A Kazamata
A kazamatákról azt szokták mondani, hogy élnek.
Nem élnek. Én tudom, mert láttam belülről olyat is, amelyik tényleg élt, és az egészen más. Ez a hegy alatti járatrendszer halott volt, mint minden kő. Csak éppen tele volt olyasmivel, ami nem tudta, hogy ő is az.
Harmadnapra értek a bejárathoz. Nem együtt. Egymás nyomában, egymás szeme előtt, de külön, úgy, ahogy négy kutya megy ugyanazon az ösvényen, amikor mindegyik tudja, hogy csak egy csont van a végén.
Az ötödiket, a lányt, akkor már két napja senki nem látta.
1. Leszállás
Dorn nem szeretett lefelé menni.
Harminc éve csinálta, és még mindig nem szerette. A lefelé azt jelenti, hogy a kijárat fölötted van, és minden lépéssel távolabb kerül. Fent mindig van merre futni. Lent csak az van, amerre már jöttél.
A második lépcső fordulónál megállt, és hallgatózott.
– Csoszogás – mondta Derek a háta mögül. – Sok.
– Tudom.
– Nem úgy mondtam, hogy ne tudnád. Úgy mondtam, hogy sok.
Dorn leemelte a bárdot a hátáról. A mozdulat régi volt, és nem kellett gondolkodnia rajta, ami jó, mert éppen másra gondolt.
Arra, hogy a fiú még mindig mögöttük jön.
Egyenletesen, csendben, két lépéssel hátrébb annál, mint ahol egy magafajta járna, és az egyik könyvet még mindig a hóna alatt szorongatta, pedig a másik kettőt a kocsmánál hagyta.
– Kölyök – szólt hátra Dorn, meg sem fordulva. – Ha felmész most, senki nem hibáztatna érte.
– Nem megyek fel.
– Nem kérdeztem.
– Akkor én sem válaszoltam – mondta Felix.
Derek felnevetett, és a holló a vállán oldalra billentette a fejét.
– Hagyd – mondta. – Hadd jöjjön. Ha meghal, legalább lesz egy könyvünk.
Lementek.
*
Az első terem már nem volt üres.
A holtak nem rohantak rájuk. Ez az, amit az emberek rosszul tudnak. Nem rohannak. Felállnak, és elindulnak, és nem állnak meg, és ez sokkal rosszabb.
Dorn kettőt vágott le, mielőtt az első hozzáért volna. A harmadiknak nekiment a vállával, falhoz szorította, és ott intézte el, mert a bárdnak hely kell, és a falnál nem volt elég hely.
Derek nem avatkozott bele. A falhoz húzódva haladt, nyílvesszőt tett a húrra, és azt a kettőt lőtte le, amelyik Dorn mögé került volna.
Senki nem mondott köszönetet. Egyikük sem gondolta, hogy szükséges lenne.
Felix a terem közepén állt, és felnézett a mennyezetre.
– Ezek nem ide valóak – mondta.
– Micsoda? – kérdezte Dorn, és letörölte a bárd élét a nadrágjába.
– A csontvázak nem itt haltak meg. Nincs alattuk folt. Ha valaki itt hal meg és itt rohad el, az nyomot hagy a kövön. Itt nincs nyom. Valaki ide hozta őket.
Derek megállt a mozdulat közepén.
– Honnan tudod, hogy mitől lesz folt a kövön?
– Olvastam – mondta Felix.
– Persze.
– Te honnan tudod, merre repül a nyílvessző?
Derek egy pillanatig nézte, aztán elvigyorodott, majd továbbment.
2. Az oszlopcsarnok
A második szinten az oszlopcsarnokban találkoztak az élővel.
Ez volt az első furcsa dolog. Nem az, hogy nagy volt. Az, hogy élt.
Egy kazamatában, ahol minden, ami mozog, már rég meghalt, egy lélegző dolog akkora kivétel, hogy az ember először nem is érti, mit lát.
Az ork a harmadik oszlopnál ült, háttal nekik, és evett.
Dorn felemelte a kezét, és mind a hárman megálltak.
– Nagy – súgta Derek.
– Látom.
– Nem. Dorn. Nagy.
Az ork meghallotta a suttogást, és felállt.
És akkor derült ki, hogy Dereknek igaza volt, mert amikor az ork kiegyenesedett, a feje elérte a boltív alját, és a boltív nem volt alacsony.
Megfordult. A szája tele volt. Nem sietett lenyelni.
A bal kezében egy bárd lógott, és Dorn harminc év alatt nagyon sok bárdot látott, de ilyet még nem. Az ő fegyvere mellette szerszámnak látszott. Nem volt szép. Nem volt díszes. Egyszerűen csak több volt belőle mindenből.
– Fuss – mondta Dorn, anélkül, hogy hátranézett volna.
– Nem – mondta Felix.
– Nem neked mondtam.
– De – mondta Derek, és már hátrált is két lépést. – Neki mondtad.
Az ork lenyelte, amit evett, és elindult feléjük.
*
Nem gyorsan jött. Az ilyesminek nem kell gyorsan jönnie.
Dorn oldalra lépett az első csapás elől, és a bárd akkorát csattant a kövön, hogy a szikra felszaladt az oszlop oldalán.
A második csapásnál már tudta, hogy baj van.
Az ork erősebb volt, de mindig van erősebb. A baj az volt, hogy nem volt buta. Nem nyitott ki magán semmit. A csapás után nem lendült túl, nem fordult ki, hanem visszahúzta a fegyvert a testéhez, és várt.
Valaki megtanította erre.
Dorn hátrált, és közben számolt, és arra jutott, hogy ezt nem fogja megnyerni.
– A váll! – kiáltotta Felix az oszlop mögül.
– Mi?
– A bal válla! Nézd, ahogy emeli! Régi törés, rosszul forrt össze, nem tudja a feje fölé vinni! Ha magasan vagy, nem ér fel!
Dorn nem kérdezte meg, hogy honnan tudja.
Felugrott a legközelebbi talapzatra, és a bárd elsüvített alatta, pontosan ott, ahol a dereka lett volna.
És felülről vágott.
Az első csapás a nyak és a váll közé ment, és nem volt halálos, de az ork megtántorodott. A második már mélyebb volt. A harmadiknál az ork elejtette a fegyverét, és a saját súlyától esett térdre.
És akkor, ahogy lement, a hátra lendülő könyöke elkapta Dorn halántékát.
Dorn arccal előre esett le a talapzatról.
*
Amikor magához tért, két dolgot érzett.
Az egyik az volt, hogy a bal szemébe folyik valami meleg.
A másik az, hogy Derek fölötte guggol, és nincs rajta egy karcolás sem.
– Élsz – állapította meg Derek.
– Hol voltál?
– Itt.
– Végig?
– Végig.
Dorn felült. A terem forgott vele egy kicsit, aztán megállt. Az ork két lépésre feküdt tőle, és már nem lélegzett.
– Van íjad – mondta Dorn.
– Van.
– Akkor miért nem lőttél?
Derek nem válaszolt azonnal. Leült a sarkára, és a hollónak nyújtott valamit a tenyeréből, és csak azután szólalt meg, hogy a madár elvette.
– Lőttem volna – mondta. – Ha már nem állsz fel.
Dorn nézte.
– Mondd ezt még egyszer.
– Hallottad.
– Azt akarom, hogy mondd ki.
Derek felnézett rá, és nem volt az arcán szégyen.
– Ha meghalsz, eggyel kevesebben osztozunk – mondta. – Ha túléled, akkor nekem nem kellett nyílvesszőt pazarolnom. Mindkettő jó nekem. Ezért vártam.
Csend lett az oszlopcsarnokban.
– És ha a kölyköt üti el? – kérdezte Dorn.
– Akkor lőttem volna – mondta Derek. – Ő nem rivális.
Felix, aki az oszlop mögül hallgatta az egészet, nem szólt semmit.
De később, sokkal később, amikor valaki végre fontosnak nevezte őt, pontosan ez a mondat jutott eszébe először.
*
3. Az öt halott
A harmadik szinten találták meg az öt halottat.
Nem terem volt, csak egy szélesebb kanyarulat, ahol a folyosó kiöblösödött, és ahol valaki kétszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy itt megáll.
Öten voltak.
Egy harcos, a páncélja darabjai szétszóródva. Egy íjász, az íj húrja már rég elfoszlott, de a fa megmaradt. Egy, akinek a keze mellett apró, penge hevert, az a fajta, amit nem harcra csinálnak. Egy, akinek a mellkasán még mindig ott volt egy jelvény, a formája kivehetetlen. És egy, aki mellett könyvek feküdtek, és a könyvekből nem maradt más, csak a bőrkötés sötét maradványai a kövön.
Dorn sokáig nem mondott semmit.
– Nézd a felszerelést – szólalt meg végül.
Derek letérdelt, és felemelte a harcos egyik vállvédőjét. Foltozott volt. Nem egyszer, nem is kétszer. Három különböző bőrdarabbal javították, és a harmadikat már csak dróttal fogták össze.
– Szegények voltak – mondta Derek.
– Nem – mondta Dorn. – Olyanok voltak, mint mi.
A kanyarulat közepén, mind az öttől nagyjából ugyanolyan távolságra, egy láda állt.
Nyitva volt. Üres volt. És senki nem feküdt közelebb hozzá, mint a többi.
Felix odament, és leguggolt a harcos mellé. Nem nyúlt hozzá. Csak nézte a combcsontot, aztán a koponyát, aztán megint a combcsontot.
– Ez nem ember – mondta.
– Micsoda?
– A harcos. Rövidebb, mint kéne, és a csont vastagabb. Ez egy törp.
Dorn nem mozdult.
Derek ránézett, aztán Dornra, aztán megint a csontokra, és a vigyor lassan lement az arcáról, mert nem volt hülye, csak gyorsabban beszélt, mint gondolkodott.
– Azt hittem – mondta óvatosan –, hogy nincs több belőled.
– Nincs is – mondta Dorn.
– De ez itt…
– Azt mondtam, nincs több.
Dorn elindult tovább a folyosón, és nem nézett vissza.
Felix még ott maradt egy pillanatra. Levette a szemüvegét, megtörölte a köpenye szélében, visszatette, és megszámolta őket még egyszer, mintha nem bízna az első számolásban.
Öt.
Felállt, és ment a többiek után.
Én akkor már tudtam, mit néz. De senki nem kérdezte meg tőle, és ő nem mondta el.
*
4. A bereteszelt ajtó
A negyedik szinten volt egy ajtó, amelyik kívülről volt bereteszelve.
Ez önmagában elég lett volna ahhoz, hogy tovább menjenek. Egy kazamatában a kívülről bereteszelt ajtó nem kincset jelent. Azt jelenti, hogy valaki egyszer nagyon nem akarta, hogy ami bent van, kijöjjön.
De a retesz mellett, a kőbe karcolva, ott volt egy jel.
Felix közelebb vitte a fáklyát.
– Ez ugyanaz – mondta.
– Micsoda?
– A pecsét a hirdetményen. Ugyanez az ábra.
Dorn hosszan nézte a karcolást.
Aztán kihúzta a reteszt.
*
A terem nem volt sötét. Ez volt az első meglepetés.
Gyertyák égtek benne, több tucat, és egyik sem fogyott, és Felix egy pillanat alatt rájött, hogy ezek nem is gyertyák, csak valami, ami úgy néz ki.
A terem közepén egy asztal állt. Az asztalnál egy férfi ült, és olvasott.
Felnézett, amikor beléptek, és az arcán olyasmi jelent meg, amit Dorn hosszú ideig nem tudott hová tenni, mert a kazamatákban nem szokás ilyet látni.
Öröm volt.
– Ó – mondta a férfi. – Ó, hát ez pompás.
Felállt. Magas volt, vékony, és a ruhája valamikor nagyon drága lehetett, de most már csak régi volt. A bőre nem fehér volt, ahogy a mesék mondják, hanem szürke, mint a hamu, amit nem fúj el a szél.
– Üljetek le – mondta. – Kérlek. Nem fogok hozzátok érni. Megígérem.
– Nem – mondta Dorn.
– Nem is kértem, hogy higgyetek nekem. Csak hogy üljetek le.
Derek nyílvesszőt tett a húrra.
– Fiam – mondta a férfi szelíden –, ha azt akartam volna, hogy meghaljatok, akkor már nem beszélgetnénk. Négyszáz éve nem beszélgettem senkivel. Négyszáz. Tudod, mi az?
– Unalom – mondta Felix.
A férfi ránézett, és most először valóban figyelt.
– Igen – mondta. – Pontosan az.
*
Nem ültek le. De nem is mentek el.
– Mit akarsz? – kérdezte Dorn.
– Semmit, amit ti meg tudnátok adni. Innen nem lehet kimenni, a reteszt kívülről húzták rá, és négyszáz év alatt megtanultam, hogy nincs olyan erő bennem, ami azt kinyitná.
– Most nyitva van.
A férfi elmosolyodott.
– Igen – mondta. – Észrevettem. Ez a nap kifejezetten jól indult.
Dorn megmarkolta a bárdot.
– Ne – mondta a férfi fáradtan. – Komolyan. Nem megyek ki. Odakint nap van. Idebent nincs. Négyszáz évig ezen gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a bezártság és a biztonság között a különbség csak annyi, hogy ki húzta rá azt a reteszt. Én már nem bánom, hogy nem én voltam.
Leült vissza az asztalhoz.
– Kérdezzetek – mondta. – Ennyit akarok. Hogy valaki kérdezzen tőlem valamit. És cserébe elmondom, amit tudok, csupán egy apró fizetségért cserébe.
– Mi az ára? – kérdezte Derek.
– Három csepp – mondta a férfi. – Nem több. Nem a nyakadból. A tenyeredből. És utána elmehettek.
– Nem – mondta Dorn azonnal.
– Nem is tőled kértem – mondta a férfi, és Dereket nézte.
*
Derek egy ideig nem mozdult.
Aztán elővette a kését, és a bal tenyerébe vágott.
– Derek.
– Te akartad tudni – mondta Derek, és odatartotta a kezét az asztal fölé.
Három csepp. Nem több.
A férfi nem nyúlt hozzá. Nem nyalta fel. Egyszerűen ült, és nézte, ahogy a vér eléri a kehely szélét, és az arca közben olyan volt, mint aki végre leül egy olyan székbe, amire egész nap vágyott.
– Köszönöm – mondta.
Aztán hátradőlt.
– Kérdezzetek.
*
– A folyosón – mondta Felix. – Öt halott. Mikor haltak meg?
– Nem tudom, mi a mikor – mondta a férfi. – Nekem itt nincs idő. De emlékszem rájuk, mert lejöttek ide, és beszéltek velem, és az nem gyakori. Fiatalabb voltam. Ez a legjobb, amit mondani tudok.
– Miért jöttek?
– Ugyanazért, amiért ti. Egy papírért a falon.
Felix megmerevedett.
– Honnan tudod, hogy mi azért jöttünk?
– Mert ti is öten vagytok – mondta a férfi. – És mert ők is így kezdték. Egy harcos, egy íjász, egy, aki nem beszélt, egy, aki imádkozott, és egy, aki könyvet hozott magával a hegy alá, ami, meg kell hagynom, mindig ugyanaz a fajta ember.
Derek a tenyerét szorította.
– És mi lett velük?
– Hárman meghaltak odalent. Kettő feljött ide, a folyosóra, és ott ültek, és vártak, és azt hiszem, arról vitatkoztak, melyiküké legyen, amit hoztak.
– És?
– És aztán már egyikük sem kelt fel – mondta a férfi. – A többit nem láttam. Csak hallottam. Ezen a szinten nagyon jól hallani mindent.
Csend lett.
– Hányan jöttek le? – kérdezte Dorn.
A férfi ránézett.
– Hatan – mondta.
*
Senki nem szólalt meg.
– Hatan jöttek le – mondta a férfi lassan, mintha élvezné –, és a hatodik nem ment a sárkány felé. A hatodik végigjárta a szinteket, megnézte, mi hol van, és felment. Egyedül. Mielőtt a többiek egyáltalán leértek volna.
– Milyen volt? – kérdezte Dorn, és a hangja megváltozott.
– Nem láttam az arcát. Csuklya volt rajta.
Dorn nagyon sokáig állt mozdulatlanul.
– Ennyi? – kérdezte végül. – Négyszáz év, és ennyit tudsz mondani?
– Nem – mondta a férfi. – Tudok még valamit. De azt nem kérdezted.
– Akkor kérdezem.
– Nem így működik – mondta a férfi szomorúan. – Pontosan kell kérdezni. Ezt is négyszáz év alatt tanultam meg. Az emberek mindig általánosságban kérdeznek, aztán csodálkoznak, hogy általánosságban kaptak választ.
Felix előrelépett.
– A hatodik – mondta. – Vitt magával valamit, amikor felment?
A férfi elmosolyodott, és Felixre nézett úgy, ahogy egy tanár néz arra a diákra, aki végre feltette a jó kérdést.
– Nem – mondta. – Nem vitt semmit.
Felix megrázta a fejét.
– Akkor minek jött le?
– Ez – mondta a vámpír elégedetten – már a második jó kérdés. Sajnos erre nincs válaszom.
*
Amikor kiléptek, Dorn megállt az ajtóban, és a kezét a reteszen tartotta.
Sokáig.
– Csukd be – mondta Derek.
– Benn van négyszáz éve.
– Igen.
– És nem ölt meg minket.
– Nem – mondta Derek. – És most menj vissza, és kérdezd meg tőle, hogy hányan jöttek le ebbe a terembe az alatt a négyszáz év alatt, és hányan mentek ki.
Dorn rácsukta az ajtót, és visszatolta a reteszt.
Belülről nem hallatszott semmi.
És ez volt az, amitől Felixnek hetekig rossz álmai voltak: nem az, hogy a vámpír kiabált volna.
Hanem az, hogy nem.
*
5. A számolás
Julius nem ezen az ösvényen ment, mint a többiek.
Nem vesztette el a többieket. Egyszerűen nem a sárkány felé tartott.
A Rend tanítása szerint a halott, amelyik jár, nem halott, hanem sértés. Nem szörnyeteg, nem ellenség, nem veszély. Sértés. Olyasvalami, aminek nem szabadna lennie, és ami attól van, hogy valaki valahol vissza hívtak az elmúlásból.
És amit vissza hívtak,azt vissza kell törölni végleg.
Julius a keleti szárnyban serénykedett, ahol a katakombák kezdődtek, és ahol senki más nem járt, mert ott nem volt kincs.
Harminckettő.
Ez a szám járt a fejében, mert ennyit törölt el eddig, és azért számolta, mert a számolás segít abban, hogy ne kezdjen el élvezni valamit.
A pöröly nem éles. A pörölynek nem kell élesnek lennie. Egy csontváz koponyájához nem él kell, hanem súly, és Julius súlyt hozott magával.
Harmincnyolc.
A katakomba fala mentén haladt, fülke fülke után, és minden fülkénél megállt. Ha a holttest nem mozdult, nem bántotta. Imádkozott fölötte, és ment tovább. Ha mozdult, akkor már nem holttest volt, hanem sértés.
Negyvenhárom.
Nem gyűlölte őket. Gyűlölni csak azt lehet, ami dönthetett volna másképp.
Negyvenhét.
Amikor a folyosó végére ért, megállt, és hosszan hallgatott a sötétbe. Nem jött több. Letette a pörölyt a földre, mindkét kezét a nyelére tette, lehajtotta a fejét, és azt mondta hangosan, abba a hideg kőlyukba, ahol senki nem hallotta:
– Köszönöm, hogy megpihenhettek.
Aztán felvette a pörölyt, és továbbment, mert a folyosónak még nem volt vége.
Hatvankettő.
Aztán a folyosó visszakanyarodott oda, ahonnan elindult.
Julius ezt nem vette észre azonnal. A katakombákban minden fülke egyforma, és az ember csak akkor érti meg, hogy kört járt, amikor meglát valamit, amit ő maga csinált.
Megállt.
A fal mellett ott hevert egy koponya, amelyiket ő tört be. Felismerte a repedés formájáról, mert az ő pörölyének a sarka adta, és mert erre emlékezett.
De a koponya mellett nem volt test.
Julius lassan megfordult.
A folyosó, amit kitisztított, nem volt üres.
*
Hatvanketten álltak ott.
Megszámolta. Persze hogy megszámolta. Ott álltak a félhomályban, ugyanazok, akiket két órája fektetett vissza, a betört koponyákkal, a szétzúzott bordákkal, az összetört térdekkel, és nem mozdultak, csak álltak, és várták, hogy ő tegye meg az első lépést.
Julius érezte, ahogy valami megcsúszik benne.
Nem a félelem. A félelem egyszerű dolog, és az ellen van ima.
Hanem az, hogy a hatvankettő hazugság volt.
– Hol vagy? – kérdezte hangosan.
A holtak nem válaszoltak.
– Tudom, hogy itt vagy – mondta Julius. – Ez nem történik magától. Valaki csinálja. Gyere elő.
És akkor a folyosó végén, ahol a katakomba egy alacsony boltív alatt tovább ment lefelé, megmozdult valami, ami eddig a falnak látszott.
*
Soványabb volt a többinél, és nem volt rajta hús.
De a koponyájában fény volt, két tompa, zöldes pont ott, ahol a szemnek kellett volna lennie, és a kezében egy bot, aminek a végén egy másik koponya ült, kisebb, gyermek méretű.
Julius ránézett a kisebb koponyára, és a torka összeszorult.
– Te – mondta.
A csontmágus nem beszélt. Lehet, hogy nem is tudott. De felemelte a botot, és a hatvankettő halott egyszerre lépett egyet előre.
Julius lecsavarta a pörölyről a bőrszíjat, és a csuklójára tekerte, mert amit most kell csinálni, abból nem szabad kiesnie a fegyvernek.
– Rendben – mondta. – Akkor kezdjük elölről.
*
Nem fogom elmesélni, hány csapás volt.
Julius sem tudta.
Annyit tudott, hogy egy ponton a bal karját nem tudta felemelni, és hogy a szája tele volt csontporral, és hogy a pöröly nyele csúszott, mert valami nedves volt rajta, és hogy nem az ő vére volt, mert a holtaknak nincs vérük, és hogy mégis nedves volt, és hogy jobb nem belegondolni.
Annyit tudott, hogy amikor a csontmágust elérte, az nem védekezett.
Nem védekezett.
Felemelte a botot, de nem ütésre. Odatartotta maga elé, két kézzel, mint aki megmutat valamit, és a kisebbik koponya ott himbálózott a végén, pontosan Julius arca előtt.
Julius lecsapott.
A bot eltört. A kisebb koponya a földre esett, és kettéhasadt, és nem történt semmi. Se fény, se hang, se átok.
A maradék halott egyszerűen összecsuklott ott, ahol állt.
És Julius térdre esett közöttük, és nem tudott felállni jó ideig.
*
Amikor végre fel tudott, nem imádkozott.
Ez volt az első alkalom, hogy nem.
Felvette a kettéhasadt kis koponyát, és sokáig forgatta a kezében, és próbált rájönni, hogy mit érez, és nem sikerült.
Aztán eltette a zsákjába.
Nem tudta, miért.
*
6. A hetedik láda
Rikka ekkor már két szinttel lejjebb járt, mint bárki más.
Ez nem ügyesség kérdése volt, hanem döntésé. A többiek takarítottak. Ő nem takarított. Ahol holtak jöttek, ott megkerülte őket, és ahol nem lehetett megkerülni, ott megvárta, amíg valaki más megcsinálja helyette.
A raktár teremben nyolc láda állt.
Rikka leguggolt a bejáratnál, és onnan nézte végig mind a nyolcat, mielőtt egyet is megérintett volna. Ez a munka legfontosabb része, és ezt szokták a legtöbben kihagyni.
Hét láda rendesen állt. Az egyik nem.
A hetedik ládán a por egyenletes volt a tetején, de a padlón, közvetlenül előtte, nem. Ott félkörívben tiszta volt a kő, mintha valami kinyílt és becsukódott volna.
Nem egyszer. Sokszor.
Rikka elmosolyodott.
Felemelt egy követ, és odagurította a hetedik láda elé.
A láda kinyílt. Nem volt benne se arany, se térkép, se kulcs. Fogak voltak benne, három sorban, és a fogak között még ott lógott valaki másnak a csizmatalpa, egy korábbi látogatóból.
A mimic bekapta a követ, rájött, hogy kő, és dühösen vissza csukódott.
Rikka elment mellette, és sorban kinyitotta a másik hetet.
Hármat üresen talált. Négyben volt valami. Kettőt zsebre tett, egyet otthagyott, mert nehéz volt, és egyet eltört, mert nem fért a zsákjába, és nem akarta, hogy másnak jusson.
Aztán, mielőtt kiment, visszament a hetedik ládához.
Megtörölte az ujját a köpenyében, és a láda tetején a porba rajzolt egy kis kört. Olyan jelet, amilyet a kincsvadászok hagynak egymásnak, és ami azt jelenti: itt van valami, és sértetlen.
Aztán kiment.
*
Sokan kérdezik tőlem, hogy miért volt erre szükség.
Senki nem ígért neki semmit. Nem kapott volna több aranyat attól, ha Dorn vagy Julius belenyúl abba a ládába. Nem lett volna belőle semmi haszna.
Csak éppen eggyel kevesebben lettek volna.
*
7. A kísértet
A kísértet a katakomba legalsó szintjén várta.
Nem támadt rá. Nem is állta el az útját. Egyszerűen ott volt a folyosó közepén, és derékig a kőben állt, mert a padló szintje valamikor megváltozott, és ő nem.
Nő volt. Fiatal. És sírt, hangtalanul, úgy, ahogy azok sírnak, akiknek már nagyon régóta nem hallgatja senki.
Julius megállt előtte, és felemelte a pörölyt.
Aztán leengedte.
– Nem vagy sértés – mondta.
A kísértet ránézett.
– Nem mozog benned csont – folytatta Julius, inkább magának, mint neki. – Nincs tested, amit valaki visszarángatott. Te nem vagy az, ami ellen a Rendet létrehozták.
A nő kinyújtotta felé a kezét.
Julius nem tudta megfogni. Természetesen nem tudta. De megpróbálta, és ez valamiért fontosabb volt, mint az, hogy nem sikerült.
– Mit akarsz? – kérdezte.
És a kísértet akkor az ajtó felé nézett. Fel. Arra, amerre a lépcső vitt. Arra, amerre a felszín volt.
– Nem tudlak kivinni – mondta Julius.
A nő nem mozdult.
– Nem tudlak – mondta Julius újra, hangosabban, mintha a hangerő magyarázat lenne. – Nincs rá szertartás. A Rend erről nem beszél. Én csak azt tudom megtenni, amit megtanítottak, és engem arra tanítottak, hogy ami jár, de nem kellene, azt le kell fektetni. Te nem jársz. Te állsz. Nekem erre nincs eszközöm.
Sokáig álltak így.
Julius akkor nyúlt a zsákjába.
Nem jutott eszébe semmi. A keze indult el magától, ahogy az a kéz szokott, amelyik előbb tudja, mint a gazdája.
A kettéhasadt kis koponyát vette elő.
És a nő abbahagyta a sírást.
Julius lenézett a koponyára, aztán rá, aztán megint a koponyára.
– A tiéd? – kérdezte.
A kísértet nem bólintott. Nem is kellett.
Julius letérdelt, és a két darabot egymás mellé illesztette a kövön, pontosan úgy, ahogy állniuk kellett volna, ha valaki nem töri szét. Elsőre nem állt jól. Másodikra sem. Harmadikra igen.
– Innen nem tudlak kivinni – mondta. – De őt már nem viszi sehova senki.
A nő lehajolt.
Nem vette fel. Nem tudta volna felvenni. Csak a kezét tartotta fölé, ahogy az ember a tűz fölé tartja, amikor hazaér.
Aztán egyszerűen nem volt ott.
Nem oszlott szét, nem lett fényesebb, nem mondott semmit. Az egyik pillanatban még derékig állt a kőben, a másikban már csak a kő volt.
És a folyosó túlsó végén, ahol addig fal volt, megcsikordult valami.
A kő befelé fordult, és mögötte kamra nyílt, és a kamrában arany volt. Nem kevés. Négyszáz év alatt összegyűlt annyi, amennyit négy ember nem bírt volna el.
Julius benézett.
Aztán felvette a pörölyt, leporolta a térdét, és elindult tovább a folyosón, mert a folyosónak még mindig nem volt vége.
A kamrát nyitva hagyta.
Nem azért, hogy másnak jusson. Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy becsukja.
Én ezt a szárnyat nem szeretem visszanézni.
Nem a holtak miatt.
Azért, mert néhány lépéssel arrébb annyi arany hevert, amennyiből mind az öten haza mehettek volna, és ő el sem fordította a fejét. Nem a sárkányért jött le ebbe a hegybe. Nem is a pénzért. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy ez a hely olyan, amilyen.
*
8. A könyvtár
A könyvtárat nem keresték. Egyszerűen ott volt.
A folyosó véget ért, és a következő lépésnél a mennyezet felszaladt a magasba, olyan messzire, hogy a fáklya fénye nem ért fel odáig. Polcok mindenütt, a földtől föl, ameddig látni lehetett, és a polcokon könyvek, amelyeknek már rég porrá kellett volna esniük.
Felix megállt az ajtóban, és nem ment be.
Dorn majdnem nekiment hátulról.
– Mi van?
– Semmi – mondta Felix. – Csak… ezek szárazak.
– És?
– Hatvan méterrel vagyunk a föld alatt, egy hegy belsejében, egy patak mellett. Itt mindennek nedvesnek kéne lennie.
Dorn körbenézett a teremben, és nem látott semmit, amiért érdemes ne lenne tovább állni.
– Odalent van a sárkány – mondta. – Nem itt.
– Tudom.
– Akkor gyere.
– Mindjárt.
Dorn nézte még egy pillanatig, aztán vállat vont, és elindult lefelé a lépcsőn. Derek utánament, de a holló nem. A holló a küszöbön maradt, és nem volt hajlandó átlépni rajta.
*
Felix egyedül maradt a polcok között, és életében először azóta, hogy elküldték, boldog volt.
Végigment az első soron. A második soron. Nem keresett semmit. Ez volt a lényeg. Nem keresett semmit, csak nézte a gerinceket, és hagyta, hogy a saját tekintete álljon meg ott, ahol akar.
A negyedik sornál vette észre, hogy nincs egyedül.
Egy alak mozgott a terem túlsó végében. Sötét ruha, vékony váll, és valami nagy és csontos a hátán, amiről Felix első pillantásra azt hitte, hogy felszerelés.
Az alak nem támadt rá. Nem is nézett felé.
Kihúzott egy könyvet. Felütötte. Átlapozta, gyorsan, türelmetlenül, aztán visszatolta a helyére, és a következőért nyúlt.
Felix nézte egy darabig.
– Segíthetek? – kérdezte végül, mert nem tudott mit kezdeni a csenddel.
Az alak nem válaszolt. Kihúzta a következő könyvet.
– Mert ha megmondanád, mit keresel, akkor…
A könyv becsapódott. Az alak visszatolta, és továbbment a következő polchoz, és Felix megértette, hogy nem azért nem válaszol, mert ellenséges.
Azért, mert nem ér rá.
*
A kötetet a hetedik sorban találta meg, a legalsó polcon, oldalra fordítva, mintha valaki sietve dugta volna vissza.
Nem volt rajta cím. A bőr sötét volt és foltos, és a sarkainál megduzzadt, mint a nedves fa.
Felix leguggolt elé.
Nem nyúlt érte azonnal. Ez a része fontos, és ezt később senki nem hitte el neki. Nem nyúlt érte azonnal. Előbb megnézte a szomszédait kétoldalt, és azok mind a halottak elhelyezéséről szóltak, ami nem tiltott tudás, csak egyházi adminisztráció.
És akkor az egyik pillanatban még egyedül volt, a másikban már nem.
A keze tíz centire volt a könyvtől, amikor egy másik kéz nyúlt be oldalról, és ugyanazért a kötetért.
Felix felkiáltott, és hátraesett.
– Halkabban – mondta Rikka.
Ott guggolt mellette, ugyanabban a mozdulatban, mintha mindvégig ott lett volna, és Felix biztos volt benne, hogy egy szív dobbanással ezelőtt még nem volt ott senki.
– Honnan…
– Az ajtóból. Mint te.
– Nem jöttél be utánam.
– Előtted jöttem be – mondta Rikka. – Két órával.
Mindkettőjük keze a könyvön volt.
Egyikük sem engedte el.
– Ez nem ér semmit – mondta Felix. – Nincs rajta cím, nincs aranyozás, ez nem olyan, amit el lehet adni.
– Akkor engedd el.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert te sem.
Rikka ránézett. Felix látta rajta, hogy ez tetszett neki, és azt is, hogy ez nem fogja megállítani.
– Nézd meg – mondta Rikka. – Nyisd ki. Ha nem ér semmit, a tiéd.
Felix kinyitotta.
Az első oldalon nem volt írás, csak egy rajz, és a rajz egy ábra volt, és Felix nem tudta, mit ábrázol, de a gyomra megfordult tőle.
A második oldal ki volt tépve, különos, mintha valaki szándékosan csak ezt az egy oldalt kereste volna. A harmadikon már írás volt. Nem olyan nyelven, amit ismert. De a szavak valahogy mégis elrendeződtek, ahogy nézte őket, és Felix rádöbbent, hogy olvassa, és hogy nem akarja olvasni, és hogy ez a kettő egyszerre igaz.
Felolvasott belőle hangosan három szót.
Nem tudta, miért.
*
Utána minden nagyon gyorsan történt.
Egy kéz kapta ki a könyvet Felix ujjai közül. Nem Rikkáé. Egy vékony, szürke, kamaszos kéz, piszkos körmökkel, és a csuklóján nem volt hús elég ahhoz, hogy az ember azt gondolja, ez a kéz bármit is meg tud tartani.
Mégis megtartotta.
A fiú, aki a polcok között bolyongott, most ott állt fölöttük. Közelről látszott, hogy mi van a hátán: egy lókoponya, bőrszíjjal odakötve, és a koponya üres szemgödre pontosan Felix felé nézett.
Sovány volt. Betegen sovány. A szeme alatt sötét karikák, az ajka színtelen, és a lélegzete sípolt, mintha minden levegővétel munka lenne.
Felütötte a könyvet. Végiglapozott rajta, előrefelé, hátrafelé, aztán megállt egy oldalon.
És akkor elmosolyodott.
Nem gonoszul. Úgy, ahogy egy gyerek mosolyog, amikor hónapok óta keres valamit a ház körül, és végre megtalálja.
– Végre – mondta Vess.
Aztán nem volt ott.
Nem futott el. Nem tűnt el füstben, nem nyílt alatta a padló. Egyszerűen a következő pillanatban már nem állt ott senki, és a hetedik sor üres volt, és a padló porában ott maradt két térdnyom, meg mellettük egy ívelt csík, ahol a lókoponya hozzáért a kőhöz, amíg lehajolt a könyvért. Onnan nem vezetett el semmi.
Rikka hosszan nézte a helyet, ahol a fiú állt.
– Mit olvastál fel? – kérdezte végül.
– Nem tudom.
– Kölyök.
– Nem tudom – mondta Felix, és a hangja magasabb volt, mint szerette volna. – Nem tudom, mit olvastam fel, nem tudom, milyen nyelven van, és nem tudom, miért értettem.
Rikka felállt, és leporolta a térdét.
– Akkor ezt ne mondd el senkinek – mondta. – Komolyan. Ne mondd el.
És elindult lefelé a lépcsőn, a sárkány felé, mintha semmi nem történt volna.
*
9. A kapu
A sárkány termét kapu zárta.
Nem ajtó. Kapu, két ember magas, egyetlen darabból öntve, és a közepén egy kerek mélyedés, aminek a formáját messziről is fel lehetett ismerni.
És a kapu előtt ott állt az, aki a kulcsot hordta.
Páncél volt, és a páncélban nem volt test. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a sisakrostély mögött nem sötét volt, hanem a szemközti fal. Keresztül lehetett látni rajta.
A mellvértjébe, pontosan ott, ahol a szívnek kellett volna lennie, bele volt forrasztva egy kulcs.
*
Ekkor álltak először mind az öten egy helyen, mióta a kocsmát elhagyták.
Dorn jött elsőnek, a bal szemén alvadt vérrel. Felix két lépéssel mögötte. Derek a jobb oldali átjáróból, Julius a balból, csontportól szürkén, és Rikka valahonnan, ahonnan senki nem látta jönni, de amikor körülnéztek, már ott volt.
Senki nem köszönt.
A páncélos alak megemelte a pajzsát, és egy lépést tett előre, és a lépés hangja megrázta a port a boltíven.
– Nem bírom el egyedül – mondta Dorn.
Senki nem válaszolt.
– Hallottátok?
– Hallottuk – mondta Rikka.
– És?
Rikka ránézett. Aztán a kapura. Aztán vissza.
– Egy kulcs van – mondta. – És senki sem kap belőle semmit, ha ez a vas itt marad.
Ez nem nagylelkűség volt, hanem számtan.
De ebben a pillanatban ugyanazt az eredményt adta.
*
A következő másfél perc volt a legszebb dolog, amit ebben a hegyben valaha láttam.
Julius ment be elsőnek, mert a pöröly az egyetlen, ami ilyen vastag vasnak számít, és mert Julius nem tudta, hogyan kell nem elsőnek bemenni. A pajzs félrecsapta, de a csapás közben a páncél kinyílt oldalt, és Derek nyílvesszője pontosan oda talált.
A nyíl nem tett kárt benne. De a lendületét megtörte.
Dorn addigra már a másik oldalon volt, és alulról vágott, a térdhajlat alá, ahol a vas vékonyabb, mert Felix három másodperccel korábban elkiáltotta, hogy ott vékonyabb.
A páncél féltérdre esett.
És akkor Rikka, aki addig egyáltalán nem volt a terem padlóján, hanem a boltív peremén kuporgott, leugrott a hátára, és a sarlóját beakasztotta a mellvért és a vállvédő közé, és a teljes testsúlyával hátrafeszítette.
A mellvért felnyílt.
Julius ütött.
A páncél szétesett, és a darabjai szétgurultak a köveken, és a kulcs ott maradt a terem közepén, egy halom üres vason.
Másfél perc.
Öten, akiknek semmi okuk nem volt rá, és akik közül hárman már aznap elárulták egymást.
És mégis működött.
*
Aztán vége lett.
A kulcs ott feküdt a földön, és öten nézték, és senki nem mozdult.
– Én emeltem fel a mellvértet – mondta Rikka.
– Én ütöttem – mondta Julius.
– Akkor felezzétek el – mondta Derek. – Én megvárom.
Felix lehajolt, és felvette a kulcsot, mielőtt bárki más megtette volna.
Mindenki ránézett.
– Nem akarom – mondta gyorsan, és odatartotta. – Tessék. Csak… ne álljunk itt egy óráig emiatt. Odabent van a sárkány, és egyikünk sincs olyan állapotban, hogy még egy ilyet kibírjon.
Dorn kivette a kezéből.
– Okos kölyök – mondta.
– Felix.
– Mi?
– Semmi – mondta Felix.
*
Ide szoktam visszatérni, amikor nem bírom nézni a végét.
Ide, ehhez a másfél perchez.
Mert itt minden megvolt. Nem beszéltek meg semmit, nem esküdtek fel semmire, nem is kedvelték egymást. És mégis, egy és fél percig pontosan tudták, mikor kell ütni, és mikor kell várni, és hogy a másik hol áll.
Páran később is összehangolódtak. De így, mind az öten, soha többé.
És amikor az erdőben, a tisztáson, az utolsó napon valaki megkérdezte tőlem, hogy lett volna-e rá mód, hogy ez másképp végződjön, én erre a másfél percre gondoltam.
Mert a válasz az, hogy igen.
Egyszer már ment nekik.
*
10. A sárkány
A sárkányokról mindenki azt kérdezi, mekkora volt.
Nem ezt kellene kérdezni. Egy bizonyos méreten túl már mindegy, hogy kétszer vagy háromszor akkora nálad. Ami számít, az a kora. Ez a dög öreg volt, és az öreg sárkány nem azért támad, mert éhes. Azért támad, mert valaki bement hozzá, és ezt ő személyes ügynek tekinti.
Négyen léptek be a kapun. Az ötödik nem.
Elmondom, ahogy történt.
*
A terem nem terem volt, hanem szakadék, amit valamikor befedtek.
A padló harminc lépés után megszakadt, és a mélység fölött egy természetes kőhíd vezetett át, és a híd túlsó felén kezdődött a kincs.
Nem úgy állt ott, ahogy a mesékben. Nem halomban. Szétszórva, belesűlyedve a saját koszába, és a nagyját már senki nem tudta volna megkülönböztetni a sziklától. Négyszáz év alatt az arany is kővé válik, ha senki nem nyúl hozzá.
És a kincs közepén feküdt a sárkány, és nyitva volt a szeme.
Már akkor is, amikor a kapu kinyílt.
*
– Vissza – mondta Dorn halkan. – Lassan.
Senki nem ment vissza.
A sárkány felemelte a fejét, és a mozdulat olyan lassú volt, hogy az ember először nem is mozgásnak látta, hanem úgy, mintha a terem dőlne meg.
Aztán felállt.
És akkor derült ki, hogy a hidat nem építette senki.
Ennyi hely maradt ott, ahol a sárkány nem fér el.
– Julius – mondta Dorn. – Bal.
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
– Nem a bal – mondta Julius, és már ment is. – A jobb. Nekem a pajzsos oldalam a jobb.
– Nincs is pajzsod!
– Attól még az a jobb oldalam.
*
Az első tűz nem rájuk ment.
A sárkány a hídra fújt, és a kő vörös lett, és Derek, aki addigra félúton járt, hasra vetette magát, és a holló felröppent róla, és sikított.
Derek négy nyílvesszőt lőtt ki a fekve töltött három másodperc alatt.
Mind a négy eltalálta.
Mind a négy lepattant.
– Nem megy át! – kiáltotta.
– Akkor hagyd abba! – kiáltott vissza Dorn.
– Nem hagyom abba, csak szóltam!
*
Felix a kapu mellett maradt.
Figyelt.
Egy könyvtáros nem gyávaságból marad hátul. Onnan látni az egészet, és aki benne van, az csak a maga két méterét látja.
Felix nézte, hogyan fordul a sárkány.
És a harmadik fordulásnál meglátta.
– A nyak! – kiáltotta. – Nem a torka! A nyak alsó harmada, ahol a pikkely megcsavarodik!
– Miért?!
– Mert ott nem nő össze! A sárkány azért tud hátrafordulni, mert ott hiányzik a pikkelysor! Ha egyenesen tartja a nyakát, nem látszik, de amikor hátrafordul, kinyílik!
Dorn a híd közepén állt, és egy pillanatig nem csinált semmit.
– Akkor valaki fordítsa meg – mondta.
*
Julius lett az, aki megfordította.
Átrohant a sárkány mögé, a kincs fölött, és a pörölyt teljes erőből belevágta a hátsó láb inába.
A pöröly nem tört át semmit. De elég hangos volt.
A sárkány hátra csapta a fejét.
És a nyak kinyílt, pontosan úgy, ahogy Felix mondta, egy tenyérnyi világosabb sáv a pikkelyek között, két szívdobbanásnyi időre.
Dorn nem volt elég közel.
Tudta, hogy nem elég közel, már akkor, amikor elindult, és mégis elindult, mert harminc év alatt megtanulta, hogy a második esély sokkal ritkább, mint amennyire az emberek számítanak rá.
Nem ért oda.
A nyak becsukódott.
És a sárkány farka a híd pillérének csapódott.
*
A híd nem omlott le egészben. Ez volt a szerencséjük.
A közepe szakadt ki, négy lépés hosszan, és Dorn a túlsó oldalon maradt, Felix és a kapu az innensőn, Julius pedig a sárkány mögött, a kincs között, és onnan nem volt kiút.
Derek a szakadék peremén lógott, és fél kézzel tartotta magát.
A sárkány odanézett.
Nem Dornra. Nem Juliusra.
Derekre, aki lógott, és aki nem tudott mozdulni, és aki ezt mindkettőjüknél jobban tudta.
– Dorn – mondta Derek.
A hangja nem volt hangos. Ilyenkor nem szokott hangos lenni.
Dorn a túlsó oldalon állt, négy lépésnyi szakadékkal, egy bárddal, és egy nagyon friss emlékkel az oszlopcsarnokból.
Ha meghalsz, eggyel kevesebben osztozunk.
Két másodperc volt.
Dorn ugrott.
*
Nem a szakadékon ugrott át. Arra nem lett volna képes.
A sárkány nyakára ugrott.
A pikkelyek közé akasztotta a bal kezét, és a bárdot a jobban tartotta, és a dög felkapta a fejét, és ettől Dorn tizenöt lábbal a terem padlója fölé került, és ettől a sárkány figyelme egy pillanat alatt lekerült Derekről.
Derek felhúzta magát.
És akkor Julius, a kincs közül, az utolsó dolgot csinálta, amit józan ésszel lehetett volna.
Letette a pörölyt.
Felkapott egy aranytálat a földről, és elhajította, és a tál pontosan a sárkány bal szemébe csapódott.
A dög felüvöltött, és hátracsapta a fejét.
És a nyak kinyílt.
És Dorn már rajta volt.
*
Egy csapás volt.
Nem hősies. Nem szép. Dorn fél kézzel kapaszkodott, a másikkal nem tudott teljes erőt kifejteni, és a bárd nem vágta át a nyakat, csak beleakadt.
De oda akadt bele, ahova kellett.
A sárkány megrázta magát, és Dorn leesett róla, és nyolc láb magasból érkezett a kincsre, és a bal kulcscsontja eltört.
Az állat még majdnem egy teljes percig élt.
Ez a perc volt az, amire Felix később a leggyakrabban emlékezett, és nem a harcra. Ahogy a sárkány körbefordult a saját termében, és nekiment a falnak, és a mellső lábával belekapaszkodott a sziklába, hogy megtartsa magát.
A kő engedett.
És egy karom letört.
Tisztán, tőből, úgy, ahogy az ember körme szakad le, csak éppen másfél arasz hosszan.
Aztán a sárkány eldőlt, és már nem mozdult.
*
Sokáig nem mondott senki semmit.
Derek ült a szakadék peremén, és lógatta a lábát a mélység fölé, és a holló visszaszállt a vállára, és csipkedni kezdte a haját.
Julius letérdelt a sárkány feje mellé, és imádkozott fölötte.
– Ez komoly? – kérdezte Derek.
– Élő volt – mondta Julius. – Az élőknek jár.
– Meg akart ölni.
– Ez nem változtat azon, hogy élt.
Derek megrázta a fejét, de nem szólt közbe.
Felix végigment a töredezett hídon, és leguggolt Dorn mellé, aki nem tudott felállni.
– Eltört valami – mondta Dorn.
– Látom.
– Honnan tudtad? A nyakat.
– Nem tudtam – mondta Felix. – Láttam.
Dorn ránézett, és hosszan hallgatott.
– Nem ugyanaz?
– Nem – mondta Felix. – Tudni azt jelenti, hogy már valaki megírta. Látni azt jelenti, hogy még senki.
*
Ekkor még senki nem vette észre, hogy Rikka egyszer sem lépett rá a hídra.
A letört karom a kincs között hevert, két lépésre a sárkány lábától, és a fáklyafényben semmiben nem különbözött a többi törmeléktől.
Julius vette észre először, fél másodperccel Derek előtt.
Dorn nem látta, mert a bal oldalára esett, és arra már nem látott. Felix látta, de éppen azt próbálta eldönteni, mihez kezdjen egy törött kulcscsonttal.
Derek volt a legközelebb, és neki is négy lépés kellett volna.
Egyikük sem indult el elég gyorsan.
Mert a karom addigra már nem volt ott.
– Szép volt – mondta Rikka az ajtóból, és a hangja visszhangzott a teremben. – Tényleg. Nem tudtam volna megcsinálni.
Dorn felnézett rá. A szeme fölött vér folyt, és félig vak volt tőle.
– Tedd le – mondta.
– Nem.
– Rikka.
– A megbízás azt mondta, hozzuk el – mondta a lány. – Nem azt mondta, hogy ki hozza el.
És eltűnt az ajtóban.
*
Dorn nem tudott felállni.
Ezt nem kell színezni. Törött kulcscsonttal nem lehet kapaszkodni, nem lehet mászni, és a saját súlyt sem lehet megtartani egy kötélen. A kazamata pedig fölfelé volt.
Megpróbált felállni. Kétszer.
Harmadszorra már nem próbálta. Elkezdett arrébb csúszni a kincsen a kapu felé, egyenletesen, ahogy az megy, akinek nincs jobb ötlete.
Húsz lépésnyit jutott, mire árnyék esett rá.
– Add ide a bárdot – mondta Julius.
– Nem.
– Nem kértem.
Julius kivette a kezéből, átadta Felixnek, aztán leguggolt Dorn mögé, és a jó oldala alá nyúlt.
– Fáj?
– Igen.
– Akkor jó – mondta Julius. – Azt jelenti, hogy nem haltál meg.
*
Derek a kapunál várt, és úgy állt ott, mint aki véletlenül jár arra.
A holló a vállán ült, és nem rebbent fel, amikor odaértek.
Dorn nézte egy darabig.
– Rikkánál van a karom – mondta Derek, és közben nem nézett rá. – Tőled már nincs mit elvenni. Innentől csak egy félember vagy, akit fel kell cipelni négy szinten.
– Nem kértelek meg.
– Tudom – mondta Derek. – Ez a baj vele.
Aztán a másik oldala alá nyúlt, és megemelték.
*
A feljutás három napig tartott.
Lefelé fél nap volt.
A második hágcsónál Felix ment előre a fáklyával, és hátrafelé világított, hogy lássák a fokokat, és közben a saját könyvét a köpenye alá gyűrve vitte, meg a bárdot, meg Julius pörölyét, és egyszer sem panaszkodott, amit mindenki észrevett, és senki nem mondott rá semmit.
A harmadik napon Felix szólalt meg a hágcsó alatt, minden bevezetés nélkül.
– Három napja szétnyílt bőr volt a kulcscsontod fölött.
Dorn nem válaszolt.
– Most meg nincs. Három nap alatt. És nem varrta össze senki.
– Kölyök.
– Csak mondom.
– Ne mondd.
– Nem mondom el senkinek – ígérte Felix.
– Most mondtad el – szólt le Julius a hágcsó tetejéről.
Felix becsukta a száját, és a fáklya megremegett a kezében.
Dorn visszahúzta az ingét a vállára, és ment tovább, mert a hágcsó nem lett rövidebb attól, hogy beszélnek róla.
*
A feljutásból nem láttam mindent.
A hegy belseje kemény, és a kő elveszi a képet, ahogy a köd elveszi a hangot. Voltak órák, amikor csak annyit tudtam, hogy még mennek, mert ha megálltak volna, azt éreztem volna.
Azt láttam, ahogy kiléptek a fényre.
Hárman jöttek ki a nyíláson, és a negyedik, a kölyök, hátul. Senki nem fogta meg a másikat, mert addigra Dorn már a maga lábán jött. A lány napokkal előttük ment ki, és ők ezt tudták.
Egyikük sem mondta ki, hogy segítettek egymáson.
Ha valaki akkor megkérdezi tőlük, miért tették, mind a hárman mást felelnek, és mind a három válasz igaz lett volna.
Nekem ennyi maradt belőle.
*
Felix két nappal később, már a felszínen, a tábortűznél, elővette a hirdetményt, amit a kocsmában levett a falról.
Sokáig nézte a jelet a papíron.
– Ez fog – mondta.
Senki nem válaszolt. Dorn aludt. Julius imádkozott. Derek a hollóval beszélgetett.
– A jel egy fog – mondta Felix hangosabban. – Fogat kértek. Nem karmot.
Derek felnézett.
– És?
– És a karmot vitték el. És senki nem fog szólni érte.
– Kölyök – mondta Derek fáradtan –, kapunk pénzt. Most ez a fontos.
Felix bólintott, és összehajtotta a papírt, és eltette.
De nem dobta el.
*
Derek elhitte, amit mondott.
Mind a négyen elhitték. Ez tartja őket a felszínen: aki fejvadászatból él, az abban bízik, hogy a végén osztoznak. Nincs rá szerződés, nincs rá szokás, és nincs senki, aki betartatná. Csak az a hallgatólagos megállapodás, hogy a hegy nagy, és mindenkinek jut valami.
A hirdetményen egy jutalom állt.
És a karmot egy ember vitte el.
Rikka napokkal előttük ért a faluba. Felvette a pénzt, és nem várta meg őket, és ezt senki nem nevezte lopásnak, mert nem is volt az. A papír nem mondta meg, ki hozza el. Ezt ő vette észre elsőként, még a kocsmában, és ez volt az egyetlen dolog, amit az egész útból igazán megszerzett.
A kölyök három napig cipelte fel a hegyen a bárdot meg a pörölyt, és annyit kapott érte, amennyit a hágcsó adott neki.
Egyikük sem volt dühös. Fáradtak voltak, és biztosak benne, hogy legközelebb rájuk esik a sor.
*
Ezt a fejezetet sokszor végignéztem.
A fiú, aki nem dobta el a papírt, és akit senki nem hallgatott meg. A férfi, aki nem nézett vissza az öt csontvázra. A lány, aki kivitte a karmot, és azt hitte, hogy ezzel ő nyert.
És a másik fiú, aki megtalálta, amit keresett, és akiről egyikük sem tudta még, hogy hívják.
Én tudtam.
Én innen láttam, ahogy a karom átcsúszik egy pulton, bele egy ládába, és ahogy soha többé nem beszél róla senki.
És azt is láttam, hogy a második hirdetményt is már megírták…
