–

Nevetés.
Egy újabb feldolgozatlan belső tapasztalás, ami elengedésre vágyik.
A levegőtlen szobában ülve szó szerint ráül a szívemre az emlék. Az emlék, ami nem ereszt, béklyóban
tart. De vajon honnan merít ehhez energiát? Oly régen porosan fekvő emlék már, szinte még az
életem fekete-fehér vásznáról származik. Azt gondolnám, hogy nincs többé már. Hogy is tévedhettem
ekkorát?
Nevetés.
Alapjába véve egy léleksimogató élmény, egy felszabadító érzés, mely összekovácsoló erővel
bír, mégis képes a legbelsőkig fájdalmat okozni. S amikor a hozzánk legközelebb állók reagálnak
nevetéssel egy gyermek teljesen komolyan átélt produkciójára, ott a gyermek azon képessége, hogy
az általa ismert szerető közegben önfeledten, önmagát elfogadva teljesen átadja magát a benne rejlő
és feltörni vágyó érzéseknek és szabadon meg merje mutatni magát másoknak, hirtelen elszakad,
mint a cérna.
Ezt tette velem a nagymamám, amikor három évesen a család előtt előadtam a táncos énekes
produkciómat, melyre hahotázással reagált. Ez önmagában még nem jelentene semmi rosszat, hiszen
ha nagyon tetszett neki a produkció, akkor ez egy őszinte dicséret lehetett volna. Azonban
édesanyámtól azonnal érkezett a feddés, miszerint engem nem szabad kinevetni és abban a
pillanatban vált a nagymamám nevetése traumává. A legviccesebb része a történetnek az, hogy az
emlékeimben csak foszlányok maradtak meg, de annyiszor hallottam ezt a kis anekdotát nagycsaládi
körben, hogy már szinte látom magam előtt a teljes képet, ahogy a nagyszobában a tévé előtt
produkálom magamat és élvezem a rám szegeződő tekinteteket, majd egyszer csak arcul csap a
felismerés, hogy a nagymamám, akit a három évem alatt a szívembe fogadtam, kinevet engem. Hiába
jött az automatikus válasz, és nagymamámat egy pofonnal ajándékoztam meg, legbelül apróra
törpültem. Az a részem, aki szerette megmutatni magát nagyközönség előtt, magára csukta az ajtót.
Nem azért, mert megsértődött. Azzal a nevetéssel eltűnt belőlem az önfeledtség merészsége és soha
többé nem tudtam a szereplést jól megélni.
Később a tanulmányaim során minden olyan helyzetben, ahol közönség előtt kellett megszólalnom,
ugyanaz a szorongás kerített hatalmába. A legerősebben egy egyetemi szemináriumon éltem át,
amikor a kötetlen beszélgetéshez hiába szerettem volna hozzászólni, bennem ragadtak a szavak.
Az évek során elfogadtam, hogy ez is én vagyok és próbáltam beletörődni, hogy én így
működöm. S most, rengeteg megmérettetés után, fedezem csak fel, hogy a hároméves énem traumát
élt át és hogy az befolyásoló erővel bír azóta is az életemre. Nem követtem el hibát, nem volt velem
semmi baj. Történt egy esemény, amelynek hatását csak most értettem meg.