A Süvöltő erdei boszorkányok
Áldás és átok volt egyszerre a kis falu, Pruga elhelyezkedése, ugyanis nyakas alapítói egykor épp a Süvöltő közvetlen szomszédságában telepedtek le. S ha az utódaik kevésbé lettek volna hajthatatlanok, mint ők, már bizonyosan rég elmenekültek volna a sötét, elvarázsolt erdő mellől.
De nem! Az ősi rengeteg építőanyagot és tüzelőt adott nekik, a Pruga folyó pedig kristálytiszta vizével éltette őket. A föld művelhető volt, amin megtermett ember és állat számára minden, amit kívánhattak. És talán máshol se lett volna jobb a barbár délvidéken, ahol nem volt szent se törvény, se szokás. Az erősebb elvette, amit akart. A prugaiak annyi nyugalmat élvezhettek, hogy rajtuk kívül senki nem merte megközelíteni a Süvöltőt, így a különböző összeverődött hordák nem támadták meg, fosztották ki őket. Kijutott viszont nekik az erdő különös varázslényeiből. Főleg a kentaurok voltak nyughatatlanok, előfordult, hogy leányokat raboltak, akik olykor korcsokkal a hasukban kerültek elő.
És a boszorkány! Úgy tartották, hogy többszáz éve él már, egyidős a Földanyával, Ciiziktével, személyesen ismeri őt, kinek a létezését az emberek igazán csak a mondákból sejthetik. Egyidős a tűzzel, mely benne is ég, mely éltet és pusztít, kiszámíthatatlanul, kedve szerint. Kacaja megmérgezi a legtisztább lelkű embereket is. A képzelet sem elég hatalmas ahhoz, hogy felfogja, milyen nagy erő lakozik benne, bármit és bárkit kedvére tud megbűvölni, s elátkozni.
Mily más volt északon az emberi élet! Aranyvárosban, Ebersziszben vagy Ollariszban, ahol egy-egy mágus vagy boszorkány, életcéljának tekintette az emberi fejlődést, ahol törvények és városok alakultak mágiával megerősítve, kőből építkeztek fa és föld helyett, kialakult az írás, s vele az emlékezet… de ne szaladjunk ennyire északra! Délen bizony az elismert mágusok és boszorkányok, vagy ahogyan az északiak hívták őket: a szellemek, nemigen foglalkoztak a halandókkal, így Pruga lakóival sem. Hagyták őket a sárban, s aszály idején a porban, s helyettük maguknak tetsző ügyek után mentek.
Történetünk kezdetének idején e faluban úgy száz ember élhetett, de ha akarjuk, hozzájuk számolhatunk másfélszer, talán kétszer annyi gyermeket is. Ez negyven házat jelent, többet semmiképp, s talán ennyi fegyvert fogni képes férfit, noha ha a szükség úgy hozta, a déliek asszonyai is tudtak meglepetéssel szolgálni az őket megtámadóknak. Különben a prugai emberek csendesen tengették napjaikat, az utolsó évszázadban csak a megrogyott házak helyére építettek újakat, s csak az emberek haltak és születtek újak, más változás nemigen történt.
Ezidőtájt a faluban épp új vezetőt választottak, az ifjú, ám máris megfontolt, s helyi viszonyokhoz képest bölcsnek is nevezhető Prugai Silest. Azon a téli napon, a férfi gondjaiba merült. A kis fa melléképületben újra végigjárta a zabbal és árpával teli zsákokat és ugyanarra a következtetésre jutott, mint annakelőtte: bizony ez a takarmány nem lesz elég a jószágoknak tavaszig, s ha így van, el kell adni az éhes szájakból, esetleg levágni őket, felfüstölni, megszárítani a húsukat. Éppen latolgatta a lehetőségeket, számba vette a juhokat, szárnyasokat, amikor kiáltások törték meg a falu megszokott, halk morajait.
– Farkasok! Farkasok!
Az első ijedt ordítások után hamarosan az egész falu felbolydult. A férfiak fegyvert ragadva szaladtak ki az egyetlen utcára, amely végignyúlt a kis házak közt, s indultak az erdő irányába, ki bátran, ki előzékenyen előre engedve a többieket. Többnyire szerszámokkal, késekkel, nyilakkal és égő fáklyákkal futottak a kis település szélére, ahonnan a kiáltások jöttek.
De nem volt támadás.
Siles nemigen sietett, hiszen ismerte a farkasok természetét, tudta, hogy nem jönnek azok a falu közelébe, még éjjel sem, nemhogy fényes nappal. Mire a Süvöltő fáit meglátta, a mintegy tucatnyi ezüstfarkas nyugodtan lépkedett a falu irányába, majd széles félkör alakban leheveredtek a földre, mint szelíd kutyák. Ekkor tűnt fel nyomukban a nő, aki látszólag a vadak védelmét élvezte. Egy asszony felsikoltott, ahogy meglátta az ismerős arcot, néhány férfi felmordult, de a fegyvereket ugyanolyan görcsösen tartották a kezeikben, mint azelőtt, ha nem még jobban.
Hat évvel ezelőtt eltűnt a faluból egy egyszerű parasztlány, Ela. Csendes, magának való, vézna teremtés volt, aki sokat sírt, mielőtt nyoma veszett volna. Napokig keresték, átfésülték utána az erdő szélét, a földeket, a folyókat, a közeli kis tó nádasát, de senki nem akadt rá. Sokan hinni próbálták, hogy világgá ment, ha szerencséje volt, magukkal vitték vándorkereskedők, ha nem, hát a kentaurok. Azonban egyre többen suttogták a falusiak azt, hogy a leány végezhetett magával. Olyan szóbeszédek jártak róla még eltűnte után sokáig, hogy egy férfi teljesen magába bolondította, majd végül egy másik nőt vett magához asszonynak.
Aznap a farkasok nyomában a faluba sétáló nő Ela volt. Legalábbis az arca, a termete egyértelműen az övé, de minden falubeli, az időközben előbújó asszonyok, sőt, még a gyerekek is pontosan érezték, hogy ez már nem az az Ela. A nő, Ela testében, felkacagott:
– Csak nem szellemet láttok? – hangja mély volt és bársonyos, lassan körbefonta az embereket, mint egy alig észrevehető pókháló.
Az öltözéke olyan volt, amelyet sosem láttak még az Ismert Világban: hosszú, színes madártollakkal díszített szoknyája követte csípője ringását, ahogyan lassan lépkedett előre, majd megállt az őt védelmező farkasok mögött. Annak ellenére, hogy tél volt, egy sávban kilátszott a hasa, amely a helyiek megbotránkozásához önmagában is elég lett volna. Nyakában kristályokból készült lánc, hosszú, barna haja pedig fedetlenül, kiengedve hullott a vállaira.
– Ela meghalt. Ti öltétek meg őt, és a saját ostobasága!
– Mit akarsz itt, boszorkány? – kérdezte végül egy fiatalabb, erős testalkatú férfi, fenyegetően felé hadonászva a kezében tartott hosszú bottal.
A nő újra felkacagott, kacagása nyomán az emberek megborzongtak.
– Kicsit több tiszteletet, mert megátkozlak… és kár lenne egy ilyen szép férfiért… – sziszegte mintha maga is az erdő egyik vadállata lenne. Kihívóan végignézett az emberen, mint akit igen érdekel, hogy mit rejt el a szemei elől annak ruhája. – Óh, igen! Az volna a legjobb, ha ellenállhatatlan szerelmet ébresztenék benned felém. Milyen jól elszórakozhatnánk csendes hűvös estéken.
A falubeliek elképedve hallgatták ezt a mételyező beszédet. Hőbörögni, zúgolódni kezdtek. A boszorkány újra nevetett. Mindenkinek, aki nem ismerte őt, vagy a róla szóló történeteket, olybá tűnhetett, mintha az elméje megbomlott volna.
– Elég volt ebből! Csend legyen! – intett az emberek felé határozottan Prugai Siles, aki elejét akarta venni ennek a parttalan ellenségeskedésnek. – Kérlek, Cygnia, áruld el nekünk, hogy minek köszönhetjük a látogatásodat a mi falunkban?
Lassan beszélt. A hangja tiszteletet és nyugalmat árasztott, ugyanakkor senkinek nem kerülte el a figyelmét, mennyire megnyomta a „mi falunk” kifejezés hangsúlyát. Bármilyen nagy is volt a hatalma az erdei boszorkánynak, ez a föld már nem az övé volt.
– Siles! – ismerte fel az embert a boszorkány látszólag némi halvány örömmel. – Felnőttél és úgy látszik, hogy te legalább tudod, hogy kell tisztelettel beszélni azokkal, akik erősebbek nálatok. Nos, nem, igazán nem szeretnék egy perccel sem tovább maradni, mint amíg muszáj. Van köztetek valaki, egy gyermek, aki nem ebből a világból való. A tenger vetette ki magából őt, láttam álmomban… még magam sem tudom, hogy miféle szerzet lehet, de annyi biztos, hogy erős varázslat izzik benne. Ti bizonyosan nem tudtok bánni vele. Érte jöttem, hogy elvigyem tőletek, rátok csak bajt hozna.
Siles bólintott, nem kérdezett semmit, pontosan tudta, hogy a nő miről beszél. Sőt, a lelke legmélyén örült annak, hogy megoldódik a gyermek ügye. Amióta megtalálta két halász, folyamatos feszültségeket okozott a falubeliek között. Az emberek babonásabbik fele azt hajtogatta, hogy meg kell ölni, amíg még kölyök, a másik fele viszont a legnagyobb bűnnek tartotta egy ártatlan gyermek meggyilkolását.
– Egy kislány, piros hajjal, igen. Amikor kihullik egy hajszála, vércseppé változik. Sokan már most tartanak tőle, pedig ezen kívül semmi különöset nem vettünk észre rajta. Pont olyan ártalmatlan gyermek, mint bármelyik két esztendős a mieink közül.
Hamarosan a kis házak közül heves női tiltakozás hallatszott.
– Kérlek, ne vigyétek el! Majd én felnevelem… sajátomként… nem fog bántani senkit, ígérem!
– Rossz ötlet lenne – fűzte hozzá a hallottakhoz csendesen a boszorkány.
Siles bólintott. Pontosan tudta, hogy az emberi halandó életet nem jó összekeverni a mágiával. Két külön világ, külön szabályokkal, s ő maga, a falu vezetőjeként is arra törekedett, hogy ne haragítsa magukra a sötét varázserdő lakóit. Arra vágyott, hogy tisztelettel és békében éljenek egymás mellett, jó szomszédokként, noha ez sok esetben csupán ábránd maradt. De minden ijesztő és különös viselkedése ellenére úgy érezte, hogy a boszorkány is ezen dolgozik… legalábbis szeretett volna igazán hinni benne.
A hó szitálni kezdett körülöttük, talán azzal a céllal, hogy elfedje a sarat, ami a falu utcáján sötétlett. A házak közül egy fiatalabb nő jelent meg, ölében egy kislánnyal, akinek a haja piros volt. Nem vörös, mint a róka, vagy a hagyma héja, nem olyan, mint az őszi levelek, hanem piros, mint a frissen kicsorduló vér. A nő, aki ölében tartotta a gyermeket, sírva fakadt, de tovább már nem ellenkezett. Talán maga is belátta, hogyha a leány a faluban marad, idővel nem fogja tudni megvédeni az emberek félelmétől és haragjától.
– Mit csinál majd vele? – kérdezte Cygnia felé nézve, de olyan bizonytalanul, mint akinek fogalma sincs arról, hogy bárkitől kap-e választ a kérdésére.
– Hamarosan megtudjuk – felelte halkan a boszorkány. – Erős varázslat él benne, érzem, de hogy ártó, vagy segítő varázs, azt még nem tudom… Tedd le ide. – Mutatott a boszorkány az előtte heverő farkas elé. – Nem fogja bántani, tedd csak le a gyereket.
A kislányt pár lépésre rakta le a nő a boszorkánytól, a gyermek látszólag nem félt az előtte heverésző farkasoktól. Jobb mutatóujja a szájában volt, úgy nézett körbe a sok emberen. Amikor megingott, belekapaszkodott az ezüstfarkas bundájába, hogy visszaszerezze az egyensúlyát. A bestia lihegve fordult felé, de még csak rá se mordult, olyan volt, mint egy szelíd kutya. A kislány az állat mellett állapodott meg, a félelem legkisebb jelét sem mutatva.
Cygnia ujjaival megérintette a mellette álló kis fa egyik ágát, amely az érintés nyomán pillanatok alatt bimbókat kezdett el hozni, mintha már tavasz lenne. A boszorkány leszakított a fáról egy apró gallyat, majd a gyerek mellé lépett, leguggolt és a lány felé nyújtotta.
– Szereted a virágokat? – kérdezte tőle kedvesen csengő hanggal, mintha egy egészen más nő lett volna, mint az, akiből nemrég a gúnyos, gurgulázó kacagások törtek fel.
A kislány kis tétovázás után elvette a felé nyújtott gallyat, amelyen fehér bimbók sorakoztak és forgatva nézte. A félkörben álló emberek nem tudták, hogy mindez milyen fontos. A gyerek ugyanis még nem tanult semmit, ösztönös varázsa volt. Ha a kezében az ág meggyullad, elhal, eltörik, vagy valamilyen betegség kezd el terjedni rajta, akkor a leánynak haladéktalanul meg kell halnia. Mindezt abban a pillanatban csak a boszorkány tudta, s lelke legmélyén nyugtalanul várta, hogy mi történik majd.
– Szereted őket? – kérdezte kedvesen újfent. A hangja lágyan hullámzott szét az emberek felé, mint az anyai kéz simogatása.
A kislány egyenesen a boszorkány gesztenyebarna szemeibe nézett, majd bizonytalanul bólintott. A kezében fogott gallyon a bimbók lassan nyílni kezdtek, anélkül, hogy a lány odanézett volna. A gyermek elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a szép kis fehér virágok kibontakoztak és finom mozdulattal a szirmokat simogatta. Valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy a virágzást ő maga okozta.
– Nagyon ügyes vagy – suttogta neki Cygnia megkönnyebbülten. – Mi a neved?
– Serának neveztük el – válaszolta a gyermek helyett a nevelője, aki még mindig a gyereket nézte. – Egyetlen szót sem beszélt még, nagyon félénk.
– Majd megjön a bátorsága, ez viszont túl egyszerű név egy boszorkánynak – fűzte hozzá tárgyilagosan Cygnia, majd lassan magához húzta Serát, ölbe vette, felállt és körbenézett a szörnyülködő és megdöbbent arcokon.
– Tizenhárom esztendő múlva fogok meghalni, egy napfényes tavaszi napon – jelentette ki olyan nyugodtan, mintha csak a havazáshoz lenne megjegyzése. – Felnevelem ezt a gyermeket, ő lesz az egyik örökösöm.
– De hiszen még gyerek lesz akkor is – vágott közbe az a fiatalasszony, aki a kislányt hozta. Túl az ellenszenven, az ijedtségen, a különbözőségeken és egész világokon, mindenen átütöttek az anyai érzések, amelyek világokat képesek összekötni.
– De a nővére már felnőtt lesz – tette hozzá a boszorkány. – Ela terhes volt, amikor az erdőmbe tévedt azzal az elhatározással, hogy véget vet az életének. Én megadtam neki a végtelen nyugalmat, amire vágyott, és elfoglaltam a testét. Két anya gyermeke; az enyém és Prugáé lesz a következő boszorkánya Süvöltőnek. Talán így könnyebb lesz az egymás mellett élés. Ti és a leszármazottjaitok pedig ugyanolyan békében fogtok élni a lányaimmal, ahogy velem is az elmúlt négy évszázadban. Ezt hagyom meg nektek, ha többé nem találkoznánk.
Azzal válaszra sem hagyva időt, megfordult karjában Serával és az erdő felé indult. A farkasok lustán, ruganyos léptekkel követték őket.
Ezen esemény felrázta az egykedvű falu lakóit a szürkeségéből, napokig beszédtémát adott az embereknek, de azután minden pontosan úgy ment tovább Prugában, ahogy az lenni szokott.
Csupán a kis, mágiával szennyezett cseresznyefát vágták ki.
***
Cygnia lassan egy órája sétált ölében a kislánnyal, egyre mélyebben a sötét erdőben. Miután maguk mögött hagyták a gyermek által ismert falut, a kislány megijedt, de a boszorkány egy dalt énekelt neki, bűbájos dalt, ami nyugtot hoz a léleknek, s azután egyenletes légzéssel aludt a nő vállára hajtva a fejét. A boszorkány szorosan magához ölelte. Érezte az erejét, s ezen maga is meglepődött.
Amikor boszorkány vagy mágustanoncok érkeztek hozzá, hogy tőle tanuljanak, már túl voltak a tizedik életévükön, s a többségüknek még akkor sem volt akkora ereje, mint ennek a kicsi lánynak. Cygnia egy pillanatra behunyta a szemét és máris tudta a választ a kérdéseire. Ez a külhoni kislány nem örökölte a mágiát, nem sokadik leszármazottja volt egy ősi szellemnek, hanem személyesen egy isten érintette meg. Mindez a gondolat hátborzongató volt.
Az egész Ismert Világon, amit a végtelen Tenger ölelt körbe, a kilenc tájegység élén összesen kilenc szellem állt. Mindig kilencen voltak. Főleg mágusok és boszorkányok, de olykor másféle lények is bekerültek a szellemek közé. Ők voltak azok, akik képesek voltak megszólítani a Földanyát, Ciiziktét, akik élete hosszabbra nyúlt bárkinél. A kilenceken kívül mindenki másnak tilos volt a varázslat, de igen ritkán bukkant fel olyan személy, aki rajtuk kívül végre tudott volna hajtani jelentős varázslatokat. Ez a leány azonban… nagyon erősen égett benne a mágia tüze, de hogy milyen idegen Isten csókolta homlokon, azt Cygnia nem tudta. Elképzelése sem volt, hogy mi lesz a gyermek sorsa. Hinnie kellett, hogy Ciizikté, az ő végtelen bölcsességével tervez a leánnyal. Mert ha nem, arra gondolni sem mert.
Szorosan ölelte magához Serát, akit álmában látott. Egy boszorkány nem tud éhenhalni, vagy megfagyni, a benne élő mágia megakadályozza ezt, de szenvedni ugyanúgy tud, mint Ciizikté bármelyik kegyeltje. Cygnia szíve összeszorult és lelke legmélyén örült annak, hogy nem tudta pontosan, mennyi nehézséget kellett túlélnie ennek a kislánynak, mert abban biztos volt, hogy csak a mágiája miatt élt. Talán hónapokig egyedül bolyongott étlen és szomjan, lebegett a Haragos-tengerben egy hajóroncson, miután már mindenkije meghalt, mire elérte a szigetük partjait.
Cygnia álmaiban néha felbukkantak ismeretlen világok, ismeretlen nyelven beszélő emberek, akik nem Ciiziktét és Vorgát imádták, akiknek hatalmas oszlopos templomokat építettek. A boszorkányt nagyon szórakoztatták ezek az álmok, de nemigen osztotta meg őket senkivel. Az embereknek fogalma sem volt arról, hogy a Haragos-tengeren túl mi lehet, s talán ez így volt jól. S akkor felbukkan egy gyermek, aki e szigeten túl látta meg a napvilágot. Cygniát e gondolatok máris aggasztották. Úgy érezte, hogy valamiféle vihar készülődik, melyet ő már nem él meg, de mindkét lányának fontos szerep jut majd benne. Hogy a vihart ők okozzák, vagy épp megállítják, hogy a vihar elpusztítja őket, vagy kiállják a próbáját, azt nem tudta.
Pedig olyan szépen elrendezte, eltervezte az utolsó éveit…
Egy pillanatra megtorpant. A farkasok is megálltak, várakozva néztek fel rá, a levegőbe szippantottak és füleltek, mintha ők nem vették volna észre azt, amit a boszorkány igen.
Cygniától balra, alig néhány lépésre, a mirtuszokon túl tudta, hogy egy kis tisztás áll. Ott találkozott hat éve Elával, a falusi leánnyal, aki meg akarta ölni magát, de nem volt elég erős hozzá és csak sírt egy nagy kőre borulva, görcsösen szorongatva egy kis, életlen kést. A több száz éves boszorkányt nem igazán hatották meg az ifjú halandó leányok könnyei, de unatkozott, s végül beszédbe elegyedett vele. Minden olyan ösztönösen és gyorsan történt a halál után vágyó terhes leány és a száz éve egyedül élő, meddő boszorkány közt.
Ez volt élete legnagyobb varázslata, amiért nagy árat kellett fizetnie: húsz esztendőre korlátozta a saját életét érte. Átlépett hát Ela testébe, s hagyta, hogy a lány békében távozzon, ahogyan szerette volna. S ő tovább élt egy egyszerű parasztlány képében, a szíve alatt egy magzattal.
Pedig életének első százötven évében mást sem csinált, csak újabb és újabb varázslatokkal csinosítgatta magát. Páratlanul szép volt, kecses és finom, mint egy hattyú. És mindezt egyetlen pillanat alatt dobta el, amikor megérezte a lehetőséget, hogy még egyszer, utoljára anya legyen, s felnevelje az örökösét. A gyönyörű testet pedig hagyta meghalni.
A gyermek megszületett, egészséges leány lett, aki mindkét anyja nevéből örökölt három betűt, hogy sose feledje, kicsoda ő, így kapta a Yenala nevet. Igen, ez a név már első hallásra különleges volt, amely illett egy boszorkányhoz, s még inkább egy jövendőbeli szellemhez. Mert, hogy a lánya egyszer szellem lesz, elismert, döntéshozó boszorkány, abban Cygnia teljesen biztos volt.
Yenala pedig cserfes, eleven, kíváncsi gyermek volt, akin hamarosan jelentkeztek is a mágia jelei. Ötévesen már egyedül meggyógyított egy törött szárnyú madarat. Rendszeresen szeleburdi módon futott az ágas-bogas erdőben, karjait felhasogatta, de a karcolások hamar nyom nélkül eltűntek róla. Erős, gyógyító varázs volt a sajátja.
Cygnia tudta, hogy kettejük útja világos: a leánya pont akkorra éri el a felnőtt kort, mikor ő majd meghal, így a tanulóévei után visszatér a Süvöltő erdőbe, hogy anyja helyét átvegye, s az erdő boszorkányává váljon. Megbékélt vele, így nevelte Yenalát is, nem titkolva előle a sorsát. Mindent meg akart neki tanítani, örökül hagyni közel négyszáz évnyi tapasztalatot, varázslatot s a feljegyzéseit, főzeteit a várban. Arról viszont fogalma sem volt, hogy Sera útja merre halad majd. Vajon az ő felbukkanása egy újabb halálesetet vetít előre a kilencek közt? Ha egyáltalán a kilencek közé kerülhet… akkor vajon milyen vidékre vezeti a sorsa? Az északi zsúfolt városok egyikébe, vagy a barbár Partvidékre, Sóbányába? Cygnia ölelte a kislányt és még nem is ismerte, de már aggódott érte.
Tovább indult, el a mirtuszoktól. Érezte a falka türelmetlenségét, tudta, hogy a farkasai vadászni akarnak már, futni, űzni a vadat és ölni, de még nem engedhette el őket. Ő volt az erdő úrnője, az erdőé, amiben ugyanolyan sokszínű élet volt, mint egy nagyvárosban. Tekintélyt parancsolónak és erősnek kellett lennie minden pillanatban, hogy megtartsa a vadak közt a vezetői helyét.
Tudta, hogy hamarosan megérkezik. A szél feltámadt és az arcába fújta a hideg hópelyheket. Könnyen védekezhetett volna ellene varázslattal, ahogy évszázadokig tette, de ez most már más volt. Mióta tudta, mennyire fogy az ideje, másképp élt, mint előtte. Meg akarta tapasztalni az életet, átérezni. Eszébe jutott az a fiatal férfi a faluból. Talán tényleg el kellett volna átkozni valami enyhe kis szerelmi varázzsal, s ahogy ez eszébe jutott, elmosolyodott. Kacér kis gondolataiból patadobogás és egy durva mély férfihang zökkentette ki.
– Úgy viselkedsz, mint egy korcs! Hogy merészelted ezt tenni?!
Cygnia akkor lépett ki a bokrok takarásából a kis erdei tisztásra, amikor Valeo, a kentaur lehajolt Yenalához és mutatóujjával fegyelmező mozdulatot tett a kislány arca előtt. Yenala szeme sem rebbent. Csodálatos látvány volt, ahogy már hatévesen a félelem legkisebb jele nélkül szembenézett egy több száz kilós, izmos monstrummal.
– Ne merészelj még egyszer ilyet tenni, különben eltiltalak titeket egymástól, megértetted? – fenyegetőzött tovább a magas férfi, akinek négy, lovakéhoz hasonló, patás lába volt.
Cygnia csak egy pillanatra látta őket, mielőtt észrevették őt és mindketten felé fordultak.
– Anya, én korcs vagyok? – fakadt ki a kislány.
A boszorkány elnevette magát.
– Dehogy! A korcsok mindig testi hibásak, a bőrükön foltokban szőr nő, te viszont teljesen egészséges vagy. A te apád bizonyosan egy ember volt, nem kentaur… Mégis mivel dühítetted fel Valeot?
A kislány megvonta a vállát, mint aki nem tudja, de aztán felfigyelt az anyja ölébe bugyolált, ébredező gyermekre.
– Ő kicsoda? – kérdezte végül.
– Valeo, köszönöm, hogy vigyáztál a lányomra, amíg távol voltam – pillantott a kentaur felé. – Remélem, nem okozott túl nagy nehézséget.
A férfi láthatóan bosszús volt. A Nap által sötétre cserzett bőrét dús szőrzet borította, mellkasán és karjain úgy, mint egy emberén, csípője alatt olyanformán, mint egy lóén. Sötét szakálla szinte egybenőtt hosszan hagyott borzas hajával, ami ráomlott a vállaira. A külseje pont olyan zord és vad hatást keltett, mint a viselkedése.
– Befonta az egyik csikó sörényét, és szőke hajszálakat varázsolt neki – ejtette ki a vádakat, majd a lovakhoz hasonlóan megrázta a fejét és prüszkölt párat. – Rossz hatással van a csikóinkra!
Cygnia visszatartotta a nevetését. Az ő feladata volt, hogy vigyázzon az erdő népeire, köztük a kentaurokra is, akik az utóbbi században olyannyira megfogyatkoztak, hogy nem lehetett tudni, száz év múlva élnek-e még kentaurok az Ismert Világban.
– Majd elbeszélgetek vele, megígérem. Köszönöm a segítségedet.
A kentaur bólintott, majd elköszönt és az új jövevény iránt a legcsekélyebb kíváncsiságot sem tanúsítva, hamarosan eltűnt a sűrű erdőben.
Cygnia megvárta, míg a férfi elmegy, majd leguggolt és talpra állította Serát, aki bágyadtan dörzsölte a szemét, miközben a másik lányt nézte.
– Ő itt a testvéred – mondta végül Yenalának, megfogta a nagyobb lány kezét és magukhoz húzta. – Én nem lehetek majd mindig veled, de Serával együtt nősz fel, s mivel ő is boszorkány, nagyon hosszú élet elé néz, mint te magad. Szeretném, ha jó testvérek lennétek, ha szeretnétek, segítenétek egymást! Ez a világ hatalmas, és tele van veszélyekkel, borzalmas emberekkel, akik megölnének minket, ha tudnának. Szeretném, ha ti mindig ott lennétek egymásnak, ha segítenétek és szeretnétek majd egymást, mint az igazi jó testvérek, évszázadokon keresztül, akkor is, ha senki másra nem számíthattok, s akkor méginkább, ha barátok és adósok sora vesz majd titeket körül!
Yenala talán nem értett még mindent anyja beszédéből, de az arca felragyogott.
– Van egy testvérem!
Finoman megsimogatta Sera apró kezét.
A boszorkány tudta, hogy Yenalának nagyon jót fog tenni, hogy lesz egy másik lány, akivel játszhat, s nem a kentaurcsikók haját kell befonnia eztán.
– Gyere kincsem, menjünk haza – állt fel végül Cygnia, újra magához ölelve a kicsit. – Elő kell készítenünk egy szobát Serának, sőt, egy szebb, boszorkányhoz méltó nevet is kell adnunk neki! Nagyon sok dolgunk lesz most, hogy hárman lettünk, segítesz nekem?
A kislány lelkesen bólogatott, majd boldogan ugrott fel, mint akit egy új kaland hív. Szökkenve indult el a Süvöltő vár felé és közben minden ugrásra egy-egy szótagot mondott dallamosan:
– Van egy test-vé-rem! Van egy test-vé-rem!
