Egy idő után minden író megtapasztalja, hogy a szereplők állítólag önálló életre kelnek. Nem mennek be azon az ajtón, amelyet kinyitottunk nekik, nem szeretnek bele abba, akit kiválasztottunk, és a gondosan megtervezett nagyjelenet közepén inkább hallgatnak.
Nem vagyok biztos benne, hogy valóban a szereplők lázadnak fel. Talán csak mi ismertük meg őket jobban annál, mint amikor a történet vázlatát elkészítettük. A tervet még egy névnek írtuk, a jelenetet viszont már egy embernek.
És az ember bonyolultabb.
Ezért szeretem azokat a pillanatokat, amikor egy szereplő nem engedelmeskedik. Bosszantóak, mert át kell írni miattuk oldalakat. De közben azt is jelzik, hogy már nem pusztán mozgatjuk őt a történetben. Van súlya. Ellenállása. Talán még titkai is vannak előttünk.
Egy szereplő akkor kezd élni, amikor már nem tehetünk meg vele akármit.