahogy az alkonyat lila árnyékai elkezdtek kúszni a törzsek között, az egyik fiú megtorpant. Azt javasolta, hogy ne verjenek tábort, mert látott egy házat nem messze tőlük, csak pár percet kellett visszafelé sétálniuk a kitaposott ösvényen. Ebbe mindannyian belementek, mert nem voltak hozzászokva a nyílt ég alatti kempingezéshez.
Egyikük a zsebébe nyúlt a lámpájáért, de mikor felkattintotta, a fénysugár csak beteges, halvány sárgán derengett. Értetlenül rázta meg a készüléket, biztos volt benne, hogy indulás előtt friss elemeket tett bele. Ahogy a lencse elé tartotta a kezét, ujjai valami érdes, száraz dologba ütköztek. A lámpa üvegét vastag, sárga homokréteg fedte be – mintha a fény maga száradt volna porrá az üveg mögött.
A ház felé vezető úton egyikük mesélni kezdett egy legendát egy fababuról, aki gyilkos játékokat készít, és mindenkit meggyilkol vele.
– Azt beszélik, pontosan egy ilyen elhagyatott út vezet a boltjához – suttogta a fiú, a sötétedő fákat fürkészve. – És pont a fajtánkra vadászik. Azt mondják, ez az egész erdő csak egy apró folt a Játékkészítő terepasztalán…
Pillanatokon belül el is érték a házat. Az erdő fái között jelentéktelen épületnek tűnt. Az ajtaját nyitva találták. Meg sem nézték, hogy él-e bent valaki, csak bementek. Bakancsaikról leverték a sarat, és körbenéztek. A házban sötétség uralkodott, a négy fiatal pedig szinte semmit sem látott, amikor valahonnan a mélyből egy nyikorgó, szinte már éles hang hasított beléjük. A zaj a közvetlenül előttük álló szoba ajtajából eredt, melynek rése mögül egy öregasszony jelent meg. Alacsony volt és görnyedt hátú, mint aki már mindent látott a világon, és a hátán cipeli azoknak a súlyát. A mögötte fekvő helyiségben csak gyertyák lángja világított; ez éppen csak arra volt elég, hogy az asszonyt félig megvilágítsa, még félelmetesebb küllemet kölcsönözve neki. Haja ősz volt, és földig érő, hosszú szoknyát viselt.
A fiatalok hátrálni próbáltak, de a hátul álló lány megcsúszott valamin és hátraesett. Mikor földet ért, nem a vizes sárba huppant, amit ők maguk hordtak be a bakancsuk talpán, hanem finom, apró szemű, aranysárga homokba. A zseblámpás fiúnak rögtön feltűnt a homok; pontosan olyan volt, mint amit az erdőben a lámpája lencséjén talált. Mire felfogta volna ezt a különös egybeesést, az öregasszony beszélni kezdett, hangja érces és rekedt volt:
– Először a homokot látod – fogai között ropogott a homok, – ami fényes, akár az arany, szemcséi aprók és puhák, mint a selyem. Legyen az egy lábnyom, egy különös építmény, vagy csak a szélben kavargó por… a homok mindig utat tör magának – az öregasszony hangja itt elhalkult, és kuncogni kezdett. – Aztán jön a hang: csaholás és rikácsolás. A Vörös Pásztor nem kerget, nem fut utánad, de ha egyszer kiszagolt, utolér. A Dologember elől nincs menedék.
Az asszony nevetni kezdett, és ahogy az eddig sötétben lapuló arca is láthatóvá vált, feltárult a borzalom: vonásai nem húsból és bőrből, hanem finom, apró homokszemcsékből álltak, melyek szüntelenül peregtek – mintha egy lassú, megfontolt homokóra lenne – a mélybe egy halk, szűnni nem akaró sercegéssel, – akárcsak egy homokóra, ami nem az idő múlását méri.
A fiatalok pánikszerűen kirontottak az erdőbe, de azonnal megmerevedtek, amikor megpillantották az előttük tornyosuló alakzatokat. A túrázók felismerték a homokvárakat, a saját otthonaikat vélték felfedezni bennük. Az építmények nem voltak magasabbak a térdüknél, mégis volt bennük valami gigászi és könyörtelen – mintha a múltjuk és jövőjük már csak omladozó por lenne a havas sötétségben. A fák között a sötétség is vörös árnyalatot öltött. Aztán jött a rikácsolás. Félelmetes volt és vérfagyasztó. A távolból érkezett, a fák mélyéről, mégis úgy hallották, mintha közvetlenül a tarkójuknál szólalt volna meg. Nem visszhangzott, csak elhalt.
Összenéztek. Nem kellett megszólalniuk. Mindannyian ugyanarra gondoltak.
A távolban, a fák között ott állt előttük. Mellső végtagjai természetellenesen hosszúak voltak, háta görnyedt. Sárga szemei mélyen ültek a koponyájában, mely egy rókára emlékeztetett, de testalkata visszataszítóan emberi volt. Mögötte egy bozontos vörös farok ingott lassú, monoton ütemben föl s alá. A lény lassan mozgott – itt a túrázók eszébe jutottak a boszorkány szavai: nem kerget, nem fut utánad, de ha egyszer kiszagolt, utolér. Abban a pillanatban az egyetlen hang a rongyos öltözékére rögzített állati koponya halk koccanása volt az inas combjához.
Ekkor a szél hirtelen feltámadt. A lábuk alatt heverő port sűrűn kavarni kezdte, a levegő pedig megtelt sárga szemcsékkel. A hold sápadt fényében ezek a szemcsék úgy csillogtak, mint az apró gyémántok. A ragyogás elvakította a négy fiatalt, csak a homok sercegő morajlását lehetett hallani.
Másnap reggel mindannyian a saját otthonukban, a saját ágyukban ébredtek, kiszáradt szájjal és a homok ropogásával a fogaik között. A Dologember lidércnyomásának érzése ott élt az egész testükben. Attól a naptól kezdve a rikácsoló hang soha többé nem hagyta el a fejüket, ott visszhangzott a csendben, a saját gondolataik mélyén. Amikor kiléptek az utcára, a napfényben döbbentek rá a borzalomra: az árnyékuk már nem fekete volt, hanem mély, narancsvörös, a róka színében vetült a földre.
Hamarosan rájöttek, hogy már nem uralják a saját tetteiket. Úgy érezték, mintha valami állandó folytonossággal terelné őket. Bármerre léptek – legyen az puha szőnyeg vagy tiszta aszfalt –, minden egyes lábnyomuk után finom, aranysárga homok maradt a földön.
A Vörös Pásztor valóban utolérte őket. És a jó pásztor soha nem ereszti el a nyáját.
