A Streamelt Világok
– A Holtak Birodalmának felemelkedése –
A Kezdet krónikája
Mielőtt az Élőhalott Horda megszületett, és a Lich King felébredt volna, a világok uralkodói még egymás nevét sem ismerték. Volt azonban valami, ami már akkor is jelen volt. A Fátyolon túlról érkezett. Testetlen, érinthetetlen és néma akaratként suhant át a világon, jelenléte nyomán mégis élet fakadt.
A Fátylon Túli Tekintetnek hívták. Származását senki sem ismerte. Az régi krónikák szerint ősibb volt magánál az időnél. Más legendák szerint viszont abban a pillanatban született, amikor egy halandó először nézett fel a sötétségbe, és onnan valami visszanézett rá.
Bármi is volt az igazság, a Tekintet idővel egész világokat formált a semmiből. Ahol új föld született, ott hamarosan büszke királyságok emelkedtek a magasba. Trónok épültek, hatalmas uralkodók jöttek, és a Népek köréjük gyűltek. Korok váltották egymást, miközben történetek születtek, majd újabb és újabb legendák fonták körbe a birodalmakat. A világok megállíthatatlanul növekedtek. Az aranykor fényében pedig hosszú ideig senki sem fél attól, hogy ez a tündöklés bármikor is véget érhet.
A legrégebbiek között állt a Vörös Könyvtár. Falai között megszámlálhatatlan történet talált menedéket, és amit egyszer odavittek, azt nehéz volt teljesen elfelejteni. Nem minden királyság volt nagy, nem minden király volt hatalmas, de amíg volt, ki lapozott, emlékezett és továbbadta őket, addig egyikük sem tűnt el egészen. Messzebb, más vidékeken más népek gyűltek össze. A Kék Város egyre nagyobb lett. A Mélyverem mélyén saját törvények szerint éltek azok, akik nem kívántak a felszíni királyságok rendjéhez tartozni. A Madarak Tornyából pedig hírek szálltak szerte a világok fölött, olyan gyorsan, hogy mire egy király felfogta volna őket, már három másik királyság is tudott róluk. A világok különböztek, de valamiben mindannyian egyformák voltak: mind a Tekintetből éltek. És ekkor még nem tudták, milyen árat kell majd fizetniük érte.
Eljött a Lángoló Színház kora. A Vörös Könyvtár már állt, amikor az első fények felgyúltak. Emberek léptek a színpadokra, hangok szólaltak, és arcok jelentek meg a világokban. Nem csupán emlékként, hanem elevenen. A királyságok megtanulták, hogy nem kell várniuk arra, hogy történeteiket valaki később elmesélje – megmutathatták őket. És a Tekintet eljött. A korai időkben még minden egyszerűbbnek tűnt. A Bíbor Udvar kapui később nyíltak meg, és mögöttük hamarosan újabb és újabb királyságok emelkedtek. Egyes királyok trónja köré néhány tucat ember gyűlt, mások köré ezrek. Voltak, akik csak rövid ideig ragyogtak, majd eltűntek, és voltak olyanok is, akikből legendák lettek. Az aranykor hosszúnak tűnt. Talán túl hosszúnak.
Megjelentek azok, akik másként gondolkodtak, mert rájöttek, hogy a Tekintet nem végtelen. Ha egy királyság többet kapott belőle, máshonnan el kellett vennie. Aki már nem tudott új történetet építeni, elvehette valaki másét. Először csak ajánlatok érkeztek, követek, majd ígéretek: új földek, új trónok, nagyobb hatalom. Olyan kapuk, amelyek mögött a Tekintet állítólag soha nem fordul el. A királyok hallgattak. Némelyik nemet mondott, mások sokáig gondolkodtak, de voltak, akik elfogadták. Magukkal vitték népük egy részét. Így kezdődött az, amit később A Koronák Vásárának neveztek. Aranyból építettek kapukat, és királyokat vásároltak hozzájuk – a nép azonban nem követte őket. Nem mindenütt. A régi szövetségek felbomlottak, királyságok váltottak zászlót, mások új világokba költöztek. Némelyik uralkodó úgy tért vissza, hogy saját népe már nem ismerte fel, mások pedig soha többé nem tértek vissza. A Vásár után már nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik világ, és hol kezdődik a másik.
A Hangok Erődje ekkorra már régóta állt. Kapui között nem egyetlen nép élt, nem egyetlen király uralta; az Erőd azoké volt, akiknek útja több világon vezetett keresztül. Kereskedők, követek, vándorok és közösségek találkoztak ott. Hírek jártak egyik világból a másikba, szövetségek születtek, és a régi barátságok maradtak életben akkor is, amikor királyságaik már nem álltak egymás mellett. És miközben a világok egymással versengtek, az Erődben továbbra is együtt ültek azok, akiknek már nem volt közös hazájuk. Talán ezért maradt fenn olyan sokáig.
A Második Trón egykor a legfényesebb csillagként ragyogott a világok felett. Azokban a krónikákban, amelyek még emlékeznek a dicsőségére, hírnökei új, elképesztő birodalmakat ígértek mindenkinek, aki a lépcsőihez járult. Aztán egy napon a kapui váratlanul bezárultak. Nem véres csata döntött a sorsáról, és nem ellenséges sereg vonult be a falai közé. A hely egyszerűen elhallgatott. Ahol egykor a hatalom legígéretesebb széke állt, ott később már csak a fojtogató semmi maradt. Az újabb korok krónikásai ezért egy másik, baljóslatú néven kezdték emlegetni: Az Üres Trón. De addigra a Vásár már elvégezte a maga pusztítását. A világok megváltoztak.
A Tekintet egyre nyugtalanabb lett. Régi királyságok halványultak el; némelyik lassan, másik egyik napról a másikra. Voltak világok, amelyeket meghódítottak, másokat senki sem bitorolt el – csak egyre kevesebben néztek feléjük. És voltak királyok, akiknek a neve egyik krónikából a másikba még átkerült, majd egyszer csak eltűnt. A Rozsdás Koronák Ura is azok közé tartozott, kiknek helye egykor biztosnak tűnt, ám egy reggel már nem ült a trónján. Senki sem tudta, hová lett, vagy legalábbis senki sem írta le. A Béke Szigete sem esett el – ez volt benne a legszörnyűbb. Nem jött hadsereg, nem történt ostrom, a sziget egyszerűen elvesztette azt, ami életben tartotta. Az Éjbe Süllyedt Világok kutatói eközben egyre mélyebbre merültek a régi korok romjai közé. Olyan helyeket kerestek, amelyekről mások már megfeledkeztek, és olyan neveket, amelyeket mások már nem akartak kimondani. Minél mélyebbre jutottak, annál kevésbé tűnt biztosnak, hogy minden elfeledett dolognak valóban el kellett volna tűnnie. A világok pedig tovább változtak.
Új kapuk nyíltak, új királyságok emelkedtek, és a Peremvidék messze a régi világok határain túl kezdett növekedni. Az új kor uralkodói már más törvényeket követtek. A régi királyok történetei lassan legendákká váltak, a legendákból pedig mesék, a mesékből nevek, a nevekből végül semmi. A világok száma közben egyre nőtt, a Tekintet azonban nem. Egyre több királyság nyúlt érte, egyre több kapu tárult fel, és egyre több hang kiáltotta ugyanazt: Nézz ránk! És valami megváltozott. A világok még éltek, a királyságok még álltak, a trónok még nem mind üresedtek meg, de már nem lehetett ugyanazt érezni bennük. Mintha maga a korszak fáradt volna el. Mintha egy kör, amelynek már régen be kellett volna zárulnia, tovább forogna, és tovább, és tovább, amíg már senki sem tudta, hol kezdődött.
Egy napon a régi krónikások abbahagyták az írást. Nem azért, mert elfogyott volna a történet, hanem mert már nem tudták, hogyan kellene elmesélni. A ciklus a végéhez közeledett. Vagy talán már véget is ért. A világok nem tudták, a királyok nem tudták, és a Tekintet sem adott választ. Csak egyetlen helyen mozdult meg valami. Valahol a világok alatt, egy elfeledett kor maradványai között. Egy sírban, amelynek már a nevét is kitörölte az idő; egy korona alatt, amelyet senki sem viselt; egy olyan helyen, ahová a Tekintet hosszú ideje nem jutott el. Ott felébredt a Lich King. Nem szólt. Nem tudta, miért tért vissza, ahogy azt sem, mi vár rá odakint. Csak felállt. Ám sötétben valami más is megmozdult. Egy hang. Még egy. Majd ezrek. A sírok mélyén csontok zörrentek, elfeledett zászlók emelkedtek. A rég halottak szemeiben halvány fény gyúlt. Lassan felébredt a Halhatatlan Horda, hogy elhozzák a világok közé azt, amit már rég elfelejtettek: a Holtak Birodalmát.
