| A hamis Próféta |
Arthur a pénztárgép mellett könyökölt, állát az unalommal gondosan kipárnázott tenyerére támasztva. Nem különösebb céllal, inkább csak úgy, megszokásból. A Purple Turtle teljesen leülepedett. A hely atmoszférája egy kihűlő kávét idézett, amely rutinból még gőzölögni próbál, de a valódi szándék már kiveszett belőle. A beszélgetések moraja a legrosszabb frekvencián maradt: nem hordozott elég információt, hogy figyelmet követeljen, de fehérzajjá sem olvadt, hogy az agya automatikusan kiszűrhesse. Nézte a vendégeket, pusztán azért, mert ott voltak, akár a tapéta a falon.
Aisha hasonló enerváltsággal lépett mellé, két papírpohárral a kezében. Szótlanul letette az egyiket Arthur elé, majd ő is a pultra könyökölt. Belekortyolt a saját italába, és ezzel hivatalosan is csatlakozott a passzív szemlélők klubjához. Nem szóltak egymáshoz; hallgatásuk természetesen simult a kávézó egyenletes háttérzajába. Az idilli pillanatot végül Arthur sziszegő szitkozódása törte meg, amint beleszürcsölt a tűzforró kávéba, és alaposan leforrázta a nyelvét. Még Aisha erre adott halvány mosolya is olyan jellegtelen volt, mintha ő maga sem akarná megzavarni a semmit.
Nem sokkal később egy fiatal nő lépett be a kávézóba. Haját tradicionálisan fedte, ruhája is éppoly hosszú és visszafogott volt, akárcsak Aisháé. Arthur megszokásból vetett rá egy pillantást. Tekintete azonban mégis megakadt rajta. A fejkendő, a mozdulat, vagy csak a lány mozgásának ritmusa… valami furcsán ismerős volt benne. Nem zavaró, inkább csak érdekes.
– Ismered őt? – kérdezte Arthur halkan.
Aisha oldalra sandított.
– Te ismered az összes keresztényt?
Arthur elgondolkodott, aztán megvonta a vállát.
– Nem. De én nem is öltözöm annak.
– Hm… Én sem „annak öltözöm”. – Lehunyt szemmel csóválta a fejét. – Mindegy…
Arthur tovább figyelte a másik lányt, ezúttal már tudatosan próbálta kibogozni, mi ragadta meg a figyelmét ennyire. Gondolatai egy darabig a fejkendő alatt megbúvó haj körül keringtek, mintha ott rejtőzne valamiféle titok. Az unalom lassan olyan mélyre rágta magát az agyában, hogy puszta szórakozásból vad elméleteket kezdett gyártani: a muszlim nőknek genetikai sajátosságként kivétel nélkül hosszú hajuk van. Vagy tökéletesen azonos fejformájuk. Vagy talán maga a kendő okozza ezt az illúziót? Vagy valami implantátum… Ez az! Egy kendő-protézis!
Megtetszett neki az abszurd gondolatkísérlet. Mérnök lévén lételeme volt a rendszerek tesztelése, így nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy empirikus úton is próbára tegye hipotézisével az egyetlen kéznél lévő avatott szakértő idegeit.
– Ha minden muszlim nőnek ugyanúgy áll a fejkendője… – vezette fel óvatosan –, az azt jelenti, hogy mindegyiknek egyforma a feje és ugyanolyan hosszú a haja?
Aisha felsóhajtott, és megadta azt a választ Arthurnak, amit nyilvánvalóan könnyebben el tudott fogadni, mint az igazságot.
– Igen. Genetikai átok. Megjelenése az első Xenomorf kalifátus idejére tehető – bólintott komolyan, majd gyerekes büntetésként elvette Arthur elől a kávét. – Most egy ideig nem beszélgetünk – tette hozzá, és elsétált.
◌○●○◌
Enid a tudományos világ kifulladt, magányos hőseként baktatott Arthur boltja felé, miután egy kilencvenperces, a káoszelmélet didaktikai lehetőségeit boncolgató monológgal büntette az egyetemi kiscsoportját. Vállán hátizsák, kezében a tabletje, amelyen levezetésként épp valami komplex differenciálegyenlet-rendszerben próbált rendet vágni. A járás közbeni gondolkodás terén látványos fejlődést ért el: mára képes volt absztrakt matematikai rendszerekben elmerülni anélkül, hogy közben elütötte volna egy lámpaoszlop.
Az agyát már majdnem elnyelte egy rekurzív görbe mélye, amikor a valóság durván visszarántotta. A közelben egy hittérítő teljes hangerőn közölte az örömhírt azokkal a járókelőkkel, akik ezt a legkevésbé sem kérték:
– ÉN MÁR NEM HISZEK A HAMIS PRÓFÉTÁBAN!
Bántotta a fülét a szónoklat, de már rég leszokott az utcai konfrontációkról. Szociálisan láthatatlan üzemmódba kapcsolva próbált elosonni az alkalmi prédikátor mellett, miközben fegyelmezte a varázslatos személyiségét, hogy ezúttal ne kössön bele a világba, még akkor se, ha az épp teli torokból provokálja.
Ám a hippinek öltözött vallási sziréna kiszúrta magának Enidet, és szájához emelve hadrendbe állította megafonját, majd közvetlen közelről felüvöltött, recsegve, elektronikusan torzult áhítattal:
– ÉN MÁR NEM HISZEK A HAMIS PRÓFÉTÁBAN! ÉS TE, LEÁNYOM?! KÖVETSZ AZ ÖSVÉNYEMEN?!
A belső, uralkodó logikája azt diktálta, hogy sétáljon tovább, de a személyisége befékezett. Mivel a valóság nyilvánvalóan nem szándékozott kikerülni őt, teátrálisan visszatolatott, ezzel jelezve, hogy jöhet a szellemi párbaj.
– Szia! – üdvözölte a tőle legalább kétszer idősebb, zavart tekintetű szónokot. – Vegyük át ezt sorban. Nem vagyok a leányod, és a helyedben óvatosan bánnék az efféle nyilvános kijelentésekkel, elkerülendő bármiféle gyerektartási jogi hercehurcát. Ez egy sétálóutca, nincs ösvény, te egy helyben állsz, így követni sem fog senki…
– ÉN MÁR NEM HISZEK A HAMIS PRÓFÉTÁBAN! – bömbölte újra, a megafont Enid arcától nagyjából tíz centire pozicionálva.
– Na, ez itt a fő probléma – jegyezte meg Enid tárgyilagos udvariassággal. – Ügyesen érvelsz, de talán tegyük le az ordibátort, hogy én is kifejthessem az álláspontom. – Ezzel egy kimért mozdulattal eltolta a megafont az arcából.
A Jézus-jelmezes zavartan nézett rá, majd reflexből újra a szájához emelte a megafont, de Enid a mutatóujjával határozottan lenyomta a szerkezetet, és szokásához híven túlkompenzált.
– Nézd, az állításod már önmagában is dicséretes ambíciót mutat, de amit mondasz, az pragmatikailag félrevezető. Ha valaki „hamis próféta”, akkor a definíció szerint prófétának állítja magát, bár valójában nem az. A te mondatod viszont azt sugallja, mintha már akkor is tudtad volna, hogy hamis, miközben hittél benne. Ez így egy klasszikus temporális megismerési paradoxon, amolyan retroaktív címkézés. A jelen tudása módosítja a múlt eseményeinek értelmezését. Ez színtiszta fogalmi önellentmondás. Mintha azt mondanád: „Korábban hittem valakiben, akiről akkor már tudtam, hogy hamis volt” – pedig akkor még nem tudtad. Tipikus kommunikációs öngól.
A hittérítő úgy bámult, akár egy focista a halmazelméleti szemináriumon. Szája rángatózni kezdett, az ujjai ráfeszültek a megafon markolatára. – AZ ÚR SZAVA… – kezdte volna, de Enid kíméletlenül a szavába vágott.
– Nagyszerű! Jól haladunk, most már csak azt nem érted, amit eddig sem… – nyugtatta meg, mintha csak egy lemaradt diákját zárkóztatná fel. – Egyszerűbben: a „már” szó itt az igazi probléma. Temporális változást jelöl. De én vagyok a gondolkodó, és az én axiómám szerint a próféta státusza nem változhatott. Ha most hamis, akkor mindig is hamis volt. A hited tárgya – a próféta – minden időben ugyanaz maradt: hamis. A változás a te hited állapotában ment végbe, nem a próféta természetében. Amit ténylegesen mondani akarsz: „Korábban prófétának hittem valakit, de most már tudom, hogy hamis volt.” Itt a változás a te tudásodban van. A te mondatod a „már”-ral viszont pont azt sugallja, mintha a próféta státusza változott volna meg, nem pedig a te megítélésed.
A férfi bámult, mint akinek most mondták el először, hogy a Föld gömbölyű. Enid sóhajtott, és úgy döntött, leereszkedik hozzá és megpróbálja újraindítani a beszélgetést, ezúttal egy fokkal egyszerűbben.
– Ugyan nem értek egyet az egyházak efféle direkt marketingjével, de azt javaslom, fogalmazd át úgy, hogy episztemikus operátort használsz: „Korábban hittem X-ben, akiről most már tudom, hogy hamis próféta volt.” Így sokkal pontosabb lenne, amivel az értelmiséget is megszólíthatnád, akik emiatt talán belépnének az egyházadba, de mivel értelmesek, az végső soron ahhoz vezetne, hogy az egyházad feloszlana. Ezért jobb, ha maradsz a hibás szónoklatnál, különben nem lesz, akinek szónokolj. Hmm. Oké, ez egy öncélú körlogika, nem valódi következtetés.
A tabletjén egy Arthurtól érkezett üzenet ugrott fel:
„Ha végeztél, hozz valami kaját! Aishával farkaséhesek vagyunk, és görögöt ennénk. A Zénón Tavernája pont útba esik. Szólj, ha már túljutottál a táv felén, hogy bizonyíthasd: Zénón tévedett, és mi sem halunk éhen. :-D”
– Imádlak – vigyorgott Enid, majd egy ujjmozdulattal elseperte az értesítést. Felnézett a sokkos állapotban lévő férfire, és sietősen lezárta a vitát. – Köszönöm a konstruktív eszmecserét. Most mennem kell. Addig is mondd egyszerűen azt: „Már nem hiszek benne.” Logikailag sokkal védhetőbb.
Ezzel faképnél hagyta a prókátort, minden egyes távolodó lépéssel készségesen frissítve az agyának a világ értelmetlenségéről szóló adatbázisát.
