Amikor elkezdtem írni a MiiN történetét, eredetileg nem terveztem hozzá semmit, főleg nem előzménynovellákat. Idővel azonban a bennem érlelődő ötletekből és gondolatokból egy több évszázadot felölelő háttértörténet kezdett kikerekedni, annak minden gondjával és bajával együtt.
Hogyan mutassak be egy föld alatti túlélőkomplexumot, egy mesterséges intelligenciát és egy még nem létező sztázistechnológiát? Kemény kihívásnak bizonyult, amely természetesen egyre jobban foglalkoztatott és inspirált. Végül mindhárom – a túlélőkomplexum, a mesterséges intelligencia és a sztázistechnológia – életre kelt. Bennem.
Az írás már csak ilyen. Az ember kitalál egy apró részletet, amelynek mindössze néhány mondatnyi szerepet szán a regényben. Aztán egy idő múlva arra eszmél, hogy külön dokumentumban vezeti egy évszázadokat átölelő program személyzeti, társadalmi és technológiai problémáit.
Valahogy így született meg az E.M.E.S.E. projekt, majd vele együtt a MiiN világához kapcsolódó másik kettő előzménytörténet alapötlete is.
Lehet egy modern sci-fi magyar?
A science fiction hallatán általában távoli bolygókra, űrhajókra és olyan technológiákra gondolunk, amelyeknek a működését az író rendkívül magabiztosan ismerteti, miközben titokban reméli, hogy egy valódi fizikus vagy biológus a történetet olvasva nem kap a fejéhez.
A sci-fi azonban nemcsak arról szólhat, hogy hová tartunk. Arról is szólhat, hogy mit viszünk magunkkal.
A MiiN előzményeinek egyik legfontosabb inspirációját ezért nem egy távoli bolygó, hanem a magyar történelem adta. Pontosabban a honfoglalás kora, a hozzá kapcsolódó eredethagyományok, valamint azok a kérdések, amelyek a vándorlás, az otthonkeresés és az újrakezdés mögött húzódnak.
A magyar történelem ebből a szempontból különösen gazdag alapanyag. Egy olyan nép múltjáról beszélünk, amely hosszú út után új hazát talált magának a Kárpát-medencében, majd az évszázadok során több alkalommal is kénytelen volt újragondolni, mit jelent számára az otthon.
Ezen a ponton merült fel bennem a kérdés:
Mi történne, ha egyszer ismét új hazát kellene keresnünk?
Csakhogy ezúttal nem térben, hanem időben…
Egy honfoglalás, amelyhez nem kell ló
A történelmi honfoglalás során a magyarság hosszú vándorlás után érkezett meg a Kárpát-medencébe. Az előzménytörténetek nyitódarabjában, az E.M.E.S.E. projekt alaphelyzetében viszont már nincs hová továbbmenni.
A történet 2695-ben kezdődik. Az emberiség addigra olyan mértékben felélte a Föld erőforrásait és alakította át az éghajlatot, hogy a felszíni élet hosszú távon fenntarthatatlanná válik. A korábbi világrend szétesett, az emberiségnek pedig nincs működőképes terve arra, hogy egy másik bolygón kezdjen új életet.
Hát igen, én próbálom kerülni a szokványos, unásig olvasott kliséket.
Marad tehát a Föld.
Pontosabban az a remény, hogy a Föld egyszer talán újra élhető lesz.
Az új honfoglalók ezért nem lovakon indulnak útnak, hanem sztáziskapszulákba fekszenek. Nem hegyeken és folyókon kelnek át, hanem évszázadokon. Úti céljuk pedig nem egy ismeretlen terület, hanem egy ismeretlen jövő.
Ez lett az E.M.E.S.E. projekt gondolati alapja.
Mi az E.M.E.S.E. projekt?
Az E.M.E.S.E., vagyis az Emberi Megmentést Elősegítő Sztázis Egység egy nagyszabású túlélési program.
A projekt célja nem az egész emberiség megmentése. Az addigra kialakult helyzetben ez már nem reális lehetőség. A program mindössze arra vállalkozhat, hogy emberek egy kisebb csoportját, valamint az emberi civilizáció tudásának egy részét átmentse egy távoli korba.
És itt pontosítanék egy picit: magyar embereket.
A kiválasztott „utasokat” egy föld alatti létesítményben helyezik hosszú távú sztázisba. A terv szerint évszázadokon keresztül alszanak majd, és csak akkor ébrednek fel, amikor a felszíni körülmények ismét lehetővé teszik az emberi életet.
Papíron ez egyszerűen hangzik.
Az emberek lefekszenek, a gépek működnek, az idő halad előre, majd egy adott pillanatban mindenki felébred, és elkezdődhet az új világ felépítése.
Na de képes egy ilyen összetett rendszer emberi beavatkozás nélkül működni?
A valóságban a sztáziskapszulákat felügyelni kell, az energiaellátást fenn kell tartani, a meghibásodott rendszereket meg kell javítani, és valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy a föld alatti komplexum több száz év elteltével se váljon rendkívül drága sírhellyé.
Ezért alakítanak ki a létesítményben egy generációs életteret.
Az ott élők nem kerülnek sztázisba. Nekik, gyermekeiknek és későbbi utódaiknak kell működésben tartaniuk a rendszert azok helyett, akik átalusszák az évszázadokat.
Ezzel az E.M.E.S.E. projekt többé válik egyszerű technológiai kísérletnél.
Erkölcsi problémává.
Kik fekhetnek sztáziskapszulába, és vészelhetik át a világ pusztulása utáni nehéz évszázadokat? Kiknek kell közben ébren maradniuk? Igazságos lehet-e egy olyan program, amely egyeseknek jövőt ígér, másoktól pedig azt várja, hogy életüket egy talán soha be nem teljesülő küldetésnek szenteljék?
Ezek azok a kérdések, amelyek miatt az E.M.E.S.E. története végül nem fért el néhány háttérmondatban.
Pedig én megpróbáltam.
Emese, Etelköz és a hét vezér
A projekt magyar történelmi vonatkozásai nem véletlenszerűen elhelyezett utalások.
Az E.M.E.S.E. név természetesen Emese alakját idézi meg, akinek álma a magyar eredethagyományban egy későbbi történelmi folyamat kezdetét vetítette előre. A novella világában azonban az E.M.E.S.E. már egy tudományos program neve: egy kísérlet arra, hogy a jövő számára életet és lehetőséget őrizzen meg.
A föld alatti komplexum az ETEL nevet viseli, és ugyanezen a néven működik a létesítményt felügyelő mesterséges intelligencia is. Az elnevezés Etelközre utal, arra a honfoglalás előtti területre, amely átmeneti otthonként szolgált a magyarság számára.
Az E.M.E.S.E. projekt otthona, a hatalmas föld alatti komplexum hasonló szerepet tölt be, mint egykor Etelköz.
Nem végleges otthon, hanem menedék két korszak között.
Egy hely, ahová a magyarok visszavonulnak, miközben arra várnak, hogy egyszer ismét birtokba vehessék a felszínt. Csakhogy ebben az esetben az átmeneti tartózkodás nem néhány évig vagy évtizedig, hanem évszázadokig tart.
A projekt a magyar és az egyetemes emberi tudást is igyekszik átmenteni. Ezt hét különleges adattárolóra, az úgynevezett Vezérkockákra bízzák, amelyek a honfoglalás hét vezérének nevét viselik.
Ezekben a kockákban nem csupán műszaki adatok és tudományos ismeretek kapnak helyet, hanem a kultúra, a történelem és az emberi emlékezet egy része is.
Mert hiába sikerül embereket átmenteni a jövőbe, ha közben mindent elveszítenek abból, ami magyarrá és közösséggé tette őket.
Legalábbis ez az elmélet.
Egy háttértörténetből három novella
Az E.M.E.S.E. eredetileg csupán a MiiN múltjának egyik eleme volt.
Egy magyarázat arra, hogyan maradhattak fenn bizonyos tárgyak, nevek, emlékek és történetek egy olyan világban, amely már alig őriz valamit az emberi civilizációból.
Aztán elkezdtem részletesebben kidolgozni.
Ekkor derült ki, hogy a projekt elindítása önmagában egy teljes novella. A föld alatt élő közösség története szintén nem intézhető el néhány mondattal. Betti története pedig végképp nem volt hajlandó csendben maradni, és egyszerű széljegyzetté zsugorodni.
Így az előzmények végül három önálló, mégis egymáshoz kapcsolódó novellává váltak.
E.M.E.S.E.
Az első történet a projekt indulásának utolsó napjaiban játszódik.
A föld alatti komplexum lezárására készülnek. Az utolsó „utasokat” is sztázisba kell helyezni, a felszínnel hamarosan megszűnik a kapcsolat, a létesítmény felügyeletét pedig ETEL, a mesterséges intelligencia veszi át.
A szakemberek eközben elvégzik az utolsó ellenőrzéseket, és megpróbálják kijavítani a még felmerülő apró hibákat. A két főszereplő igyekszik úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne egy mesterséges intelligenciára, néhány száz emberre és több évszázadnyi bizonytalanságra bízni a jövőt.
A novella Bálint és Betti egy fontos hetének eseményeit követi végig.
A pillanatot, amikor a régi világ ajtaja végleg bezárul.
Az első kétszáz év
A második novella azoknak a történetét mutatja be, akik ébren maradnak.
A generációs tér lakóinak kell fenntartaniuk a létesítményt, miközben saját társadalmukat is működtetniük kell. Korlátozott erőforrásokkal, zárt térben, egy olyan küldetés szolgálatában élnek, amelyet az első nemzedék még pontosan ért, a későbbiek azonban már csak örökölnek.
Kétszáz év pedig hosszú idő.
Különösen akkor, ha ugyanazok a falak vesznek körül, és a legjobb kilátást egy állapotjelző monitor biztosítja.
A nemzedékek váltakozásával a szabályok, a célok és az emlékek is átalakulnak. Ami kezdetben műszaki előírás volt, abból hagyomány lehet. Ami történelem volt, abból történet. Ami pedig egy tudományos projekt részeként indult, idővel egészen más jelentést kaphat.
Betti
A harmadik novella Betti története.
Róla most szándékosan kevesebbet írok, mert az ő szerepéről nagyon könnyű lenne egyetlen ártatlannak tűnő mondattal többet elárulni a kelleténél.
Annyit azonban elmondhatok, hogy Betti története a felelősségről, a kitartásról és a megőrzésről szól.
Arról, hogyan válhat egyetlen ember döntése olyan örökséggé, amely túléli őt. És arról, hogy a legfontosabb tettek jelentőségét néha nem azok értik meg, akik végrehajtják őket, hanem azok, akik évszázadokkal később találkoznak a következményeikkel.
Többet egyelőre nem mondok.
Részben a spoilerek miatt, részben pedig azért, mert Betti karaktere még mindig hajlamos önálló véleményt formálni történetének néhány részletéről.
És akkor miről szól a MiiN?
Ezen a ponton joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha ennyi minden történik az előzményekben, akkor tulajdonképpen mi marad a MiiN regényre.
A kérdés jogos. Szerencsére sok minden, hiszen a MiiN nem az előzménytörténetek klasszikus folytatása, hanem azok következménye.
A MiiN nem a honfoglalásról szól. Nem az E.M.E.S.E. projekt részletes történetét meséli el, és nem a föld alatti létesítmény működését mutatja be.
A regény egy későbbi, gyökeresen megváltozott világban játszódik. Saját szereplői, saját társadalma, saját konfliktusai és saját kérdései vannak.
Az előzmények részletei csupán nyomokként jelennek meg benne.
Egy névben.
Egy tárgyban.
Egy emlékképben.
Egy olyan hagyományban, amelynek eredeti jelentését az idő már alaposan átdolgozta.
Az E.M.E.S.E. tehát nem a MiiN fő története, hanem annak távoli kiindulópontja. A szikra, amelyből évszázadokkal később valami egészen más születik.
Aki kizárólag a MiiN regényt olvassa majd el, önálló, teljes történetet kap. Aki azonban az előzményeket is megismeri, később talán más szemmel néz majd bizonyos nevekre, tárgyakra és félmondatokra.
Legalábbis ez a terv.
Az írói tervekről pedig már megtanultam, hogy nagyjából addig tekinthetők biztosnak, amíg a következő szereplő meg nem jelenik, és közli, hogy ő ezt egészen másképp gondolta.
A múlt csak a gyújtópont
Számomra az E.M.E.S.E. és a hozzá kapcsolódó honfoglalás kori motívumok legfontosabb tanulsága az, hogy egy modern science fiction történetnek nem kell lemondania a saját kulturális gyökereiről.
A magyar történelem nemcsak múltbeli események sora. Tele van olyan kérdésekkel, amelyek a jövőben is érvényesek maradhatnak.
Mit jelent otthont találni?
Mit érdemes megőrizni önmagunkból?
Meddig marad fenn egy közösség emlékezete?
És mi történik egy történettel, ha már senki sem emlékszik pontosan arra, hogyan kezdődött?
Az E.M.E.S.E. projekt ezeknek a kérdéseknek a fundamentuma.
A MiiN története azonban már valami egészen másról szól.
Egy olyan világról, amely örökölte a múlt maradványait, de már a saját válaszait keresi.
Én pedig közben megpróbálom kordában tartani a háttértörténeteket, amelyek eredetileg csak néhány mondatot kaptak volna, most viszont már külön novelláskötetben követelik maguknak a helyet.
Egyelőre úgy tűnik, sikerrel.