Szent István park, délután fél öt.
A nap, hosszú árnyékokat húzott a padokra, a fákra, a régóta nem festett hintákra. Az a fajta fény volt ez, amitől minden kicsit megkopottabbnak, kicsit valószerűtlenebbnek tűnt.
Varga már ott ült az egyik padon, hátradőlve, szétterpesztett lábbal. A kezeiben egy gyűrött papírzacskó, belőle egy szottyos hamburger kandikált ki. Az illata már régen nem volt jó – ha egyáltalán valaha az volt. Egy zacskó krumpli hevert mellette a padon, amiből egy-egy darab már a földön volt.
Prezi lassan közeledett, úgy parkolt le a motorral, hogy a bejárat közel legyen. Nem sietett. Tudta, ha túl gyorsan megy, gyengének tűnik. Ha túl lassan, bizonytalannak. Így csak pont elég volt a tempó. Olyan „Prezis”.
– Tudod, miért szeretem ezt a szart? – Kérdezte Varga anélkül, hogy ránézett volna. Beleharapott a hamburgerbe, majd egy grimasz kíséretében visszatette a papírzacskóba.
Prezi leült mellé, hasonló testtartásban.
– Mert nem okoz csalódást! – folytatta a nyomozó, miközben próbálta megrágni az utolsó falatot. – Nincs meglepi! Évek óta, ugyanaz a szemét. A változás megbasz! Kiszámíthatóság és állandóság, nekem már az kell…
Varga lenyelte, amit még tudott, majd folytatta. Lassú, rekedtes hangon, mint aki nem siet sehová. Kérdéssel indít, amire nem kell válaszolni… Ez inkább csak annyi, hogy egy fáradt ember beszélni kezdett.
– Tudod, mi a baj, Prezi? Hogy amikor az ember huszonéves nyomozó, azt hiszi, hogy rendet rak majd ebben a kurva országban. Meg hogy számít az igazság. Aztán eltűnnek a nyomok, eltűnnek az akták… néha emberek is eltűnnek. És mindig van valami magyarázat. Fentről. Oldalról. Kívülről. Belülről. A faszomból!
Letörölte a kezét egy gyűrött szalvétával. Azt is inkább szétkente, mint hogy megtisztított volna bármit is.
– Húsz éve vagyok benne. Láttam mindent, amit látni lehet. Fiatal rendőröket, akik másnap már nem jöttek vissza. Olyan ügyeket, ahol a vádlott jobban ismerte az ügyészt, mint én a saját anyámat. Aztán jön egy belső vizsgálat, és mindig ugyanaz: „Varga, kuss legyen, ez nem a te szinted.”
– És én meg kussoltam. Mert van lakáshitelem, autóhitelem. Meg gyerekem. És hát… a rendszer, ami rögtön kiköp, ha már nem vagy nekik hasznos.
Most felnézett. A tekintete nem volt kemény, inkább olyan, mint egy régi seb, amit már nem lehet varrni, csak élni vele.
– De most… most valami készül. Nem tudom, meddig leszünk benne. Vagy meddig gondolják, hogy benne lehetünk… De figyelj rám: ez most nem csak pénz. Nem csak motorok, klub, buli. Ez nagyobb. Nagyobb nálatok. Nálam is.
Prezi nem szólt. Csak nézte a földet. Hallgatni most többet jelentett, mint bármit mondani.
– Vannak emberek – folytatta Varga –, akik már nem üzletelnek. Ők „már csak vannak”. Csendben. Precízen. És ha egyszer bekerülsz a könyvükbe, akkor már nem számít, hogy klubelnök vagy, nyomozó, vagy egy kurva pizzafutár. Érted?
Prezi bólintott. Lassan, de határozottan.
– Ezt Ők találták ki? Ott fent? – kérdezte végül.
Varga vett egy mély levegőt.
– Úgy vannak vele, hogy ne füstöljön el több millió a semmiért. Fasznak elégetni a lefoglalt cuccot, ha abból pénz lehet, könnyen. Menjen vissza az utcára, kontroll alatt. Legalább nem a szemetet szívják majd!
– Mi az ára?
Varga elmosolyodott.
– Nincs nagy ára, csak információ kell. Útvonalak, időpontok. Kik-mikor-mit? Ilyenek.
Prezi előredőlt a padon. A fejében biztos üvöltött valami. De kívülről csak egy dolog látszott: a csendes, mély számítás.
Varga nem sürgette. Csak figyelte oldalról, a szeme alatt húzódó ráncok mélyebbnek tűntek, mint eddig bármikor.
Prezi végül megszólalt.
– Legyen – mondta halkan, de tisztán, magabiztosan. – Csináljuk!
Varga egy pillanatig nem mozdult. Aztán biccentett.
– Tudtam, hogy te leszel az. A többiek túl vadak, vagy túl hülyék. Benned meg… van valami… valami ismerős, megmagyarázhatatlan.
- Prezi elmosolyodott – de az a mosoly inkább volt reflex, mint öröm.
