A játék, amit nem lehet abbahagyni
A koppanás túl hangos volt.
Egyáltalán nem illett a lakás éjszakai csendjébe.
Annie először azt hitte, csak képzelte a hangot. A félhomályban feküdt, a redőny résein beszivárgó narancssárga utcai fény vékony csíkokra szelte fel a plafont. Csak valami kinti nesz lehetett – gondolta, majd lehunyta a szemét, hogy újra átadja magát az álom puha ringatásának.
Kopp.
Megint.
Most már felült az ágyban. Nem mozdult, de figyelt. A szíve még nem vert gyorsabban csak valami furcsa, tompa feszültség ült rá a mellkasára, mintha a levegő sűrűbbé vált volna a szobában.
A hang a nappaliból jött.
– Matthew? – szólt ki halkan.
Semmi válasz.
Aztán egy gyerekhang. Suttogva.
– …nem akarom…
Annie teste megfeszült.
Lerúgta a takarót, és mezítláb elindult a folyosón, léptei nyomán a parketta halk reccsenésének hangja puskalövésként pattant vissza a falakról. A nappali ajtaja résnyire nyitva volt, a sötétség mögötte sűrűnek és fenyegetőnek tűnt.
– Matthew?
Benyomta az ajtót.
A kisfiú a földön ült törökülésben, kócos, kissé hosszabb, szőke haja a szemébe lógott. A szőnyegen előtte egy társasjáték hevert, halvány zöldes színben foszforeszkált, ijesztő árnyékokat rajzolva Matthew arcára.
Annie nem emlékezett rá, hogy ilyet vettek volna.
Egy egyszerű tábla volt, fakó, kopott mezőkkel, amin nem látszódott a minta, a játék középen egy spirális kör, szinte húzta befelé a tekintetet. A kisfiú nyitott jobb tenyere a térdén pihent, egy dobókockát tartott benne, de nem mozdul és nem is nézett fel.
– Matthew, mit csinálsz itt? – kérdezte Annie és közelebb lépett.
A gyerek nem válaszolt. Csak dobott.
Kopp.
A kocka végig gurult a táblán, majd megállt, de a szám nem látszódott a sötétben.
– Menj vissza aludni – mondta Annie halkan, majd leguggolt mellé és gyengéden végigsimított kisfia selymes haján. – Majd holnap játszunk, jó?
A fiú megdermedt, majd lassan megrázta a fejét.
– Nem lehet.
– Dehogynem lehet, kicsim. Gyere, ha szeretnéd, alhatsz ma velem…- nyújtotta a kezét Annie Matthew felé.
– Nem lehet – mondta most már hangosabban és kissé ingerültebben a kisfiú, mire az édesanyja keze megállt a levegőben.
– Miért nem?
A kisfiú végre felnézett és Annie riadtan kapta a kezét a szája elé. Az ő kicsikéje elgyötört volt, szeme alatt sötét karikák ültek, tekintetét riadtan járatta körbe-körbe, mint aki nagyon keres valamit.
– Mert ha abbahagyom… – suttogta – …akkor ő lép.
Annie gyomra összerándult.
– Ki?
A gyerek nem válaszolt csak lenézett a táblára.
Annie követte a tekintetét.
A mezők között, a tábla szélén apró, kézzel írt betűk futottak körbe. Olyan halványan, hogy elsőre észre sem vette, közelebb kellett hajolnia, hogy el tudja olvasni:
„Ne hagyd abba.”
Annie felállt. Érezte, ahogyan a tarkóján borzongás fut végig. A pokolba is – gondolta-, egy nyolcéves gyerekkel vitatkozom az éjszaka közepén!
– Jó, ennyi. – mondta határozottan. – Ezt most elrakjuk.
Lenyúlt a játékért, hogy elvegye azt és ezzel végérvényesen lezárja a vitát. Késő éjszaka volt, neki holnap komoly megbeszélése lesz, Matthew pedig iskolába megy. Már így is borítékolható a holnap reggeli nyűgős ébredés.
A kisfiú ujjai ekkor hirtelen rácsavarodtak a kezére.
Erősen.
Túl erősen egy nyolcéves gyerek erejéhez képest.
– Ne – a szó nem volt hangos, de volt benne valami, amitől Annie megdermedt.
– Matthew, elég. Ez csak egy játék. – a kisfiú még pár másodpercig szorosan fogta édesanyja csuklóját, majd lassan elengedte.
– Hol vetted ezt? – kérdezte Annie.
– Nem vettem – mondta a gyerek és tekintetét újra mereven a játékra szegezte.
– Akkor honnan van ez?
– Már itt volt a nappaliban – vonta meg a vállát egykedvűen a kisfiú. A nő ekkor hirtelen lehajolt, felkapta a játéktáblát, keresztülrohant vele a lakáson, ki az utcára és a ház előtt lévő első kukába hajította. Mielőtt visszament volna a kisfiához még látta, hogy egy új felirat jelenik meg a játéktér szélén: „Kezdés”
Ingerülten megrázta a fejét, mintha csak egy rossz emléket akarna elhessegetni, majd visszatért a lakásba és az első, amit meghallott egy rövid, de annál határozottabb hang volt.
Kopp.
Annie csak egy pillanatra torpant meg a bejárati ajtóban, majd futni kezdett a nappali felé.
Matthew még mindig a szőnyegen ült és előtte ott volt a játék.
Érintetlenül.
Mintha hozzá sem nyúlt volna senki.
Matthew felemelte a dobókockát a földről, az anyja felé nyújtotta és elmosolyodott:
– Te jössz – mondta.
Annie nem mozdult, a kisfia pedig tovább mosolygott, de ez nem az a gyermeki, huncut mosoly volt, ami mindig megmelengette a szívét, inkább…várakozó.
– Matthew, ez nem vicces – mondta Annie, de a hangja elárulta egyre inkább elhatalmasodó rémületét.
– Nem viccelek – felelte a gyerek. – Dobnod kell.
Annie lassan odalépett.
A játék ugyanaz volt. Ugyanolyan kopott, fakó mezők. Talán csak a spirál a közepén, az lett hipnotikusabb.
Annie leguggolt.
– Figyelj rám. Ez egy játék. Ha nem akarunk játszani, nem játszunk. Érted? – magyarázta és igyekezett minél gyengédebb hangon beszélni, habár a mellkasát mintha kalodába szorították volna. Alig kapott levegőt és a vér a fülében hangosan dübörgött.
A fiú lassan megrázta a fejét.
– Ez nem olyan és már te is játékos vagy – felelte csendesen, szinte beletörődve.
Annie lenézett a táblára.
A mezők között most már tisztábban látszódtak a betűk. Mintha… erősebbé vált volna a tinta.
Aztán a szeme megakadt egy feliraton és esküdni mert volna rá, hogy az korábban nem volt ott.
„Mondd ki: itt vagyok.”
– Ezt te írtad rá? – kérdezte kisfiát, aki nem nézett rá, úgy válaszolt.
– Nem.
– Akkor ki?
Válasz nem érkezett, csak a dobókockát nyújtotta Annie felé, de ő nem akarta elvenni.
A csend egyszer csak nagyon feltűnő és sűrű lett. A lakás megnyugtató, ismerős hangjai eltűntek, nem zúgott a hűtő és nem kattogott a falióra.
Semmi.
Csak a hirtelen fojtó felismerés érkezett meg a nő lelkébe, amitől majdnem hangosan felsíkoltott, az érzés, hogy valami lapul a sötétben és várakozik.
Annie ujjai végül mégis remegve, de megérintették a kockát.
– Jó – suttogta. – Dobok. Aztán vége.
A kisfiú nem válaszolt, Annie pedig, mintha valami rémísztő dologtól szabadulna meg, eldobta a kockát.
Kopp.
A kocka lassan gurult. Egy pillanatra úgy tűnt, megáll… aztán még egyet fordult és a korábbiaktól ellentétben, most tisztán látszódtak a fekete pöttyök a fehér alapon. Szinte világított a sötétben.
Hatos.
Egy fekete bábú, ami Annie megesküdött volna, hogy őrá hasonlít és ami eddig a játéktábla sarkában várakozott, megmozdult. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Matthew színtelen hangon megszólalt.
– Lépj.
– Nem nyúlok hozzá, Matthew! Ez nem … nem normális dolog. Magától mozog..
– Lépj! – a kisfiú hangja most már keményebb volt.
Annie keze megremegett, ahogy a bábút megfogta és arrébb tette. Egy mező. Kettő. Három…Hat.
Megállt.
A mezőn egy mondat állt.:
„Mondd ki hangosan: itt vagyok.”
Annie felnevetett a helyzet abszurditásán, de nevetése rövid volt és ideges.
– Ezt nem mondom ki – felelte aztán.
Csend.
A kisfia nem nézett rá, továbbra is csak táblát figyelte meredten, mintha hipnotizálta volna a játék mintája.
– Mondd ki, anyu – kérte Annie-t és hangjában most először jelent meg valamiféle ijedt hangszín.
– Nem fogom, Mattie. Ez csak egy ostoba játék, amit valakik a lakásunkba hoztak és biztos vagyok benne, hogy most valahol egy kamerán keresztül jót mulatnak rajtunk. – felelte a nő és meglepődött, hogy mennyire megnyugtatóbb lenne számára az a tény, hogy idegen emberek figyelik az éjszaka közepén, mint az, hogy egy kopott játék műanyag figurája magától lépked a játékmezőkön.
Ám a levegő ekkor hirtelen megtelt elektromossággal és valahonnan a lakás mélyéből halk nyikorgás hallatszott, mintha egy ajtó lassan kinyílt volna.
Annie megdermedt.
– Hallottad?
A gyerek bólintott.
– Vár.
– Mi vár, Matthew? Te tudod? És mire vár?
– Nem tudom, hogy ki az, anyu, de vár arra,… hogy válaszolj.
Annie szája kiszáradt.
– Ez nevetséges – mondta, holott kicsit sem találta már viccesnek a helyzetet. Sőt, valami sokkal rémisztőbb kezdett elhatalmasodni rajta. Bekúszott a bőre alá, mint egy parazita, a gondolat, hogy ez bizony nagyon is a valóság.
Újabb nyikorgás, de most már sokkal közelebbről. Mindketten összerezzentek.
– Elég volt – mondta Annie és felállt. – Ennek most vége.
Határozottan a konyha felé indult, a hang irányába és végig sem gondolta, hogy mit fog ott találni és hogyan fogja megvédeni magukat tőle. Azt viszont érezte, hogy hamarosan megbolondul, ha nem vet ennek az őrületnek véget.
A villanykapcsolóhoz nyúlt.
Felkapcsolta.
Semmi.
A lámpa nem világított.
– Mi a…
Még egyszer.
Semmi.
A nappali mögött a folyosó sötétje mélyebb lett. Sűrűbb.
A nyikorgás abbamaradt.
Csend.
Aztán…
egy lépés.
Nem a kisfiától, ebben biztos volt, nem tőle, mert ennek az idegen lépésnek nehéz súlya volt és valami megmagyarázhatatlan hideg, ürességet tolt maga előtt.
– Anya! Mondd ki – kiabálta rémülettől könyörgő hangon ekkor Matthew és zokogásban tört ki. – Kérlek! Anya, válaszolj! Mondd ki!
Annie becsukta a szemét.
A hang mögöttük még egy lépést tett.
Közelebb.
Nagyon közel.
Annie látta maga előtt Matthie törékeny alakját, ahogyan elgyötörten kuporog a padlón és fél. Könyörög neki, mert retteg és hirtelen, anélkül, hogy végig gondolhatta volna, hogy mit tesz, kimondta:
– …itt vagyok.
A hangja alig volt több, mint egy lehelet.
Csend.
A táblából halk, elégedett sercegés hallatszott, majd a falióra hirtelen újra kattogni kezdett.
Tikk-takk-tikk-takk.
Annie visszarohant Matthew-hoz, szorosan mellé ült és átkarolta, a kisfiú testére nyirkos, hideg izzadtsággal tapadt a pizsamája.
– Most én jövök. Én dobok – suttogta és a kockáért nyúlt. A tenyerébe fogta, összezárta felette az ujjait, majd megrázta apró öklében és elhajította.
Kopp.
A dobókocka nekicsapódott a tábla szélének, majd lassan visszagurult a spirál felé. Annie önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét.
A kocka megállt.
Hármas.
A kisfiú megfogta a bábút és lépett vele. A figura egy sötétebb mezőre érkezett, ahol eleinte semmi nem látszódott, majd a kiömlött tintára hasonlító festék betűkké, azután pedig mondattá rendeződött össze. Matthew azonnal elsápadt.
„Áldozz fel valamit magadból!”
– Jaj – nyögte és Annie érezte, ahogyan forró könnyek potyognak a kezére, amivel még mindig kisfiát ölelte. Mielőtt bármit is tehetett volna, Matthew kicsusszant az ölelésből, oldalra nyúlt a sötétségbe és mire a nő feleszmélt egy konyhai kést markolt a kezében.
– Kicsikém… mit … mit akarsz azzal?! – a kisfiú nem válaszol, helyette kinyitott tenyeréhez illesztette a pengét és egyetlen gyors mozdulatot tett. Annie felkiáltott, kiütötte a gyerek kezéből a vágóeszközt, de már későn. Az apró, puha tenyérből sűrű vércseppek potyogtak a játéktáblára, ami mohón elnyelte azokat.
A tábla egyszerűen… megitta.
A spirál közepén mély, nedves sercegés hallatszott, mintha valami odabent elégedetten nyelne.
– Jézusom… – suttogta Annie, amikor a friss vágás mellett több másikat is észrevett.
Matthew arca hamuszürke volt. A kisfiú remegve szorította a sebes kezét a mellkasához, de nem sírt. A nő leszakította pólójának alját és az apró kézfejre tekerte.
– Most megint te jössz, mami – mondta erőtlenül Matthew.
– Nem, nem ezt most abbahagyjuk. – felelte – Elmegyünk innen. Azonnal.
Megragadta a kisfiú kezét és maga után húzva, végigrohant az előszobán, majd mint egy fuldokló az életet jelentő deszkába, úgy kapaszkodott bele a bejárati ajtó kilincsébe, lenyomta, de az ajtó meg sem mozdult, mintha csak díszlet lenne. Hitetlenkedve nyomta le újra, ismét semmi.
– Anyu – nyöszörögte Matthew – anyu, hagyd, inkább menjünk vissza…
Annie kétségbeesetten rángatta a kilincset, de valahol a szíve mélyén tudta, hogy teljesen felesleges. A saját lakása foglya lett.
– Nem… nem… nem..- csak ennyi bírt ismételgetni.
A nappali felől halk zizegés hallatszott, mintha valaki egy könyvben lapozna. Olyan rémület volt rajta, hogy észre sem vette, most Matthew vezeti őt. Egyenesen vissza a játéktáblához, amin egy újabb felirat jelent meg:
„Az idő hamarosan lejár. Dobj, hogy játékban maradj.”
A nő lábai elgyengültek és a padlóra rogyott. Tudta, hogy nincs más választása, játszania kell, még akkor is, ha az egész teljesen őrületnek tűnik is és ami még fontosabb, valahogyan ki kell jutniuk a lakásból, amihez időt kell nyernie. Így azután dobott.
Ismét hatos. Lépett a figurával és szinte azonnal megjelent az utasítás.
„Mondj egy titkot.”
Annie szeme a sötét folyosóra tapadt és érezte, hogy ott… valami nem volt rendben hiába nem látott semmit. Azt azonban a zsigereiben érezte, ha most odanézne a feketeségbe, igazán…akkor megláthatná, hogy mi mozgolódik a sarkokban.
– Mami… válaszolj neki, lécci – hallotta Matthew elgyötört hangját, ami annyira szívbe markoló volt, hogy úgy érezte kiszakad a lelke.
Ez nem egy játék kérdése volt. Ez valami… valami, ami ismeri őt. Annie lehunyta a szemét, legyen hát. Talán akkor vége lesz ennek a rémálomnak.
És kimondta.
– Nem akartam őt.
Csend.
A levegő megfagyott.
Matthew nem mozdult.
– Amikor megszületett… – folytatta Annie, hangja alig volt több suttogásnál – …féltem. Dühös voltam. Azt akartam… hogy ne legyen… és az érzés nem akart elmúlni. Mindig sírt. Egész éjszaka.. nappal.. nem evett. Egyedül voltam és annyira… annyira gyűlöltem őt.
A szavak, amiket soha senkinek.
Most ott voltak.
Kint.
A sötétben.
Egy pillanatig semmi nem történt.
Aztán…
a lakás mélyéről egy lassú, elégedett lélegzet hangja.
Mint amikor valaki végre megkapja, amit akart.
Matthew hátrébb húzódott a szőnyegen. Arcáról eltűnt minden gyermeki lágyság, csak a rémület maradt rajta.
– Mami… miért mondod ezeket? – kérdezte. Hirtelen a táblán újabb felirat jelent meg, noha senki nem dobott vagy lépett a bábúkkal.
„Mondd tovább! Csak az őszinte válasz a felszabadító.”
Annie érezte, hogy hullámokban tör rá a hányinger, fejébe villámcsapásként érkezett a fájdalom, alig kapott levegőt.
– Nem játszom tovább! – kiáltotta hirtelen a sötétségbe – Nem játszom tovább ezt az ostoba játékot sem! Most pedig elmegyünk a kisfiammal! Akárki is vagy, el kell engedned bennünket!
Hangja azonban beleveszett a csendbe, válasz nem érkezett, csak az az idegesítően sercegő hang hallatszott egyre közelebbről.
– Gyerünk, Matthie! Ha kell kitörjük az összes ablakot! Matthew? – Annie rémülten nézett körül, ám kisfia már nem ült a padlón, sem sehol. Egyáltalán nem látta a nappaliban.
– Matthew?! Istenem… Kicsikém! Matthie! Hol vagy?! – vakon tapogatózott a fal mentén, de a bútorokon kívül semmi mást nem talált.
– Add vissza őt! – sikoltotta. – Nem tudom ki vagy, de add vissza a Kicsikémet! Add vissza, könyörgöm!
A kétségbeesés teljesen elhatalmasodott rajta és akkor észrevette. Az árnyak a sarokban mozgolódtak, hol közelebb, hol távolabb kerültek egymástól. Annie elszántan nekiiramodott, hogy ha kell az élete árán is kitépje a kezükből a kisfiát. Ám ahogyan belevetette magát a sötét árnyak közé, hirtelen erőteljes lökés érte a testét, amitől megtántorodott és szinte visszazuhant a nappali közepébe, egyenesen rá a játéktáblára. Hallotta, hogy valami tompán puffan és ugyanabban a pillanatban éles fájdalom hasított a tarkójába.
– Az istenit, Carl! Mondtam, hogy eszelős a nő! – hallotta valahonnan a feje fölül.
– Vigyázzon a szájára, Lombardo őrnagy! Ms.Hope-nak poszttraumás amnéziája van, nem szándékosan támadt magára. Hallucinált.
– A fenébe ezekkel a pszicho flancos szavakkal! Hová tette a gyereke holttestét, azt kérdezze meg tőle!
– Lombardo őrnagy, ez nem ilyen egyszerű. Az édesanya mániákus depresszióban szenvedett, nem igazán volt tudatában annak, mit is cselekszik. Még csak a terápia elején járunk. Legyen türelemmel.
Annie a földön feküdt, de már nem érzett fájdalmat, inkább csak valamiféle kellemes lebegés vette körül. Már nem félt a sötétségtől és a sarokban várakozó árnyaktól.
Mert a sarokban Matthew ült.
Kis törökülésben.
Ölében a társasjátékkal.
A kisfiú lassan felemelte a fejét.
Szeme alatt sötét karikák húzódtak.
Pont úgy, mint azon az éjszakán
– Most már emlékszel, anyu? – kérdezte halkan.
A játéktábla közepén a spirál lassan forogni kezdett.
És Annie újra meghallotta a halk, száraz zizegést.
Nem a játék volt.
Hanem Carl doktor tolla.
Jegyzetelt.
