Menedék
„Fel a fejjel. Különben nem látod a csillagokat!”
( ismeretlen)
A kanyar élesen jött.
Nevetett rajta.
A reflektorok fénye szétszakadt a hópettyezte, nedves aszfalton, mintha valaki hosszú, vékony csíkokra vágta volna az éjszakát. A kormány könnyű volt a kezében, túl könnyű. Egy pillanatra elengedte az egyik kezével, hogy a haját félresöpörje az arcából.
Valaki egyszer azt mondta neki, hogy mindent kézben tart.
Egy másik kanyar.
A zene betöltötte luxusautója belsejét. Dübörgött, lüktetett, mint a vér az ereiben, amitől úgy érezte övé a világ. A város fényei már régen elvesztek mögötte, a tomboló tömeg, a rajongók síkoltozásai, az újságírók fényképezőgépeinek vakuvillanásai… mind- mind ott maradtak hosszú kilométerekre tőle. Csak a pezsgők mámorító édes íze balzsamozta még a nyelőcsövét.
Meg kell kérdeznie Francist, hogy honnan szerezte? Egyszerűen még sosem ivott ennyire finomat!
A rádió hirtelen megreccsent, aztán a zaj folyamatos lett, a zene pedig ettől értelmetlen, idegesítő staccato ritmusra váltott. Bosszúsan odanyúlt. Hiába volt a drága autó, a csúcsmodern audióhangzás, a hegyek, amelyek most fölé magasodtak, statikus zörejjé fogták le a dallamot.
Erősebben nyomta rá az ujját az érintőképernyő kijelzőjére, mintha ez számított volna.
Persze, hogy nem. Csak a sercegés maradt.
Újabb éles kanyar.
Túl gyorsan és túl közel.
Felsikoltott, ösztönösen felkapta a kezét az arca elé és ekkor a világ kibillent, mintha valaki odébb tolta volna alóla. A kerekek megcsúsztak, csikorogtak, az autó irányíthatatlanul elszabadult.
Egy tompa ütést érzett a fején, aztán szállni kezdett, repült, lebegett a sötét égbolt felé, könnyedén, mint a hópelyhek, amelyek már a kocsi belsejében kavarogtak.
Vissza kell vinnem a szalonba – gondolta -, egy vagyon volt és most esik benne a hó!
Eszelősen felvihogott, majd a világ elsötétült és ő ott maradt 200 méter mélyen, a hegyekkel, fenyőfákkal, az egyre sűrűsödő havazással egyedül és összetörten.
* * *
A hetekig tartó havazás lezárta a hegyi utakat. A mentőhelikopterek a hangárban maradtak.
Egy hónappal később Janna N. Smith sajtófőnöke közleményt adott ki.
A fiatal nő eltűnt. A túlélés esélye minimális.
A rajongók gyertyákat gyújtottak. A közösségi oldalak megteltek részvéttel. A neve néhány napig mindenhol ott volt.
Aztán eltűnt onnan is.
A világ továbblépett.
* * *
Amikor magához tért, csend volt.
Nem fájdalmas, vagy várakozó, de még csak feszültséggel teli sem. Egyszerű, tiszta csend vette körül.
A levegő jeges hideg volt, szinte felhasította a tüdejét. Az ajkai kiszáradtak, a nyelve pedig ólomsúllyal tapadt a szájüregébe.
A fájdalom lassan érkezett meg. Alattomosan kúszott végig a gerincén, tompán, majd egyre élesebben.
A karjai.
A bordái.
A feje.
Szétszórva érezte magát, ahol a testrészeit a kín fonta csak egybe.
Kinyitotta a szemét, érezte, hogy hideg hópelyhek tapadtak a szempillájára. Az eget látta maga felett, amit a fák fekete vonalai csíkokra szabdaltak szét.
A hó beszivárgott a ruhája alá, ettől reszketés fogta el.
Megpróbált felülni, de a teste nem mozdult, az erőlködéstől pedig hányingere lett, így csak ide-odaforgatta a fejét, ekkor vette észre. A roncs nem messze volt tőle, az oldalán feküdt, mintha csak megpihent volna. Az egyik ajtó leszakadt, a belsejében apró hókristályok kavarogtak.
Egy pillanatig nézte. Szépnek látta. Aztán az újabb fájdalom, amely most már élesen és vegytisztán érkezett, végigvágott a testén. Felkiáltott, majd az agya a segítségére sietett és jótékony homályba bugyolálta.
* * *
A láz nem hirtelen jött.
Lassan borította be a testét. Belülről égette, miközben a hideg rázta.
Újra kinyitotta a szemét.
Nem a szürke, komor eget látta, hanem a téli nap bágyadt fényét, és a fölé tornyosuló, hóval terhes felhőket.
Fel kellett állnia.
Menedék kell.
Bármi.
Ha ott marad, meghal.
Hasra fordult, a kezével tolta fel magát és a világ azonnal megfordult vele. A lába nem tartotta meg, élesen felsíkoltott és a hóra zuhant.
A levegő kiszorult a tüdejéből.
A távolból vonyítás hasított a csendbe.
Egy.
Aztán még egy.
Aztán több.
A rémület jeges ujjai a torkára fonódtak.
Ha itt marad, meghal.
Már nem volt egyedül.
A kezeivel a hóba mart, húzta magát előre, centiről- centire. A lábai bénán, árulón, mozdulatlanul csúsztak utána. Újra hallotta a vonyítást, mintha közelebb jött volna. Most nem lassulhatott, nem nézhetett hátra. Az oldala minden mozdulatnál lüktetett, szúrt és égett, érezte, ahogyan a szétszakadt kabátja nedvesen tapad a csípőjén felett a bőrére.
Nem törődött vele.
Most nem tehette.
A keze alatt jég roppant.
Megcsúszott.
A válla fájdalmasat rándult.
Az arca a hideg hóba fúródott.
Egy pillanatig nem mozdult.
Aztán tovább kúszott és a távolság lassan csökkeni kezdett, majd elérte az autót. Megkapaszkodott a nyitott ajtóban, a hideg fém érintése borzongást hozott a bőrén, majd felhúzta magát és a feltörő hányinger ellen mélyeket lélegzett. A jeges levegő párafelhője körbefonta az arcát. Végre megnézhette lüktető oldalát. Felkiáltott, ahogyan a ráfagyott ruhát leválasztotta bőréről, és a fájdalom újabb fokozatba kapcsolt. A feltépett seb pedig vérezni kezdett.
Mély levegőt vett, majd behajolt a roncs belsejébe.
Tapogatott, keresett. A bőröndje nyitottan hevert a hátsó ülés előtt. A ruhái szétszóródva, fagyottan, hóval borítva.
Tovább keresett, miközben lüktető oldalára szorította a tenyerét. Ujjai között érezte saját, meleg vérének szivárgását.
Szédült. A fogai kocogtak a láztól és a hidegtől.
Hirtelen megtalálta.
Egy apró táska. Cipzár.
Kötszer. Fájdalomcsillapítók.
Francis, az ég áldja meg Francist! Ha újra találkozik vele megöleli és megtriplázza a fizetését!
Ha újra találkoznak…
A vonyítás újra felhangzott.
Közelebbről.
Ügyetlenül körbetekerte a gézt a dereka körül. A vérzés csillapodott. Ez jó.
Lenyelt két tablettát.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
Egy ág reccsent mellette.
Túl közel.
Nem maradhat.
Visszahajolt az autója belsejébe. Már akkor tudta, hogy a megmentője lesz, amikor az előbb még a kötszeres dobozt kereste. Egy esernyő. Sötét, elegáns darab, de markolata ívelt, finoman, kézzel megmunkált.
Párizsból.
Egy könnyű tavaszból.
Egy másik világból.
A szeme végigsiklott a gondosan egymásra hajtogatott vászonanyagon. Nevetségesen hatott a semmi közepén.
Beleszúrta a hóba és rátámaszkodott. A szerkezet megroppant, érezte, ahogyan az egyik küllő meghajlik a súlyától, de a nyél tömör fa része stabilan tartott.
Megtartotta őt és más nem számított.
Még egyszer belenézett a roncsba.
Semmi más használhatót nem látott.
A mobilja darabokra tört.
A ruhák — elegáns, dizájner darabok — szétszóródva hevertek, haszontalanul.
Egy rövid, bundás kabátot talált.
Belebújt.
A zsebébe tömte a kötszert és a gyógyszereket.
Elindult.
Nem tudta pontosan hová, de azt igen, innen mennie kell.
Egy olyan utat választott, aminek mentén ritkábbak voltak a fák A sáv egyenesebben futott a fák között, mintha valaki egyszer utat vágott volna itt.
A törzsek helyenként csonkokban végződtek.
Az esernyő mélyen a hóba fúródott minden lépésnél. Rendíthetetlenül haladt előre. Nem nézett semerre, egyik lépést tette meg a másik után, jobb lábát maga után húzva.
A láz volt a legrosszabb. Égette, perzselte a bőrét, szédült. A zsebébe nyúlt újabb gyógyszerért, kiszáradt szájába tette és erőlködve lenyelte.
A nap az égen magasabbra kúszott, majd lefelé vette az útját. A kövér felhők pedig felhasadtak és esni kezdett a hó.
Alkalmi mankója hirtelen megcsúszott, elesett.
A térde a jégnek csapódott.
Felállt, nem maradhatott lent.
Fogalma sem volt, mi vitte előre, de tudta ez az erő már nem tart sokáig. Keserűen felnevetett és lenézett a kezére, amin még mindig viselte a drága ékszereket. Karkötők, gyűrűk. Drágaköves díszítés, egyedi tervezés csak neki, egyetlen mosolyáért.
Itt most a vadonban, a hóval borított erdőben, egyedül, sérülten, láztól gyötörten, ezekre többé már nem volt szüksége. Levette őket és messzire hajította.
Lépett.
Megcsúszott.
Újra elesett.
Felnevetett.
Hangosan, hisztérikusan.
És akkor meglátta.
Talán 150 méterre lehetett tőle.
Alig láthatóan, a fák között.
De ott volt.
Egy ház.
Azonnal feltornázta magát, megmarkolta az esernyő nyelét . Az esernyő egyre többször reccsent meg, egyre többször csúszott meg és az út egyre többször homályosodott el, vagy szűnt meg a szemei előtt, ahogyan a láz lassan átvette a teste felett az uralmat.
Még egy lépés.
Kifordult, vagy talán el is tört bokája már nem lüktetett fájdalmasan. Érzéketlen lett.
Lépj! – parancsolt magára.
A kötés átázott az oldalán. Izzó, fehér kín borította be.
Lehajtotta a fejét.
Lélegezz! – hallotta a saját hangját, ami inkább tűnt rekedt hörgésnek.
Lélegzett. Lépett.
Valahol előtte egy ág roppant. Megtorpant. Fülelt. De csak a hó zizegése hallatszott, ahogyan földet ért.
Tovább! – bíztatta magát, de már egyre erőtlenebbül. A ház, amely az előbb még minden volt, távolinak tűnt.
Mi van, ha nincs is ott semmi és csak a láztól elborult elméje szórakozik vele?
A világ beszűkült.
Fehér.
Szürke.
Lélegzet.
Lépés.
Fehér.
Szürke… szürke…fehér…légzés…lépés… légzés..
Aztán összeesett.
Vége van – gondolta.
De már nem is bánta annyira.
* * *
Valaki a kezét nyújtotta, ő felkacagott, elfogadta a másik tenyerét. Kellemes zene szólt, egy erős kéz a derekán. A terem hatalmas volt, a plafonról kristályokkal kirakott csillárok lógtak. Pincérek hordták a drága italokat. De ők csak összekapaszkodtak, lágyan ringatóztak együtt, a dallam pedig mindent körbefont.
Biztonságban érezte magát.
* * *
Az éhség a gyomrába mart, ami azonnal észhez is térítette. Egyedül volt. Egy fapadlón feküdt, orrában érezte a korhadás jellegzetes szagát. De élt. Fedél volt a feje felett. Ép oldalára gördült, kezével feljebb húzta sérült lábát. Rémísztően fekete volt már nem csak a bokája, hanem a lábfeje is.
Ülésbe tornázta magát. A faház ajtaja csukva volt, az esernyőt a falhoz támasztotta., a nyél megrepedt, ezt már nem lehetett helyrehozni.
Az éhség összehúzta a gyomrát, de legalább már lázasnak nem érezte magát. A drága bundája elszakadt, a zsebében lévő gyógyszeres doboz kiürült. Valahol, valamikor az összes fájdalomcsillapítót bevette. Vajon mióta fekszik itt eszméletlenül?
Körbenézett. Tipikus menedékház volt.
Egy asztal.
Két szék.
Egy kályha.
Por ült mindenen.
Senki sem járt itt régóta.
És ki tudja, jön-e erre bárki is valaha.
A hó mostanra már mindent belephetett odakint.
Nem tudta, keresik-e.
Nem tudta, mennyi idő telt el.
Csak ő maradt és a ház.
Menedék.
* * *
A tűz nem maradt meg magától.
Először kialudt.
Másodszor is.
Harmadszorra már nem. Megtanulta táplálni.
Az öngyújtó nagy segítség volt számára.
Vizet nem talált, de az ablakpárkányról összegyűjtött hó csillapította szomját.
Talált egy doboz konzervet és egy félig üres kekszes zacskót is egy ládában. Kevés volt. Sosem csillapította az éhségét teljesen, de megtanulta elviselni.
Éjszakánként Michelin-csillagos fogásokról álmodott.
Az oldala szépen gyógyult, bár a kötszerrel is takarékoskodnia kellett.
A lába.
A jobb bokája csak tehetetlen kolonc volt számára.
Használhatatlan. Mozdulatlan.
Noha az ijesztően sötét szín kezdett eltűnni róla, továbbra sem tudott rálépni. És továbbra sem érzett vele semmit.
Ezzel is megtanult létezni.
A harmadik napon a fahasábok elfogytak. Ugyanúgy, ahogyan az étel is.
* * *
A nyitott ajtóban állt és három nap után először újra arra készült, hogy kilépjen a vadonba.
A fény vakította. A tenyerét a szeme elé tette, hunyorgott.
A hóban apró lábnyomok voltak mindenfelé. Lenézett sérült lábára, ami természetellenes módon állt. A ládában szerencsére talált kötelet. Hosszas munka árán kicsavarta az egyik szék lábát és most a bokájához kötötte. Tartott, de egyúttal meg is nehezítette a mozgást.
Hangosan megkordult a gyomra.
Étel kell.
Vadásznia kell.
Sosem ölt még állatot.
Most meg kell tennie.
Követte a nyomokat.
* * *
Egésznap várt. Az éhség egyre kitartóbban kopogtatott, a fáradtság kezdte legyűrni.. Egy kötél. Egy hurok egy hajlékony ág.
Nagyapja mutatta meg neki, mikor kicsi volt.
Régen.
Nem volt ott a temetésén.
Számára sosem halt meg.
Most hirtelen valami élesen felvisított. Tudta, hogy sikerült!
A nyúl kisebb volt, mint amire számított. Tehetetlenül vergődött a csapdában.
Ne érezz! Ne gondolkodj! Csak tedd meg! – mondta ki hangosan.
Nem nézett az állatra.
A puha fülek belesimultak a tenyerébe. Meleg volt, élő.
Egyetlen halk roppanás. A nyúl nem mozdult többet. Fel kellett lógatnia és megnyúznia. Nehezen ment, habár a ládában talált egy vadászkést. Most hálával gondolt az ismeretlenre.
Már csak el kellett készítenie. Fát kell gyűjtenie.
Jócskán benne járt már a délutánba, mire az omlós nyúlhús csillapította az éhségét.
Egy hónap múlva már természetes lett, hogy így szerez élelmet.
Ritmusa lett az életének. Szabályossá, követhetővé váltak a nappalok és éjszakák.
A létezése a vadonban természetessé vált. Ahogyan természet változott, télből lassan tavasz lett, ő maga is észrevétlenül megváltozott.
Többé már nem álmodott éttermekről, bálokról, a nagyapjáról.
Nem hiányoztak a nyüzsgő utcák, a türelmetlen emberek, az autódudálás, a mobilja csörgése. Helyüket átvette a fák ágainak ropogása, az éjszakai állatok zaja.
Otthonra lelt. Másmilyenre, mint ami volt.
Egy menedékre.
* * *
Még éppen csak pirkadt, amikor zajt hallott. Először nem is érzékelte tisztán. Aztán a hangok felerősödtek, elkülönültek. Emberek voltak.
– Itt vagyok! – kiabálta, mert attól félt, hogy azok kint elsétálnak a kívülről elhagyottnak tűnő faház mellett. Négykézlábra állt és mászni kezdett .
– Itt vagyok bent! Itt vagyok! – elérte az ajtót, feltérdelt, hogy a kulcsot elfordítva kinyissa azt.
Az érezhetően langyosabb levegő, ami a tavaszt ígérte, azonnal betöltötte a dohos menedékházat. Az ajtóban öten álltak. Turisták.
– Uramisten – nyögött fel egy vékony, szélborzolta hajú, túlságosan fiatalnak tűnő srác – Te…Te nem Janna N.Smith vagy?! Azt hiszik halott vagy! – letérdelt a most már zokogó nőhöz és átkarolta.
– Talán meg is haltam – suttogta és hagyta, hogy a könnyei megállíthatatlanul csorogjanak az arcán.
* * *
A reflektorok fénye megfájdította a fejét, a sminkjét igazgató lány pepecselő mozdulatai idegesítették. Mindig ugyanaz. A riporterek sűrűn bólogattak, a megjátszott együttérzés mindegyiknek ugyanolyan volt az arcán.
A dizájner ruha égette a bőrét, a város zajai éles hangon visszhangoztak a fejében. Az ételek íze túlságosan mesterkélt lett.
Idegen volt a milliók között.
* * *
A tavasz illata megtöltötte a tüdejét, mélyeket lélegzett. Tudta, hol van, mégis kissé ismeretlennek tűnt. A dúsan zöldellő fák, a selymes fű és valahol egy patak csobogott az otthon érzetét hozta el.
– Biztosan ezt akarod? – kérdezte Francis és megérintette a vállát. Valahogyan viccesen idegenül hatott a túlzott sminkjével és feltűnő ruhájával a vadonban. – A te állapotodban…
Janna lenézett a jobb bokájára. Nem zavarta a művégtag. Már régen nem érzett ott semmit.
– Jól leszek – nyugtatta meg mosolyogva. Assisztense megölelte, majd beszállt egy terepjáróba. Utoljára még kiintett a kocsi ablakán és elhajtott.
Végre újra itt volt.
Az ő menedéke.
