Fény.
Meg sötétség.
Vagy fény a sötétségben.
Nem, határozottan sötétség. De akkor miért látok, és mit keresek itt?
Próbáltam azon gondolkodni, hogy mi történhetett, de egyszerűen nem ment. Egy teremben lógtam a karjaimnál a plafonhoz láncolva. Körülöttem mások is hasonló helyzetben voltak, akár egy középkori kínzóteremben.
Éhes vagy szomjas voltam, és fájt a szám. Valami történt a fogaimmal, mert mintha nem fértek volna el a helyükön, de olyan száraz ajkakkal és annyira kimerülten ébredtem, hogy nem éreztem, mi lehetett a baj.
Ajtócsukódás hangja zendült valahonnan fentről, amitől önkéntelenül összerezzentem. A távolságáról sejtésem sem volt: mintha nagyon messze lett volna, de mégis elég közel ahhoz, hogy tisztán halljam. Lépteket is hallottam. Két ember volt a forrása, akik egy pislákoló fáklyával lefelé tartottak a lépcsőn. Ahogy leértek, felém indultak, így úgy tettem, mintha még nem ébredtem volna fel. Nem tudtam, hogy kik lehetnek, de mindenképp jobban jártam így.
– Csak én látom így, vagy ez tényleg elkezdett egy kicsit rám hasonlítani? – szólalt meg egy női hang, ahogy megálltak előttem, mintha ez csak a napi rutinjuk része lett volna.
– Talán. De inkább csak az orra olyan, mint az úrnőnek – válaszolta a másik.
– Na végre egy érdekesebb – sóhajtotta, mintha nagy teher esett volna le a válláról, majd megfogta az államat, és felemelte a fejemet. – Általában csak a szemszínük vagy a hajszínük szokott megváltozni a vérifjúknak, ahogy vámpírrá változnak, de még az sem mindig. Ráadásul lenyűgöző idő alatt fejezte be az átváltozást. Az este még biztos nem így nézett ki. A többieknek ennyi idő alatt még az agyaraik sem nőttek ki megfelelően.
Vérifjúk. Vámpírok. Átváltozni. Mi ez? Valami elbaszott fantasy isekai?
– Hm, még a végén elkezdek irigykedni rá – mondta újra az első hang, miközben lazán megfogta a mellem. Olyan tompa voltam, hogy eddig fel sem tűnt, hogy meztelen vagyok, ellentétben a körülöttem levőkkel.
– Ehhez itt még mindenképpen visszatérek. Vigyázz majd arra, hogy ne haljon meg addig – folytatta, miközben tovább markolászta és simogatta a mellem, de el is engedte nemsokára. Mérhetetlenül megalázónak éreztem a helyzetet, és legszívesebben egy saroklendítéssel pofán rúgtam volna azt a nőt, de féltem bármit is reagálni a taperolásra.
Mindketten elsétáltak, és a lépteik hangjából ítélve, ha nem léptek nagyon kicsiket, akkor viszonylag messzire.
Lehet, hogy nem túl jó ötlet, de hasznos lenne megnéznem, hogy kik a fogvatartóim. Elraboltak, ez tény. Be vagyok zárva valami nagy pincébe, ez is tény. Segítségre nem hinném, hogy belátható időn belül számíthatok abból kifolyólag, hogy hány sorstársam van még itt, így egyedül kell kijutnom. De ha ez sikerül, azért jó lenne, ha tudnám majd azonosítani az elkövetőket. Egy gyors pillantás nem árthat. Ráadásul nyöszörgést is hallok. Már biztos másra figyelnek, nem pedig rám.
Enyhén kinyitottam a szemem, és szerencsére nem kellett a fejemet is megmozdítsam ahhoz, hogy megpillantsam az egyik arcát. Hófehér bőre, vöröses haja és sötét szemei voltak. Nagyon díszes, földig érő, bordó ruhát viselt, amit a szegélyeknél aranyszínű anyagból készült mintával díszítettek. Túlságosan puccos volt ehhez a pincéhez. A másik nő már nem volt ennyire falfehér, és fekete haja volt. Az ő arcát már nem tudtam megnézni, mivel háttal állt nekem.
Újra nyöszörgést hallottam, és úgy láttam, mintha a vörös hajú nő nyakon harapott volna valakit, ami után erős vérszagot kezdtem el érezni. Éhes lettem tőle, és kívántam. Miután elhallgatott az áldozata, megvágta magát a körmével, és a vérét belecsepegtette a szájába. Ettől az, akiről azt hittem, hogy eddigre vagy elájult vagy meghalt, hirtelen megmozdult, megharapta a vöröske alkarját, és elkezdte inni a vérét.
Nem mondom, hogy nincsenek furcsa fétiseim, és hogy nem izgat néha valami olyasmi, aminek nem kellene, de ez már azért nekem is kicsit sok.
Ahogy ennek vége lett, mindketten távoztak ugyanazon a lépcsőn, ahol bejöttek, de a fáklyát a falon hagyták egy tartóban. Nem gondoltak a spórolásra. Bár, aki annyira tehetős volt, hogy egy olyan fancy ruhában mászkált még itt is, nem is kellett ilyesmivel törődjön.
Ekkor mertem először megmozdulni, és megvizsgálni magamat is.
A nyakam fájt jobb oldalt. Biztos engem is megharapott. A bőröm a szokásosnál is fehérebb volt, de nem láttam sérülést, és a nyakamat leszámítva nem is fájt semmim. Volt viszont egypár furcsa dolog. Jó lett volna egy tükör, de nélküle is rájöttem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Kezdésképp a szeméremszőröm olyan színű lett, mint a túlérett eper, pedig eredetileg sötétbarna volt. Először azt hittem, hogy ez csak valami rossz tréfa, de itt nem álltak meg a dolgok.
Úgy tűnt, mintha a lábujjaimon karmok lettek volna, és túl tisztán és élesen láttam a lábamat ahhoz képest, hogy még mindig álló testhelyzetben voltam. Olyan volt, mintha ott lett volna az orrom előtt.
Még mindig inkább racionális magyarázatokat kerestem, és arra gondoltam, hogy biztos csak enyhén hegyesre reszelték a körmeimet, vagy pedig műkörmöt építettek nekem, de amikor az ujjaimat kezdtem tapogatni, megbizonyosodtam róla, hogy tényleg karmaim voltak. Nagyjából akkorák lehettek, mint amekkorára meg szoktak nőni a körmeim, ha hosszú ideig lusta voltam körmöt reszelni, de egyértelműen hegyesek voltak. Ráadásul nem úgy hegyesek, mint amikor kipróbáltam, hogy milyen lenne a kezem boszorkánykörmökkel, mert a vastagságuk és a felépítésük is változott.
Még szerencse, hogy a lábujjaimon levők nem olyan hosszúak, mint a kezemen. Úgy eléggé nehéz lenne zárt orrú cipőt hordani.
Míg próbáltam elérni valahogy, hogy rendesen lássam a fejem fölé emelt kezeimet, rájöttem, hogy miért éreztem olyan furcsának a számat. A felső szemfogaim csukott állapotban rálógtak az alsó fogakra. Nagyjából kétszer akkorák lehettek, mint ahogy lenniük kellett volna, és nem csak ennyi volt a változás. Az eddig enyhén befelé álló kismetsző fogam nem igazán változott, a bal alsó kisörlő helye viszont már eléggé. Röntgenfelvételek igazolták, hogy sosem volt ott maradandó fogam, csak régen a tejfog, viszont határozottan eltűnt az az öt perc szünet a számból.
Kezdtem reálisabban látni ezt a vámpíros dolgot, főleg miután a fáklya is kialudt. Megfejtettem, hogy miért nem tudtam először eldönteni, hogy sötét volt-e vagy világos. A teljes sötétségben is láttam. Nagyon nem úgy, mint a fényben, a rendes színek abszolút hiányoztak, és a kép is kicsit elmosódott volt, de egyértelműen láttam. Mintha valami éjszakai kamerán át néztem volna a világot.
Szívesen pihentem és elmélkedtem volna még ezeken, de nem engedhettem meg magamnak a tétlenséget. Az a nő azt mondta, hogy visszajön, és nem tudtam, hogy az pontosan mikor következik majd be. Próbáltam nyugodt maradni, és elkerülni a pánikot, mert az csak még jobban rontana az amúgy sem túl rózsás helyzetemen, de nem ment túl jól.
Mi a gyászt csinálok, ha ő vagy az a fekete hajú visszajön?
Sok isekai alapú, más világba kerülős fantáziám volt már, de ilyen nem volt közöttük. A vámpírokat nem is mondhatni, hogy nagyon szerettem volna valaha is. Inkább a sárkányszerű lényekért vagy a földönkívüliekért voltam oda. Most viszont úgy tűnt, vámpírrá váltam. A kérdés meg már csak az volt, hogy a fényben sziporkázó, a napfényen gyengülő vagy a rendesen elégő változat lettem. Mert ha utóbbi, akkor az mégjobban rontotta a megszökési esélyeimet.
Próbáltam kiszabadítani a kezeimet, de nem értem vele célt. Lehet, hogy nem kellett többet attól féljek, hogy letörnek a körmeim, de ez a vasbilincset nem hatotta meg. Egy kötél ellen még értem volna valamit, és lassan, de biztosan átvágom, de így esélyem sem volt. A csuklómat is próbáltam valahogy kicsusszantani, viszont sehogy sem fért át rajta, bárhogy próbálkoztam.
Ahogy ezt csináltam, egyszer csak furcsán kezdtem érezni magam. Mintha megváltozott volna a légnyomás, a páratartalom, vagy nem is tudtam pontosan, hogy mi. Kicsit a félelem is elfogott talán. Hirtelen szöget ütött a fejemben, hogy lehet épp felkelt a nap, vagy nemsokára fel fog kelni. Hogy miből gondoltam ezt, passz, egyszerű megérzés, vámpírmegérzés volt. Mindenesetre, nem ez volt a legfurcsább dolog, amit ébredés után tapasztaltam, és az én helyzetemben az csak jól jött, ha tudom, hogy milyen napszak van, vagy hogy mikorra várható a váltás.
Ha tényleg most kelt fel a nap, és én vámpír vagyok, az két dolgot jelent. Az első, hogy ez a legalkalmatlanabb idő a szökésre. Nem tudom, hogy reagálnék a napfényre, így mindenképp itt kell maradjak, akármennyire nem akarok. A második meg, hogy a fogva tartóim is vámpírok, így a reggel olyan lehet nekik, mint nekünk az este. Feltéve persze csak ha a cirkadián ritmusuk az éjszakai életre éleződött ki, mint ami egy vámpírtól elvárható lenne. Szóval elvileg most mennek aludni, és ha szerencsém van, nem jönnek vissza még egy jó darabig.
Nekünk…
Azt hiszem, hogy ez a szó mostantól kicsit mást fog jelenteni számomra…
Ha ezek a vámpírok szoktak aludni – és abból kiindulva, hogy már én is vámpír vagyok, s kibaszott fáradt is vagyok, szerintem szoktak – az azt jelenti, hogy ha minden igaz, egy jó darabig nem találkozok velük. Elmennek fürödni, megnéznek egy sorozatrészt, lefekszenek, és húzzák a lóbőrt estig. Majd felkelnek, megcsinálják a „reggeli” rutint, és a többi. Szóval van időm. Konkrétan egy egész nappalom.
De vajon mennyi alvásigénye van egy vámpírnak? Vagy mi tartaná vissza őket attól, hogy az épületen belül kényük-kedvük szerint bóklásszanak, mint ahogy én is simán ébren voltam, ha úgy volt, még éjjel egykor is?
Túl sok a kérdés, és túl kevés a válasz. Nem szeretem ezt a bizonytalanságot.
Végül sikerült megtörnöm a vergődésemmel a rozsdás láncot. Már semmi sem kötött a mennyezethez, bár a kezeim még össze voltak bilincselve.
Gyorsan megvizsgáltam a karmaimat, a fogaimat és a füleimet. Utóbbiak is érezhetően megváltoztak. Hosszabbak és hegyesebbek lettek. A porc a hegyüknél teljesen más alakot vett fel. Szívesen foglalkoztam volna még azzal, hogy mi is változott rajtam, de sem a hely, sem az idő nem volt rá alkalmas.
Bele sem mertem gondolni, hogy ki vetkőztetett le, és miért, de bárhova is csöppentem, nem lett volna valami előnyös az, ha pucéran vágok neki a világnak. Mivel teljesen szabad kezek nélkül a felöltözési szándékom még akkor is csak szándék maradt volna, ha valakiről sikerül leszednem a ruhát, reméltem, hogy valamivel szét sikerül feszítenem a bilincseket, viszont sajnos semmi célnak megfelelő eszközt nem láttam. Bár közben pár egyéb megoldás is átfutott az agyamon. Reménykedtem, hogy vámpírok rendelkeznek olyan mágikus képességekkel, amelyek hasznomra lennének, de hiába próbáltam denevérré változni, vagy eltűnni egy füstfelhőben, nem történt semmi.
Oké, úgy néz ki, nem vagyok varázsvámpír, fasza. Akkor erővel kell kiszabadulnom.
Elkezdtem feszíteni a karom az egyik oszlop sarkánál, hátha megadja magát a vas, de ez már nem volt olyan régi és rozsdás, mint a lánc, így kitartott, és nem történt semmi. Vagyis addig a pontig nem történt semmi, míg el nem kezdtem rángatni immár eléggé mérgesen.
Valami szikrázó, villámszerű cucc tört elő a kezem körül, és szétvágta a béklyóimat.
Szabad voltam – már amennyire szabad lehettem bezárva egy pincébe –, így nekiláttam felfedezni a rendelkezésemre álló teret, ügyelve arra, hogy minél kevesebb zajt csapjak. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas tömlöc, de térelválasztó falak nélkül. Csak néhány oszlop állt elszórtan. A sorstársaimon is végignéztem. Mind nagyon „régimódi” stílusú ruhát viselt. Az élőket – vagy az élőnek kinézőket – inkább hagytam, és olyan halottat kerestem, aki magasságra megközelítőleg akkora volt, mint én, mert amúgy a legtöbben csak a vállamig értek vagy még addig sem.
Hol vagyok? Valami hobbitfalván?
Míg keresgéltem, huzatot éreztem több helyen is az egyik falnál. Ez azt jelentette, hogy nem a föld alatt voltam. Vagy nem teljesen a föld alatt. Felmerült bennem, hogy így talán több térerő van itt, mint egy sima pincében, de mivel telefont vagy okosórát senkinél sem találtam, ezzel a felfedezéssel sokra nem mentem. Abban viszont nagyon reménykedtem, hogy az egy külső fal, és nem csak egy másik terembe jutok, ha áttöröm. Arra gondoltam, hogy ha meg tudom ismételni azt, amit a bilinccsel csináltam, üthetek rá akkora lyukat, hogy átférjek. Arra inkább nem akartam menni, ahol a két nő bejött. Az esetleges őröktől elkezdve az eltévedésen át mindentől elkezdtem félni.
Nagyon gyengének éreztem magam. Próbáltam reprodukálni a kis trükkömet próba gyanánt, de nem ment. Fáradt voltam, meg éhes, szomjas és álmos. Minden bajom volt egyszerre, a lábamon is alig álltam, és meg is szédültem néha-néha.
Elsétáltam egy nő mellett, akit nagyon csúnyán összeharapdáltak. Még éreztem rajta a vér szagát, és újra elkezdtem kívánni. A helyzetet nézve mondjuk ez nem is volt csoda.
Vajon mennyi vérre lenne szükségem az életben maradáshoz? Javítana az esélyeimen, ha reggeliznék itt egyet? Adna annyi erőt, hogy megszökhessek?
Semmi említésre méltót nem láttam rajta. Egyszerű, szakadt ruhában volt, a nyakát meg rengeteg seb díszítette. Ő nem kapott senki véréből, és kicsit úgy tűnt, mintha kifejezetten csak mást etetni tartották volna itt.
Most öljem meg, hogy hátha nekem jobb esélyeim lesznek általa, vagy hagyjam békén? Mondjuk így elnézve az ő szempontjából eléggé mindegy, hogy mit teszek. Már így is a halálán van. Túl sok vért vesztett.
Elhúztam a haját a nyakától, és belemélyesztettem a fogaimat. Egyszerre éreztem a vér fémes ízét, és találtam mindeközben finomnak és élénkítőnek. Mintha édes és sós lett volna egyszerre, de ezt sehogy sem tudtam eldönteni. Szívtam és ittam, szívtam és ittam. Majd ugyanezt megismételtem még kétszer, bár a másik két alany már nem volt ember. Nem csak ránézésre, ízre is kicsit mások voltak, mint a legelső.
Próbáltam kiverni a fejemből azokat a gondolatokat, hogy mi lesz, ha rám találnak, miközben itt bóklászok, és nagy nehezen levetkőztettem egy nőt, de nem vettem fel azonnal a ruháit. Féltem, hogy a gyenge lábakon álló számításaim nem jönnek be, és mégis lesz látogatóm. Akkor meg jobban teszem, ha eszméletlennek tettetem magam. Lehet, hogy azt mondta az a pumuklifejű, hogy érdekes vagyok, de ha annyira érdekes lettem volna, nem hagy csak úgy itt, és épp elég átváltozás közepén levő vámpír lógott körülöttem ahhoz, hogy ne én legyek a főattrakció.
Visszamentem oda, ahova fel voltam eredetileg láncolva. Letettem magam mellé még épp elérhető távolságba a ruhát, visszaakasztottam a láncot a helyére, hogy ha kell, csak lazán beledugom a kezem, mintha el se mozdultam volna innen, és megpróbáltam újra megidézni azt az energiás cuccot. A kezembe összpontosítottam. Valami gömbvillám alakú dolgot sikerült kihoznom. Bár szerencsémre csak nagyon gyenge hanghatásokat produkált. Finoman megpróbáltam hozzáérinteni a kőpadlóhoz a környékemen, megfelelő távolságban ahhoz, hogy ne pont mellettem hagyjon nyomot, ha hagy. Úgy vágta át a követ, mint a kés a vajat.
Ahogy nem gondoltam arra, hogy létrehozom, el is tűnt, mintha sosem lett volna. Következőkor megpróbáltam két kézzel csinálni egy nagyobbat. Az már nehezebben ment. A határait nem tudtam rendesen belőni, nehéz volt kordában tartani, és az alakját is elveszítette. Ezzel foglalkoztam a nap hátralevő részében, félve attól, hogy társaságot kapok. Bár, akár fegyverként is használhattam volna, ha a szükség úgy kívánja. Legszívesebben átnyomtam volna annak a mellkasán, aki megtapizott – valahogy boldogabban is léptem volna le azt követően –, de inkább kerültem az összetűzést. Már csak azért is, mert ha én vámpírként képes voltam ilyenre, akkor valószínűleg neki is ment valami hasonló.
Még egyszer körbejártam a termet. Megkerestem a falon azt a részt, ahol a legjobban éreztem a huzatot. Szép „kis” repedés volt rajta. Próbáltam időközben társakat találni magam mellé, de nem jártam sikerrel. A három emberből egy meghalt nem sokkal az után, hogy ittam belőle, a másik kettő meg bár fizikailag jobb állapotban volt, valószínűleg elkábították őket, mert a világért sem akartak felébredni. A véres szájakból ítélve a maradék négy személy épp a vámpírrá változás valamelyik fázisában lehetett, de az, akit a szemem láttára kezdtek átváltoztatni, meghalt nagyjából dél körül, két másik meg nem tudom, hogy mikor. És az utolsóval sem mentem sokra. Egyszer felébredt, viszont érdemi kommunikációt nem sikerült vele folytatnom. Mintha részeg lett volna, mikor meg nem figyeltem, szinte megharapott. És mire odavittem neki az egyik embert, hogy igyon inkább belőle, ő is meghalt.
Még szerencse, hogy én hamarabb befejeztem az átváltozást, és utána magamtól ittam, mert valami azt súgja, hogy ellenkező esetben rám is ez a sors várt volna. Az a fekete hajú eléggé megfeledkezett rólam.
ᔓဂᔕ
Megint úgy éreztem, mintha változott volna a levegő, de ezúttal máshogy. Ha a vámpírmegérzésem jó volt – és reméltem, hogy jó volt –, akkor épp kezdett lemenni a nap. Nem volt módomban megbizonyosodni erről, ahogy szerettem volna, de egyre jobban féltem, hogy visszajönnek azok ketten, így felöltöztem, minden erőmet összeszedtem, és nagyobb lyukat ütöttem abba a falba, mint amekkorát terveztem. Azt hittem, hogy úgy kell valahogy átpréseljem magam rajta, de enyhén lehajolva simán kiléphettem volna.
Kiléphettem volna…
A nagy üresség terült el előttem. Fák lombkoronáit láttam minden irányban, mintha őrséget álltak volna a végtelen erdők. Csendesnek tűnt a táj, csak a messzeségben hallottam néhány madár hangját.
Egy kastély oldalából bámészkodtam. Technikailag tényleg egy pincéből, de mivel egy meredek hegyoldalba építették az egészet, a földfelszín fölé került ezen az oldalon, miközben a másik fele belógott a hegy gyomrába. Nagyon meredek volt a hegy, így én nagyjából húsz méter magasan lehettem, ahogy bámultam ki a lyukon.
Annyit variáltam, tervezgettem, próbáltam mindenre gondolni, de erre nem gondoltam.
Túl sima volt a fal a lemászáshoz, kötél vagy egyéb segédeszközöm nem állt rendelkezésre, a használható láncok meg túl rövidek voltak. De a megérzésem legalább bejött, aminek azért örültem. Tényleg elkaptam a kora estét. Nem sötétedett még teljesen be, de a nap már eltűnt az égről.
Jók ezek a vámpírmegérzések. Kár, hogy nincs belőlük több.
Megint megpróbáltam alakot váltani, szárnyat növeszteni, meg a többi. Szintén nem ment. Repülni is megpróbáltam, az se. Ugrani sokkal nagyobbat tudtam, mint vártam volna, de ezzel ebben a helyzetben sokra nem mentem.
Lehet, hogy mégis jobb lenne a nem túl rozsdás láncokkal kezdjek valamit. Ha sikerül a feléig leereszkednem, elkaphatok egy fát, amin lemászhatok.
Amíg ezen gondolkodtam, hallottam ahogy kinyílik az ajtó, és valaki elkezd lejönni a lépcsőn. A léptek kisvártatva felgyorsultak, velük együtt meg a szívem is hevesebben kezdett el verni.
Baszki, baszki, baszki. Nem lesz erre elég időm. Most támadjam meg? Inkább mégsem. Nem érzem magam késznek rá. A legjobb lehetőségem talán az, ha ugrok, és reménykedek benne, hogy vámpírként nem töröm nagyon össze magam. Ha sikerül jól ugranom, elkaphatom az egyik sűrű lombú fát. Az csak tompít majd eleget. Ha meg az a vörös hajú nő az, és hasonló ruhában van, mint mikor először láttam, abban biztos nem jön utánam.
Ahogy a lábaim elhagyták a kőpadlót, kicsit elkezdtem bánni, hogy csak úgy kiugrottam az ismeretlenbe, de a vártnál lassabban zuhantam. Nem mondtam volna lebegésnek, repülésnek meg főleg nem, de elég jól tompított. Mintha egy erős szél támaszt adott volna, amivel mérsékelte az esésemet, viszont nem sikerült eltalálnom a kinézett fát miatta. A havas földre estem, és eltaknyoltam, mint Ügyet Lenke a jégen.
Gyorsan visszapillantottam, hogy nem jött-e utánam mégis valaki, és azonnal futni kezdtem. Olyan volt ez a hegylánc, ami körülölelt, mint egy nagy, kicsit hiányos kráter, de én meg sem álltam, amíg el nem értem egy távolabbi völgybe.
Ott tudatosult bennem még egy probléma, amire nem készültem fel: bárhova is kerültem, itt még bizony nem olvadt el a hó, rajtam meg nem volt cipő, mivel a méretemben nem találtam. Mondjuk amiket láttam, azok is valami nagyon furcsa és kopott lábbelik voltak csak, mintha rajtam kívül mindenkit a váradi középkori fesztiválról szedtek volna össze. Nem mondhatni, hogy fáztam – pedig egész végig mezítláb futottam a hóban – de azért nem szerettem volna, ha a lábujjaim fagyási sérülés következtében majd üszkösödni kezdenének. Letéptem egy-egy darabot a ruhámból, és a lábamra tekertem. A semminél jobb volt.
Folytattam az utamat lefelé a hegyről, de ezúttal már nem futva, hanem csak a jó gyorsléptű sétatempómban. Bár a sebességet nézve technikailag kocogtam. Sokszor megálltam pihenni egy-egy fa tövében, mert egyre fáradtabb lettem ismét. Lehet, hogy jobb lett volna, ha több vért iszok.
Egy nagyobb pihenő alkalmával ismét megpróbáltam varázsolni. Sorba vettem mindent, ami hasznos lehetett, és eszembe jutott. Az a villámos vagy talán egy kicsit lézeres cucc nem tudom mi volt, de már viszonylag ügyes voltam benne, a kinézetét meg nagyon élveztem. Lilás színben pompázott. Bár álló helyzetből a gyenge lebegés nem működött, ugrással rásegítve már egész jól ment, és tényleg a szél tartott a levegőben. Nem tudtam felszállni az égbe, de jópár métert ráadott az ugrási magasságomra, és mindezt lágyan.
Kimehettem volna az erdőből több alkalommal is, de direkt nem tettem. Egyrészt, úgy nyílt célponttá válok az esetleges üldözőimnek, másrészt meg nem a mező közepén akartam megtudni, hogy a napfénynek milyen hatása van rám.
Kerestem egy nagyon sűrű részt, és egyszerűen csak beültem egy fa tövébe. Megvártam, míg rendesen felkelt a nap, és egy beszűrődő fénycsóvához idővel egy kicsit odatartottam a bal kezem oldalsó részét. Először a kisujjamat akartam, de ha még a végén leégetem, akkor nagyon kellemetlen lesz egy jó ideig fogni azzal a kezemmel. Ezért választottam egy olyan részt, ami nem hajlik és nem is fogok meg vele dolgokat.
Jól is tettem. Nagyon égetett, a bőrömet teljesen lesütötte, mintha tűz lett volna. De legalább csak az éles fény, a direkt napsütés ártott. A szórt fénytől semmi látható bajom nem lett, és bár azért éreztem, hogy nem nyújt tökéletes védelmet, mert viszketett a bőröm és enyhén fájt, de az egyszerű ruha is meg tudott óvni a perzselő naptól. Biztos az UV sugárzással volt valami. Nem sima bőrrákot kaptam tőle hosszú idő után, hanem olyan mértékben károsította a sejtjeimet másodpercek alatt, mintha rendesen megégnék. Egy percnél tovább nem hinném, hogy bírtam volna az erős fényt úgy, hogy az ne égesse le a húsomat is egészen a csontomig. Pedig belül reméltem, hogy maximum csak olyan hatása lesz rám, mint a porfíriásokra, és a napfény miatt a bőröm csak nagyon hamar kipirosodik, emberi módon leég, majd felhólyagosodik.
Mégse a csillámpónis-sziporkázó vámpír vagyok, hanem a hagyományosabb fajta, kár. És több ruhát kellett volna gyűjtenem. Sokkal többet.
Közben azon gondolkodtam, hogy mégis hogyan kerülhettem ide, és hogy hol is lehet pontosan az az itt. Álomnak túl valóságos, és túl kidolgozott volt minden, meg különben sem ment sosem a tudatos álmodás, még csak megközelítőleg sem.
Jóformán az összes isekai, portál fantasy és hasonló zsánerbe tartozó mű eszembe jutott, amit néztem, vagy olvastam. De nem játszottam semmi vámpíros RPG-vel vagy más videojátékkal, hogy benne ragadjak, mint egy anime hős, nem úgy nézett ki az a pince-tömlöc, mint ahova embereket idézgettek más világokból, és nem emlékeztem semmi olyasmire sem, mint a halál, hogy valahol máshol szülessek újjá.
Gondoltam testcserére meg hasonlókra is, de az se volt valahogy kerek. Túl sok részem maradt rendesen a sajátom a megváltozott dolgok mellett. Az eddigieken kívül még észrevettem, hogy a testszőrzetem nagyon kiritkult. A lábszáram még annyira sem volt szőrös, mint régen az alkarom, ahol meg csak finom piheszőröm volt, ott már mintha semmit sem éreztem volna. Eközben a hajamnál, szempilláimnál és szemöldökömnél csak színbeli változás történt. Utóbbit kicsit megtépkednem, míg kijött egy szál, hogy lássam a színét. Ugyanolyan vérvörös lett, mint a hajam.
Az anyajegyeim viszont megmaradtak, hiába, hogy nagyon elhalványultak, és a karmaim állása valahogy olyan volt, mint a körmeimnek régen. A körömlemezem – vagyis karomlemezem – kinézete alig változott. Az ujjaim is ugyanúgy voltak enyhén görbék, mint eddig, és a bal bokám felett is megmaradt a pigmentfoltom. Igaz, utóbbi is sokat világosodott, de kivehető maradt. Ráadásul a hegeim sem tűntek el. A jobb alkaromon a nyúlkarmolások nyomait éreztem a legjobban. Ránézésre alig látszottak, olyan fehér volt a bőröm, de kitapinthatóak maradtak.
Határozottan az én testem volt ez, még ha kissé szokatlannak is tűnt, és abban is teljesen biztos voltam, hogy mindez a valóság része.
Egy bizonyos ponton elkezdtem kételkedni abban, hogy 2024-ben jártam-e, annyira nem állt rendelkezésemre semmilyen viszonyítási alap. Fák voltak csak mindenfelé. Az érintetlen természet. Nem szántam sok időt arra, hogy szemügyre vegyem a kastélyt, miután kiugrottam az ismeretlenbe. Még arra sem nagyon szántam sok időt, hogy azt az ugrást megfelelően átgondoljam. Minden másodperc számított akkor, és a lendületemből is sokat veszítettem volna, de semmi modern építésre jellemző tulajdonságot nem véltem felfedezni rajta. A középkori kastélyokon látszott, ha meg voltak piszkálva, és az is, ha nem. Az olyan volt, mintha frissen építették volna, de minden modern technika nélkül. Bár kinéztem volna abból, aki az erdő közepén a hegyekben építtet egy kastélyt, hogy direkt mellőz minden újdonságot, hogy hangulatosabb legyen. Minden csak pénz kérdése.
Próbáltam gondolkodni, eltervezni az elkövetkezőket, de elnyomott az álom.
Égető fájdalomra ébredtem, egy beszűrődő fénynyaláb égette a jobb karomat.
Remek, egy még nagyobb seb. Ez egyre jobb… Ha ilyen veszélyes ez, jobban teszem, ha nem alszok el egy darabig. Rossz még csak belegondolni is, hogy mi lett volna, ha nem a karomat, hanem a fejemet éri.
Ébren vártam meg az estét, és újra útnak indultam. Egy patakot kerestem, mert azok mentén könnyebb civilizációra bukkanni, meg a víztükörben is megnézhettem volna magamat, de még csak egy vékony csermelyt sem találtam.
ᔓᔓဂᔕᔕ
Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:
A csírahiány gyakoriságára vonatkozó konkrét adatok jelentősen eltérnek egymástól. A tejfogazatban ritka, 0,5–1% az előfordulási arány, míg ez a maradófogazatban 1,6–9,6 % körül mozog. A leggyakoribb formája a hiányzó bölcsességfogakat érinti, de gyakran hiányoznak a második kisőrlők, a felső kismetsző fogak, valamint az alsó középső metsző fogak is.
A fagypont alatti hideg közvetlen következményeként a sejtekben található víz megfagy, a jégkristályok roncsolják a sejteket, és azok azonnal elpusztulnak. Negyedfokú fagyási sérülés esetén a bőr, az izomszövet sőt, még a csont is elhal. Az érintett szövet elfeketedik, szárazzá válik, mumifikálódik.
A középkori tudomány és orvoslás nem tudta megmagyarázni a porfíria betegség egyik formája, az eritropoetikus porfíria (EP) típus tüneteit, az emberek pedig túlvilági magyarázatokat, hiedelmeket szőttek az ilyen emberek köré. Leggyakrabban vámpíroknak kiáltották ki őket. Sok ártatlan embert közösítettek ki, öltek meg, vagy haláluk után háborgatták sírhelyüket. Az ártatlan áldozatok külseje betegségük előrehaladtával egyre riasztóbbá vált. A porfirin-lerakódás az arc és a kezek súlyos deformációját okozhatta. A nap elől el kellett bújniuk, csak éjszaka közlekedhettek, mivel bőrüket a fény hatására hólyagok borították el, szemük is erősen fényérzékeny volt, az arcbőr szemkörnyéki zsugorodása miatt karikás farkasszem alakult ki. Arcuk beesett, bőrük hófehér lett, az ínysorvadás miatt szájuk torzult, a szemfogak agyaraknak tűntek, és szinte vér színűt vizeltek, amiből természetesen arra következtettek, hogy vért is ittak.
A köröm a bőr irharétegének módosult részéhez (a körömágyhoz) rögzül. A karom és a köröm közti legfontosabb felépítésbeli különbség a szemmel látható vastagság mellett, hogy míg előbbi két rétegből áll, utóbbi csak egyből. A karom esetében van az unguis, ami a keményebb külső réteg, illetve a subunguis, ami egy puhább, alsó réteg. A köröm csak unguisból áll, a subunguis rész hiányzik.
