Néha megalkotunk egy szereplőt, adunk neki múltat, vágyakat, egy kopott kabátot, talán még azt is tudjuk róla, hogyan issza a kávét. Aztán eljön a jelenete, ő pedig semmit sem tesz azért, hogy érdekes legyen.
Ilyenkor könnyű rá haragudni. Miért nem beszél? Miért nem dönt? Miért áll a szoba sarkában, miközben körülötte mindenki másnak története van?
De talán nem minden szereplő akar főhős lenni. Van, aki csak azért érkezik, hogy becsukjon egy ajtót. Hogy kimondjon egy mondatot, amelyet a főhős még száz oldallal később sem tud elfelejteni. Vagy egyszerűen azért, hogy jelen legyen egy asztalnál, és hallgatásával megváltoztassa a beszélgetést.
Az életben sem mindig azok hatnak ránk a legerősebben, akik a legtovább maradnak. Néha egy félmondatot őrzünk meg valakitől, akinek már az arcára sem emlékszünk.
Talán az irodalomban sincsenek kis szerepek. Csak rövidebb jelenlétek.