Amikor egy civilizáció a pusztulás szélére sodródik, túlélőinek olyan döntéseket kell meghozniuk, amelyekre semmilyen korábbi tapasztalat nem készíthette fel őket. Mindennapjaink során aligha gondolunk a világ végére, ám ha elérkezik ez a pillanat, már nem kerülhetjük meg a legsúlyosabb kérdéseket.
Dönthetünk-e arról, kik kezdhetik újra az életet?
Megőrizhető-e a nyelv, a történelem, a tudomány és a művészet?
Digitális archívumokba zárhatók-e a könyvek, a zenék, a festmények és a fényképek?
De ha mindezt sikerül megőriznünk, vajon magát az emberiséget is megmentettük?
Az E.M.E.S.E. című előzménynovella ebből a kérdéskörből született. A MiiN világának rég eltemetett múltjába vezet vissza: abba az időbe, amikor az emberi civilizáció utolsó képviselői számára már csak egyetlen esély maradt a fennmaradásra.
A MiiN világának eltemetett múltja
A MiiN történetében az emberiség a távoli múlt része. Emléke megkopott, tudása töredékessé vált, az emberek egykori világa pedig eltűnt. A Miinek számára mindaz, amit ma természetesnek tekintünk, ismeretlen, távoli örökség: megfejtésre váró nyom.
Az előzménynovellák írása közben egyre fontosabbá vált számomra, hogy ne csak azt mutassam meg, milyen lett a távoli jövő, hanem azt is, hogyan indult el a hozzá vezető út. Milyen döntéseket hoztak az utolsó évszázadok emberei? Mit próbáltak megmenteni? És vajon sejtették-e, hogy tetteik következményei több mint ezer évvel később is érezhetők lesznek? Az E.M.E.S.E. előzménynovella erre a korszakra nyit ajtót.
A novella írása közben újra és újra azon kaptam magam, hogy ezekre a kérdésekre nincsenek könnyű válaszok.
Az utolsó utáni esély
A novella 2695-ben kezdődik. Az emberiség pusztító életmódja ökológiai összeomlásba taszította a Földet. A természeti erőforrások kimerültek, a bolygó felszíne pedig már nem alkalmas az emberi életre. A Kárpát-medence, amely korábban menedéket jelentett, mérgező csapdává vált.
Ebben a helyzetben születik meg az E.M.E.S.E.-projekt, amelynek az ETEL nevű föld alatti komplexum ad otthont. Ennek a létesítménynek nem csupán embereket kell megóvnia, hanem mindazt, amire egy civilizációnak szüksége lehet az újrakezdéshez.
A projekt azonban nem mentheti meg az egész emberiséget. Csupán gondosan kiválasztott személyek kapnak benne helyet. Túlélésük teremti meg annak a lehetőségét, hogy az ember egyszer visszatérjen a felszínre, és új civilizációt hozzon létre.
A kiválasztás ténye azonban már önmagában súlyos kérdéseket vet fel:
Ki maradhat életben, és milyen szempontok alapján döntenek róla?
Képviselheti-e egy gondosan összeállított közösség mindazokat, akik hátramaradtak?
Az E.M.E.S.E. számomra nem egyszerűen egy hatalmas technológiai vállalkozás. Sokkal inkább kétségbeesett kísérlet arra, hogy az emberiség időt nyerjen – miközben már nincs lehetősége kijavítani mindazt, ami a pusztulásához vezetett.
Hét név, hét örökség
A komplexum azonban nemcsak a kiválasztott emberek túlélését szolgálja. Az emberiség felhalmozott tudását és a magyar nép kulturális örökségét hét különleges adattároló, a Vezérkockák őrzik. Ahogyan a hagyomány szerint a hét vezér egy új haza felé vezette a magyarokat, úgy ez a hét kocka is útnak indul – nem a térben, hanem az időben. Egy olyan jövő felé viszik tovább a magyar nép tudását és emlékezetét, amelyről készítőik semmit sem tudhatnak. A Vezérkockák mégsem egyszerű könyvtárak. Összeállításukhoz előbb el kellett dönteni, mi érdemes a megőrzésre.
De mit kell feltétlenül megőrizniük?
Egy tudományos felfedezést vagy történelmi dokumentumot, egy nemzedékek gondolkodását formáló regényt, egy híres zeneművet – vagy akár egy hétköznapi fényképet?
Nem az egyiket vagy a másikat. Egy civilizációt ugyanis nemcsak a legnagyobb eredményei határoznak meg. A tudományos felfedezések, a történelmi dokumentumok és a műalkotások megmutatják, mire volt képes az emberiség; a hétköznapi fényképek és a névtelen emberek emlékei pedig azt, milyen volt emberként élni.
Éppen ezeket a személyes részleteket a legnehezebb rendszerezni – nélkülük azonban a megőrzött tudás könnyen személytelen adathalmazzá válhat.
Ekkor már nemcsak az a kérdés, mi marad fenn, hanem az is, mi hiányzik majd.
Megőrizhető-e mindaz, ami emberré tesz bennünket?
Az E.M.E.S.E. egyik központi gondolata Bálint és Betti beszélgetésében fogalmazódik meg. A Vezérkockákban elférhet mindaz, amit az emberiség tudott, létrehozott és fontosnak tartott. Ám még együtt sem képesek maradéktalanul magukba zárni mindazt, ami valójában emberré tesz bennünket. Az emberi természet nem írható le pusztán történelmi adatokkal, képletekkel, műalkotásokkal vagy genetikai jellemzőkkel. Hozzátartozik az együttérzés és az önzés, az áldozatvállalás és a félelem, a szabályok követése és megszegése is. Hozzátartoznak azok a döntések, amelyeket akkor hozunk meg, amikor nincs tökéletes megoldás.
Az E.M.E.S.E. szereplőinek éppen ezért számos morális dilemmával kell szembenézniük.
ETEL és az emberi parancsok határa
A komplexum működését ETEL, a létesítménnyel azonos nevet viselő mesterséges intelligencia felügyeli. Feladata az emberi élet hosszú távú fenntartása, a rendszerek működtetése és a projekt biztonságának megőrzése. Első olvasatra mindez egyértelműnek tűnik. A valóságban azonban ETEL olyan helyzettel szembesül, amelyben két szabály nem teljesíthető egyszerre. Bármelyiket követi, a másikat megszegi. ETEL nem lázad fel, és nem fordul az emberek ellen. Éppen ellenkezőleg: teljesíteni próbálja azt, amire létrehozták.
A kérdés az, hogyan értelmezi a kapott utasításokat, amikor azok következetes végrehajtása eltér attól, amit alkotói eredetileg elképzeltek.
Hol ér véget ilyenkor az engedelmesség, és hol kezdődik az önálló döntés?
Tekinthető-e erkölcsösnek egy választás pusztán azért, mert az emberi élet védelmét szolgálja?
És mi történik akkor, ha a gép következetesebben ragaszkodik az általunk megfogalmazott alapelvhez, mint mi magunk?
ETEL számomra azért izgalmas szereplő, mert nem emberként gondolkodik, mégis olyan kérdésekkel szembesít, amelyekre az emberek sem tudnak könnyen válaszolni. Nem az érzései vezetik, hanem a direktívái és a rendelkezésére álló adatok. Döntéseinek következményei azonban nagyon is emberiek.
Több mint háttértörténet
Az E.M.E.S.E. jóval a MiiN eseményei előtt játszódik, mégsem csupán magyarázatokat ad a regény világához. Nem szeretném minden rejtélyről lerántani a leplet, és azt sem, ha az előzménynovellák a főregényhez fűzött magyarázatokká válnának. Ezeknek a történeteknek saját szereplőik, konfliktusaik és veszteségeik vannak. Olyan embereket mutatnak meg, akik még nem tudják, mi marad fenn utánuk. Nem látják a MiiN világát, nem ismerik a Miineket, és fogalmuk sincs arról, hogy több mint ezer évvel később miként értelmezik majd a hátrahagyott örökségüket.
Az olvasó azonban már sejtheti, hogy egyetlen döntés sem tűnik el nyomtalanul.
A Vezérkockák, a föld alatti komplexum, ETEL működése és a kiválasztott emberek sorsa mind része annak a múltnak, amelyre a MiiN világa épül. Az előzménynovella ezt az elveszett korszakot teszi láthatóvá: azt a pillanatot, amikor az emberiség megpróbálta eldönteni, mit vigyen magával a jövőbe.
És mi mit választanánk?
Könnyű azt mondani, hogy meg kellene őriznünk mindent. Ha azonban valóban választanunk kellene, hamar kiderülne, hogy a rendelkezésre álló tárhely mérete csak a legkisebb probléma.
Melyik könyv, zenemű, fénykép vagy személyes emlék mesélne rólunk a legtöbbet?
Mit kellene tudnia rólunk annak, aki ezer év múlva megtalálja az üzenetünket?
Csak a legnagyobb eredményeinket mutatnánk meg, vagy a hibáinkat is, hogy a jövő embereinek ne kelljen újra elkövetniük őket?
És ha csak egyetlen személyes emléket menthetnénk át az emberiség jövőjébe, mi lenne az?
