₊⁺❅ ˖°.❆⋆⁺☆ Nala ₊⁺❅ ˖°.❆⋆⁺☆
Ha izgul, éppúgy nem tudja fegyelmezni a mágiáját, mint én az ő korában. Karba fonom a kezem, és összevonom a szemöldököm, ahogy a Darázs ujjai közt derengő sötétséget figyelem. A varázslat, amire készül, rengeteg precizitást igényel, és tudja, hogy minden mozdulatát figyelem. Talán ez is feszélyezi. De instabil gyereket nem engedhetek fellépni.
A manézs szélén állunk, ő és Siril egy dézsa víz két oldalán dolgoznak. Siril varázsszavakkal kísért, lágy mozdulatokkal simítja általa elképzelt formába az immár előtte magasodó víztömeget. Feltűrte az ingét, köpenye ujját, így csontos karján vékony csíkban csorog végig a víz, majd a könyökénél a homokra csöpög. Arcán néhány csepp csillog, tejfölszőke haja a halántékára tapad a korábbi, balul sikerült, szétfröccsenő szobroktól. A nálam magasabb Darázs vele szemben, vastag kabátján nedves foltok sötétlenek, hegyes varkocsba font, fekete haja zilált szálain vízpermet egyensúlyoz. Még az én kabátomra is jutott, pedig szinte a hátsó függöny előtt állok, hogy ne zavarjam őket. Erősen koncentrálnak.
– Nala, leveled jött! – Pikk felrántja a függönyt, és akkora hanggal száguld be a befutóból, hogy összerándul a vállam.
Ingerülten kapom oda a fejem. Ha a lányok elrontják miatta a varázslatukat…
– …fontosnak tűnt – teszi hozzá, bocsánatkérőn vonogatva a vállát.
Nagyot szusszanva kifújom a levegőt. A kócos legény nem tett semmi rosszat, csak én izgulok túlzottan.
– Tedd csak a pisznire! – intek a porondot körbefutó perem felé, és már fordulok is vissza a lányokhoz. – Folytassátok!
Siril nem néz felém, úgy fest, nem zavarta meg túlzottan a belépő, épp csak bólint és tovább duruzsoltja a halk varázsszavakat a víznek. Darázs pedig készenállva figyeli. Az ő dolga lesz jéggé fagyasztani a szobrot, amikor elkészül.
Ahogy közeledik a pillanat, és Siril már a végső simításokat végzi a nevető leányszobor hajának finom hullámán, megsűrűsödik a sötétség Darázs keze körül. Egyre erősebben kapargatja a körme melletti bőrt. Nem tudom, mi lesz abból, ha ennyire izgul, de nem akarom megzavarni még nyugtató szavakkal se.
– Kész. Kezdheted – mondja halkan, fel sem pillantva Siril, és miközben Darázs a szobor hátára teszi az egyik tenyerét, addig is folytatja a varázslatot, hogy megtartsa a már megidézett formákat.
Darázs varázsolni kezd. Jéghártya dermed elő a keze alól, halk pattogással terjed szét a szobor felszínén, majd erősebb roppanásokkal kúszik a fagy a víztömb belseje felé. Ahogy egyre látványosabb lesz a haladás, úgy halványul ujjai közt a kiszökő sötétség, bennem pedig az izmaim feszülése.
Amikor a nőalak nyakához ér a varázs, lassít a terjedésén.
– Most jó? – kérdezi.
– Ühüm.
Az arc és a kezek a legnehezebb pontjai a munkának. Ha Siril nem összpontosít eléggé mindvégig, amíg Darázs jégbe zárja az alakot, az arc eltorzul, az ujjak természetellenes szögekbe hajolnak, és ha épp akkor éri el őket a hidegvarázs, úgy is maradnak. Két szobrot kell csinálniuk a hétvégi előadásra, a sátor bejáratához kétoldalt. Egy incselkedő párt, amint a férfi kibontja a lány hajából a szalagot és egymásra nevetnek. Kedves, vidám és légies jelenet, ami épp ezért nehéz feladat, precízen kell irányítani hozzá a mágiát és ismerni a szükséges varázslatokat.
Darázs folytatja a mormogást, mire a fagy tovább hatol a szobor nyakán, fel az állára, füle ívére, és szinte szálakká dermeszti a haj hegyessé húzott cseppjeit. A csontjaimban érzem a koncentrációját.
Hirtelen harsány örömujjongás, füttyögés tör ki a manézs túloldalán a zsonglőröknél.
Én épp csak odanézek, de Darázs annyira elmélyült a varázslatban, hogy robbanásként éri. Ijedten felnyikkan, és ugyanabban a pillanatban sötétség suhan az ujjaiból a jégbe. Mintha a hajszálvékony repedésein át szűrődne be, pókhálóként szökik szét a szobor testében…
– Vigyázz! – mellé ugrok, hogy elhúzzam a kezét, vagy őt magát, de már késő.
A szobor nagyobbik része elfeketedik, akár egy szuvas fog, nem bírja a kontrollálatlan varázslatot, hirtelen felrobban. Ösztönből takarom el Darázs szemét és szorítom össze a sajátom. Odébb akarom húzni, de összeakad a lábunk, ahogy ő is hátrál, és a homokba zuhanunk. Néhány pillanatig csak a lányok ijedt sikkantását, a jég roppanó csilingelését és távolabbról a zsonglőrök „Jól vagytok?” kiáltását hallom. Hideg víz fröccsen és hegyes szilánkok záporoznak ránk. Beleszúródnak a kezembe, és Darázst is megsebezhetik, mert ijedten megmarkolja a karom, ingen át is érzem hideg ujjait. Magamhoz szorítom. Hiába nagy a szája, csak egy tizennégy éves, törött mágiájú kislány.
Csak akkor nyitom ki a szemem és eresztem el az övét, mikor a jégzápor elcsitul. Akkor érnek oda hozzánk a zsonglőrök is. Brahm és Darwen minket segítenek fel, Hitany Siril ruhájáról sepregeti a jeget, miközben felhúzza.
– Mi történt? – kérdezi Darwen, megigazítva a szemüvegét, miután megnyugtattunk mindenkit és egymást, hogy néhány karcoláson és az elázáson kívül senkinek nem lett komolyabb baja. Kisimítok az arcomból néhány, a kontyomból elszabadult, barna tincset, és lesepregetem az ingem ujját. Végülis ez csak jég, az volt a fontos, hogy senkinek ne találja el a szemét.
Siril Darázsra néz, ezért a többiek is tőle várnak választ, mire a lány elpirul, majd nem tudva mit kezdeni a helyzettel, a zsonglőrök felé perdülve kifakad.
– Most mit néztek? Ti üvöltöttetek bele a varázslatomba! – Egész nyúlánk alakja megfeszül.
Darwen védekezőn feltartja a kezét, hogy ő aztán nem, és ki is nézem belőle, hogy legfeljebb mosolyogva örült. Hitany csípőre vágja a kezét és felvonja az egyik szőke szemöldökét, mintha nem értené, mit ugrál ez a kis csimasz, Brahm azonban felveszi a kesztyűt.
– És akkor mi van? Darwen megcsinálta a trükköt, és mindenki örült neki. Ezért még nem kell törni-zúzni!
– Nem törtem… – Ismét árnyékba borulnak az ujjai.
– Elég – szólok közbe, szigorúra húzott szemem jártatva köztük. – Brahm, köszönjük a segítséget. Ezt majd én elintézem Darázzsal. Most kérlek, menjetek vacsorázni. Úgyis letelt az időtök.
– Megérdemli, hogy lekapd a tíz körméről – morran még, sokkal inkább Darázsnak, mint nekem, de nem tiltakozik. Hitany még megcsóválja a fejét és elindulnak kifelé. Csak Darwen küld egy biztató pillantást a újra árnyéktalan ujjú lánynak.
Megvárom, hogy távozzanak, aztán fordulok a bajkeverő felé.
– Darázs, a hétvégi előadásból kiveszlek.
– Tessék? – Dühe ezúttal felém irányul, felháborodottan fordul oda és tárja szét a kezét.
Sóhajtok, miközben kétségbeesett, szürke szemét nézem. A szigorú, de nyugodt hangomat veszem elő, nem akarom bántani, azt akarom, hogy megértse.
– Egy váratlan, de ártalmatlan ingerre megugrott a mágiád és balesetet okoztál…
– Nem én tehetek róla, hogy elkezdtek ordítozni! – vág a szavamba, amire már mérges leszek.
– A közönség meg tapsolni fog. Minél hangosabban, annál jobb. És még most sem vagy képes uralni az erőd – pillantok jelentőségteljesen a kezére, ami körül immár szemmel látható sötétség kavarog.
Gyorsan a háta mögé dugja. De azonnal meg is feledkezik róla, mikor elszántan gesztikulálva magyarázkodni kezd.
– De képes vagyok! Hetek óta gyakorlom a számomat, tudod jól, hogy meg tudom csinálni! Egész héten hibátlanul ment, ez most csak egy baleset volt.
– Az előadáson nem csak fagyasztani fogsz. És ha ott is történik valami váratlan?
– Kezelni fogom! Addig még van öt nap, stabilizálom az erőm, ígérem! Megteszek akármit!
Felvonom a szemöldököm. Nem tudom, mit akar kihozni belőle. Tudom, hogy ki kéne vennem a műsorból, de a szívem mélyén adni akarok neki egy esélyt.
– Ha… Ha felléphetek, egy hétig én takarítom az istállót.
– Ez szép ígéret, Pikk örülni fog neki. De ettől még nem tudod jobban kezelni a mágiát.
– Akkor bebizonyítom, hogy tudom!
Karba fonom a kezem és végigmérem. Az imént még dühösen összevont szemöldök most könyörgőn felfelé ível, a még mindig homályba burkolózó kezek elszánt gesztusokat tesznek. Darázs bizonyítani akar. Nem is sejti, mennyire megértem. De ha bizonytalan a mágiája, veszélyes volna a közönség elé engedni. A jelek szerint elég egy váratlan esemény, és ki tudja, legközelebb nem okoz-e kitörést? Nem tehetem ki ekkora veszélynek a nézőket. Ugyanakkor… tőle sem akarom elvenni a lehetőséget, amiben annyi munkája van. Soha nem fogja elhinni, hogy ő is ér annyit, mint bármelyik mágus, ha nem tapasztalja meg, mire képes. Sóhajtok. Döntöttem.
– Ha a főpróbáig végig tudod csinálni a hatos gyakorlósort hiba nélkül, felléphetsz.
Széles vigyor terül szét az arcán, szürke szeme sarkába ráncok szöknek.
– Meglesz! – biccent elszántan, és nagy lendülettel a kijárat felé indul.
– Hova mész? – szólok rá meglepetten. Most tényleg azt hiszi, hogy csak úgy mehet a dolgára?
– Gereblyéért – int állával a széttúrt, nedves homok felé, és épp csak megvárja a bólintásom, már itt sincs.
Megcsóválom a fejem. Ez a gyerek egyszer még a sírba visz.
– Pakoljatok el, aztán menjetek ti is vacsorázni – mondom Sirilnek, aki erre elkezdi gömbbé formázni a maradék vizet, hogy kilottyanthassa az udvarra.
Egy hajtűt veszek észre a homokban. Meglazult kontyom billen egyet, ahogy lehajolok érte, és amikor egy magasságba kerül a tekintetem a padokkal, eszembe jut a pisznin hagyott levél. A heveskedésünk lesodorta, az első padsor alatt találom meg.
A borítékon a mágiaőrség éjkék viaszba zárt, pajzsot formázó pecsétje feszít, a közepén három csillaggal. Összevonom a szemöldököm. Mit akar a magőrség? Kinyitom, és elolvasom a levelet.
Tisztelt Igazgatónő!
Az M83-as besorolású mágikus intézményének (továbbiakban: cirkusz) háromévenkénti biztonsági ellenőrzése 3278. Rügy havának 29. napján esedékes. Az ellenőrzés sikeres lefolytatásához, kérem, biztosítson a kirendelt mágiaőrnek teljes bejárási alkalmat, korlátlan betekintést a cirkusz dokumentumaiba, valamint lehetőséget a következő előadásuk megtekintésére.
Kirendelt mágiaőr: Rhytan Motiste
Köszönjük közreműködését!
Tisztelettel:
V. M.
mágiabiztos
Elnyomom a késztetést, hogy lehunyjam a szemem. Épp most kell jönnie, hogy kockázatot vállaltam Darázsért? A tüdőm belesajdul, ahogy visszafojtok egy kikívánkozó sóhajt, de nem akarom, hogy megsejtse, mit gondolok, nem kell, hogy elbizonytalanodjon. Hiszen minden rendben lesz.
A gereblye és a homok halk súrlódását hallgatom, és közben zakatol az agyam. Butaság a reakcióm, hiszen Darázs csak akkor szerepelhet, ha teljesíti a feltételemet. Az pedig önmagában nagyobb kihívás, mint a fellépés, magasra tettem a lécet. Biztosra mentem, már amikor az ígéretet tettem. A homokot nézem ott, ahol beitta a nemrég még derűsen mosolygó lány szobrából idefröccsenő vizet. A mosoly eltűnt, csak egy homályos, sötét folt maradt utána. Cipőm orrával megkotrom a homokot, aztán vissza simítom. Minden rendben lesz…
༄.˖°࿔࿐໋✧˖°. Zefír ༄.˖°࿔࿐໋✧˖°.
„…, ennek hiányában a kávézó biztonságos üzemeltetése nem lehetséges.
Működését azonnali hatállyal felfüggesztem, engedélyüket visszavonom.
Tisztelettel:
Xavier Khormack
a Mágikus Biztonsági Osztály Intézményekért Felelős Részlegének felügyelője”
Ahogy az írógép csattogása megszűnik, nehéz fejjel dőlök hátra az irodára telepedő csendben. A felkelő nap falra feszülő fénysávjait bámulom. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Megfelelő fokozat nélküli embereket vett fel, csak, hogy spóroljon. És ha valaki túl erős varázslatot alkalmaz? És ha a poharak szétpattannak? És ha a gőzgépet teszi tönkre? És ha… Nagyot szippantok az öreg papír és tinta illatú levegőből. Nem értem az embereket… Aztán inkább a karfára támaszkodok, ami megreccsen, ahogy felemelkedek, hogy készítsek egy kávét. Már a számban éreztem a frissítően kesernyés ízt, amikor kopognak. Visszazökkenek.
– Tessék!
– Remélem, még nem kávéztál, mert ettől fel fogsz ébredni.
Felvonom a szemöldököm, ahogy Gavin egy nagyalakú borítékot lobogtatva betrappol. Erősebbet dobban a szívem, mikor a pakkra pillantok, de mielőtt reménykedni kezdhetnék, örökké kócos, ifjú barátom elém dobja. Csak a magőrség pecsétje van rajta. Míg a papírkés serceg a borítékon, Gavin élénk gesztusokkal kísérve fel is vázolja a tartalmát.
– Rhytan megsérült az éjjel, nem tud elmenni a cirkuszba, szóval a kapitány téged küld.
– Hol van most?
– A város szélén, az Illatos mezőn.
– Nem a cirkusz, Rhytan!
– Áh. Lent a gyengélkedőn, de ha délutánra nem múlik el a kitörés-szindrómája, átviszik a kórházba.
Komoran bólintok, majd rövid szakállamat megvakarva átfutom a kísérőlevelet. A háromévenkénti biztonsági ellenőrzést kell elvégeznem a Rongycirkuszban. Csatolták a hivatalos iratait, Rhytan pedig már átnézte a beküldött dokumentumaikat és elkezdte a jelentést. Nekem egy előadást kell megnéznem, és az intézménybejárás is rám maradt. Több cikkben is olvastam már a cirkuszról, szóbeszédeket is hallottam. Azt mondják, az igazgatónő gyerekeket is felvesz dolgozni, és nem érdekli, milyen rosszul bánnak a mágiával. Rettentő felelőtlenül hangzik. Elképzelem, milyen balesetek származhatnak ebből.
Gyerekek… biztonság… a gondolatra megfeszül az állkapcsom, a mágiám jégkristályok pattogásának emlékét sziszegi az elmémbe. Mégegyszer nem hagyok gyereket megsérülni… Erre szavamat adom.
– Zefír… – Gavin megköszörüli a torkát, mire leteszem a levelet, megremegő kezem árulóját. – Meglátogatom Rhytant. Velem jössz?
Bólintok, azzal már indulok is a fogashoz a zubbonyomért. Gavin utánam.
***
Szilánk kíváncsian felszegi a fülét, amikor a lankán felérve megpillantom az esti szürkületben fényektől sziporkázó cirkuszt és leszállok a nyeregből. Az Illatos mező dombján gombaként gubbaszt a maga nemében kicsi, piros-fehér sátor, egyetlen oszlopán játékosan lengedezik egy zászló. Az ámulat és a tehetség világa, egy csepp álmodozással meghintve. Így láttam gyerekként… Beszívom a nedves föld és a sarjadó fű illatát, és tudatosan elűzöm a feltoluló emléket arról a szerencsétlen estéről, amikor koszos talpú, rongyos nadrágú kölyökként besurrantam egy előadásra. Azóta nem jártam cirkuszban.
Mellettünk vidáman ugrándozó gyerekek, egyszerű, de tiszta ruhába bújt szüleik és élénken cseverésző fiatalok vonulnak el. Néhányan rám pillantanak, majd gyorsan elfordulnak és már haladnak is tovább. Az egyenruha hat rájuk, akkor is, ha ugyanolyan vendég vagyok, mint ők. Egy-két kisebb máguskölyökből apró, önkéntelen varázslatok törnek fel az izgatottságtól, ruhák libbennek, kavicsok szökkennek körülöttük, de Szilánkot hidegen hagyják. Hiába, edzett magőri ló. Meglapogatom fekete nyakát, majd kantárszáron vezetem át a jókora fatáblára díszes betűkkel pingált Rongycirkusz felirat alatt a színes fényű papírlámpásokkal megvilágított térre.
Miután a jegypénztárban bemutatom az előre váltott jegyem, és megkérdezem a terebélyes hölgytől, merre találom az igazgatót, a bódé mellől egy kócos, cirkuszi jelmeznek tűnő mellénybe bújt, hatévesforma legényke löki el magát. A kantár felé nyújtja a tenyerét, és fekete bogárszemével úgy néz rám, mintha tudnom kéne, mit akar. Szappanba vegyülő lószagából kitalálom. Átadom neki Szilánkot, mire felém tartja a másik markát is. Meglepetten felvonom a szemöldököm, aztán a tárcámért nyúlok.
– Parancsolj! – nyomok a markába 5 rezet, mire boldogan felcsillan a szeme, színpadiasan meghajol, és elüget a sátor mögé a lovammal.
Ekkor tűnik csak fel az erdőszél felől érkező halk nyihogás, ami eddig beleveszett az emberek nyüzsgésébe. A területet a karaván szekerei ölelik körül, a bódék felől mustáros kolbász és pattogatott kukorica sós illata száll, mellettem egy gyerek vattacukorért könyörög az anyjának. Vidámság és várakozás vibrál a levegőben. Bár a múltban történt bejelentés a cirkusz ellen, most nem úgy tűnik, hogy az emberek tartanának tőle. Ránézésre teltház lesz. Elindulok a hátsó bejárathoz, amit a jegyárus hölgy magyarázott.
Közelről látszik, hogy a cirkusz rászolgált a nevére. A ponyva színe megkopott és több helyen befoltozták, újraviaszolták. A mellettem lenyúló, az egész sátrat rögzítő pányva viszont nem szőrösödött még ki, egészen új lehet. Megállok, előveszem a kiskönyvem és feljegyzem. Minden apróság számít, hozzátesz vagy elvesz a biztonságból.
– Mit csinál itt? – förmed rám egy már mélyülő hangú siheder.
Nyugodtan elteszem a jegyzetet, aztán a sátor árnyékából kilépek mellé a lámpások idevetülő fényébe. Egyetlen szeme megrándul, ahogy végigmér, majd grimasz fut át részint torz vonásain. Mint az értékes porcelánt behálózó repedés, úgy szövi át kreol bőrét a vékony, világos hegek hálója. A bal szemét is érinti, épp csak résnyire van nyitva. Elszorul a szívem. Az ilyenek megelőzéséért kell a keménység.
– Az igazgatónőhöz jöttem a Mágiavédelmi Hatóságtól.
– Mutassa a jelvényét! – bök felém az állával.
Lekezelő hangjából úgy sejtem, élvezi, hogy ezúttal ő kérhet számon egy tisztet. Talán már volt dolga a magőrséggel? Akárhogy is, türelmesen előveszem a tokot és igazolom magam. Komoran biccent, majd arrafelé int a fejével, amerre amúgy is tartottam.
– A befutóban van.
– Köszönöm.
A hátsó részhez közeledve eltompul a közönség zaja, az ételek fűszeres illatát felváltja a fanyar karámszag és mintha csaholást is hallanék. Talán velük őriztetik a területet, vagy vannak kutyás számaik is?
A hátsó bejárat kevésbé mutatós, csupán egy hasíték a ponyván. Ajtó híján kopogás nélkül húzom el az egyik szárnyat és belépek az olajlámpások barátságos fényében fürdő, faforgács és krétapor illatú befutóba.
A kinti hűvös után váratlan meglepetésként simít arcon a meleg, és ahogy teszek néhány lépést, egészen körülvon, akár egy puha paplan. Szemközt, a túlsó ponyva előtt a fellépők tömörülnek egy körbe, és úgy hallgatnak valakit, hogy észre sem vesznek.
Végignézek a társaságon. Bohócnak öltözött, vézna öregúr görnyed egy hokedlin, mögötte izmos, fess legény, két kreol bőrű, talán zidani bakfis szorítja egymás kezét, egy világos hajú, komoly arcú nagylány épp súg valamit egy cicomás, kövér hölgy fülébe és még vagy tucatnyi felnőtt és gyerek fellépő zsizseg egy alacsony, vékony, frakkos-cilinderes nő körül, mint szomjas verébhad a szökőkút körül. A mágiám kellemes borzongásként szalad végig a gerincemen. Itt mindenkinek helye van.
Aztán a pillanat elpattan. Páran észrevesznek, a nő a kölyköket követve megfordul, találkozik a tekintetünk, és ahogy tágra nyíló szemekkel beledermed a mozdulatba, elillan a meleg a sátorból.
Szagot fogott vadászkopóként ébred fel bennem az ellenőr gyanakvása: meglepődött? Vagy megijedt?
