Novella

A Formátlan járó – A Nyomvesztő

Betűméret

A Formátlan járó – A Nyomvesztő –

Egy egykoron dicső hegység lábánál – amit mára mocsarak szegélyeznek, s melynek neve mára végleg feledésbe merült – él egy törzs, kiknek vénei szigorúan intenek minden utazót: ne merészeld betenni a lábad a tiltott fák közé.

 Számtalan legenda övezi azt a sötét vidéket, s bár minden öreg másképpen meséli, két történet mégis mindenki előtt jól ismert. Vannak, akik úgy emlegetik: a Formátlan Járó, mások pedig csak úgy ismerik: a Nyomvesztő. Bár a születésének és eredetének története emberről emberre megoszlik, megjelenésének alakja mindenki emlékezetében ugyanazt a formát ölti.

 Azt mondják, emberi lábakon jár, ám a talpa sosem hagy emberi nyomot maga után. Aki követte már a csapást, suttogva meséli: az egyik lábnyom egy hiúzé, a következő egy farkasé, aztán mintha egy hatalmas gyík osonna a sárban, majd egy medve súlyos mancsa roppantja meg az ágakat. Arcát állandó sötétség lepi el, melyet élő ember sosem látott, a halottak pedig elfordulnak előle. Testalkata természetellenesen vékony, háta görnyedt, kezei pedig iszonyatosan hosszúra nyúltak. Testére vörös kockás ing simul – ám nem ruhaként, hanem mintha a szövet mintázata maga lenne a bőre.

A földműves története

Mondják, hogy egyszer egy földműves olyan helyre tévedt a falvakat körbeölelő mocsár mélyén, ahová a halott is csak akkor vetődik el, ha a nagy fenyő után a bal lába ér először földhöz. Az öreg kosárral a kezében és baltával a vállán indult útnak, hogy gombát, bogyókat és elhullatott faágakat gyűjtsön, hogy még a tél megérkezte előtt meglegyen a bőséges betevője.

 Ahogy az öreg beljebb merészkedett, a mocsaras, fűzfával benőtt erdő úgy sötétedett el mögötte, mintha a fák összezárultak volna, elvágva a visszavezető utat. Egyszer csak megtorpant egy különleges gomba előtt, amiről hajdani nagyapja meséiből már hallott, de valójában még sosem látta azelőtt. Megörült a ritkaságnak, és éppen készült lehajolni érte, amikor hirtelen valami iszonyatosra döbbent rá.

 A térdei nem mozdultak, a lábai merevek maradtak, mint a kiszáradt fatörzsek, mégis azt látta, hogy az ujjai már a földet súrolják a gomba mellett. Iszonyatos fáradtság telepedett rá, ezért megfordult, hogy hazafelé vegye az irányt, de nem a megszokott ösvényt látta maga mögött, hanem lábnyomokat. Egy hiúzét, mely kecsesen és hangtalanul osont; egy farkasét, mely határozottan lépdelt; egy gyíkét, mely szélsebesen haladt; és egy medvéét, mely súlyos, mély nyomot hagyott a puha földben.

 A testét jeges félelem járta át a vadállatok nyomai láttán. Kétségbeesetten körbepillantott, de sehol nem látott fenevadat. Végül a saját lábaihoz nézett, és felfedezte a felfoghatatlant: a nyomok mind tőle származtak.

Nem fordult többet hátra. Torkából nem jött sikoly, elindult hát befelé, az iszapos, sötét rengetegébe. Az egyetlen hang, ami követte, a faágak ropogása és az avar kísérteties zizegése volt. Azt mondják, azóta is ott sétál a tiltott fák között: kockás ingét bőrként viseli a testén, arcát pedig örökké befedi a sötétség. Ő a vadászok vadásza, aki elől a halottak is elrejtőznek.

A Nyomvesztő

Évekkel a földműves eltűnése után egy öttagú csapat merészkedett a hegység lábaihoz. Katonák voltak, kik elszakadtak egységüktől, és az erdő egy olyan részén találták magukat, ahová nem vezetett térkép, egy felderítetlen mocsárba, ahol mindent beterített a tőzegmoha és a békanyál. Az iránytűjük tűje tanácstalanul, körbe-körbe forgott, a fák sűrű lombjai pedig úgy takarták el az eget, mintha a világ megszűnt volna létezni a lombokon túl.

Az egyikük, egy fiatal katona, mesélni kezdett:

 – A nagyanyámtól hallottam – kezdte, s hangjából fojtott félelem érződött. – Gyerekként mesélt nekem egy erdős mocsár birodalomról, ami pont olyan volt, mint amiben most járunk.

 Megállt egy pillanatra, és görcsösen rászorított puskája markolatára. Egy pillanatra hamis határozottság kerekedett felül rajta, mintha az érdes fa és a hideg acél megoldás lenne mindenre a világon. Aztán halkan folytatta:

 – Az ilyen erdőkben jár a Nyomvesztő. Egy lény, aki a sárból és iszapból született… vagy talán maga az erdő szülte őt saját magának. Arca állandó sötétség, bőre helyett vörös kockás inget hord, és sosem hagy két ugyanolyan lábnyomot maga után.

 A katonák elhallgattak, és némán haladtak tovább a sűrűben. Egyszer csak egyikük megtorpant, és egy különös nyomra mutatott a puha sárban. Ő volt a csapat nyomolvasója, kinek szeme minden részletet és rezdülést észrevett. Leguggolt, megvizsgálta a benyomódást, majd halkan szólt:

 – Hiúz. Friss.

 Figyelmeztette társait a veszélyre, mire azok fegyvereiket készenlétbe helyezték. Ám alig tettek meg néhány lépést, a férfi ismét megállt. Arca most már zavartabb volt. A hiúz nyoma mellett egy újabb tűnt fel a sárban: egy farkasé. A két ragadozó nyoma egymásba fonódott, mintha ugyanazt az utat járták volna be, de a nyomolvasó tudta: ez a két állat sosem vadászik így együtt.

 Ekkor eleredt az eső. A zárt lombok közül úgy zúdult rájuk a víz, mint egy jéghideg zuhany, elmosva a látóhatárt. Amikor a csapat megállt, hogy rendezzék soraikat, döbbenten vették észre: egyik társuk köddé vált. Se kiáltás, se nesz nem jelezte távozását. A sárban azonban, ott, ahol az imént még öten gázoltak, két újabb állati lábnyom éktelenkedett: egy gyíké és egy súlyos medvéé. A katonák szíve elszorult, s ekkor a fejükben visszhangozni kezdtek a fiatal társuk szavai: „…sosem hagy két ugyanolyan lábnyomot maga után.”

 Pár méter megtétele után megpillantották elveszett társukat. A megkönnyebbülés hulláma azonban csak egy másodpercig tartott: ahogy közelebb értek hozzá, átadta helyét a fagyos rémületnek. A férfi végtagjai természetellenesen hosszúra nyúltak, teste görnyedni kezdett, és mintha egy vörös kockás ing olvadt volna a húsára, új bőrt vonva köré. Mögötte a sárban ott sötétlettek a nyomok: az emberi lábak után maradt állati csapások. A lény lassan feléjük fordult, s arcát, melyen nem maradt többé emberi vonás, örökké befedte a sötétség.

 A kitaposott sárban ekkor már nem emberi nyomok vezetnek tovább, hanem egyetlen ösvény. Aki arra rátéved, hiúz, farkas, gyík és medve lépéseit fedezi fel – pedig valamennyi ugyanannak a járónak a lépései.

Írnál visszajelzést?

Ennél a résznél a szerző fogad olvasói reakciókat és kérdéseket.