PROLÓGUS – A POSZTER
Nem tudom, hányadik napja vagyok itt.
A jég nem változik. Nem világosodik, nem sötétedik, csak van, és én hozzá vagyok kötve. A szememen kötés, de ez nem akadály. Sosem volt az. Attól még pontosan látom a Törött Agyar ivójának mocskos padlóját, a gyertyacsonkokat, és azt az öt hirdetményt, amely ezen az estén még nem lóg a falon.
Egy dolgot kell megértened, mielőtt tovább mész. Amit most elmesélek, nem emlék. Nem is jóslat. Valahol a kettő között van, azon a helyen, ahol a dolgok már eldőltek, de még nem történtek meg.
Én akkor még nem voltam ott. De figyeltem.
- A csuklyás
Ferren három ujjal törölte le a pultot. A jobb kezén csak ennyi maradt: a két legkisebb ujját két éve a pincében zúzta össze egy legördülő sörös hordó, és azóta mindent a maradék hárommal kellett megoldania. Az ivó kiürült. A sarokban még ült két fuvaros, de már csak azért, mert nem akartak kimenni az esőbe.
Ferren a székekre nézett, és azon gondolkodott, mennyi marad a hónap végére, ha a sör ára megint feljebb megy.
Ekkor nyílt az ajtó.
Nem csapódott. Nem is nyikorgott. Egyszerűen kinyílt, mintha valaki pontosan tudná, meddig kell nyomni, hogy ne adjon hangot.
Az alak, aki belépett, nem rázta le magáról az esőt. Ez volt az első, ami Ferrennek feltűnt. Mindenki más lerázza. Megáll a küszöbön, megrázkódik, mint egy kutya, és csak utána jön be. Ez az alak nem.
A csuklyája alatt nem volt arc. Nem úgy, hogy hiányzott volna, csak egyszerűen nem lehetett látni belőle semmit, és Ferren rájött, hogy a tekintete minden egyes alkalommal lecsúszik róla, mintha nem akarna ott megállni.
Az alak nem nézett a pult felé. Egyenesen a hirdetményfalhoz ment.
Ferren látta, hogy előhúz valamit a köpenye alól. Összehajtott papírlapok. Aztán egy kis fa kalapácsot, és szögeket, amiket nem a fogai közt tartott, mint a többi ember, hanem a bal tenyerében, sorban.
Hat ütés. Utána még hat. És még.
Ferren számolt, mert valamiért fontosnak érezte.
Öt hirdetményt szögezett ki.
Nem egyet. Ötöt. Egymás mellé, nem egymásra, úgy, hogy mind az öt látható maradjon, és egyiket se takarja a másik.
– Egy is elég lett volna – mondta Ferren, mert a csend kezdett nyomasztó lenni.
Az alak nem fordult meg. Végigsimított a legszélső papíron, hogy kisímuljon a hajtás, aztán elindult vissza az ajtó felé.
– Nem – mondta.
Ennyi volt. Egyetlen szó, és Ferren később, mikor már sokszor elmesélte a történetet, mindig ott akadt el, hogy nem tudta eldönteni, férfi hangja volt-e vagy nőé.
Az ajtó becsukódott. Az eső ugyanúgy esett tovább.
Ferren odament a falhoz, mert ez volt a dolga. Tudnia kellett, mit hirdetnek az ivójában.
Mind az öt papíron ugyanaz állt. Egy kazamata rajza, a hegy alatt, három napi járásra. Egy sárkány jele. És egy összeg, akkora, hogy Ferren hangosan nevetett fel tőle, aztán abbahagyta, mert a nevetése üresen koppant a kiürült ivóban.
Csak a pecsétek voltak mások.
Öt papír, öt különböző viaszpecsét. Ferren egyiket sem ismerte fel.
2. Öten a fal előtt
Én tudom, miért öt. Most már tudom.
De ezen az estén, abban a kocsmában, erről senki nem tudott semmit. Ferren visszament a pulthoz, és a maradék gyertyákat eloltotta.
Másnap reggel öten álltak a fal előtt.
Az első, aki megérkezett, Dorn volt.
A bárdot nem vette le a hátáról, mikor leült. Soha nem vette le. Megszokás, és a megszokás olcsóbb, mint a bizalom.
A bal alkarján a kötés már nem volt tiszta, de a seb alatta begyógyult, és Dorn nem akarta levenni, mert akkor látszana a heg, és a heg felett a tetoválás, és a tetoválás alatt egy név, amit már senki nem ismer fel.
Elolvasta a papírt. Aztán még egyszer. Az összeg körülbelül annyi volt, amennyiből két évig nem kellene azon gondolkoznia, mit eszik holnap.
Már letépte volna, mikor észrevette, hogy nem egy papír lóg ott.
Öt papír. Öt pecsét.
Dorn harminc éve élt abból, hogy észrevette, mikor valami nem stimmel. Visszatette a kezét a combjára, és nem tépett le semmit.
– Érdekes – gondolta magában.
Julius nem olvasta el a hirdetményt.
Nem azért, mert nem tudott olvasni. Azért, mert a Rend tanítása szerint a részletek a kísértés eszközei, és az ember előbb dönt, aztán tájékozódik, különben a döntését az dönti el, ami neki kedvez.
Egy sárkány. Sárkány alatt kazamata. Kazamata alatt falu.
Ennyi elég volt.
Behunyt szemmel állt a fal előtt, két kezét a pörölye nyelére kulcsolva, és egy kívülálló azt hihette volna, hogy imádkozik. Nem imádkozott. Egyszerűen nem volt szüksége a szemére ahhoz, hogy tudja, mi a dolga.
Amikor kinyitotta, látta, hogy már nincs egyedül.
Derek a gerendáról ugrott le, nem az ajtón jött be, és a holló a vállán ettől meg sem rezdült.
– Öt – mondta vidáman, és hátracsapta a farkasprémet a válláról. – Öt papír. És négyen vagyunk. Ez vagy nagyon ügyes, vagy nagyon buta, és én már eldöntöttem, melyik.
– Hárman – mondta Dorn, fel sem nézve.
– Négyen – mondta Derek. Nem fordult a sarok felé, csak a fejét billentette arra. – Egyelőre.
A holló felröppent, kört írt le az ivóban, és visszaszállt. A csőrében egy kis bőr zacskó lógott, amit nem a fogadós adott neki.
Derek nem a pénz miatt volt ott. A pénz csak a mentség. Ő azért volt ott, mert egy sárkány az zsákmány, és aki egyszer megölt egyet, annak a nevét kimondják akkor is, mikor már nem él.
Az ötödik egy gyerek volt.
Legalábbis Dorn először annak nézte. Tizennégy, legfeljebb tizenöt éves fiú, kerek szemüveggel, túl nagy köpenyben, a hóna alatt három könyvvel, amiket nyilvánvalóan nem bírt el, de nem tette le egyiket sem.
A fiú odaállt a fal elé, felnézett a papírra, és az ajka mozgott, ahogy olvasott.
– Eltévedtél, kölyök – mondta Derek gúnyosan.
A fiú nem válaszolt. Letette az egyik könyvet a padra, kinyitotta, lapozott benne, megnézte a papíron a sárkány jelét, aztán megint a könyvet, aztán bólintott magának.
– Ez nem sárkányjel – mondta. – Ez egy fogjel. A sárkány fogáról van szó, nem a sárkányról.
Csend lett.
– És az mit jelent? – kérdezte Dorn.
– Azt – mondta a fiú, és feljebb tolta a szemüvegét –, hogy aki ezt írta, nem azt akarja, hogy megöljük. Azt akarja, hogy hozzunk neki belőle valamit.
Senki nem mondott erre semmit.
A fiú visszatette a könyvet a hóna alá, és úgy maradt, mintha most jött volna rá, hogy túl hangosan beszélt.
– Felix – tette hozzá, halkabban. – Így hívnak.
Senki nem válaszolt rá.
És ezután már soha senki nem fogja a nevén szólítani. Mindegyiküknek csak a kölyök marad, egészen addig, amíg ez már nem számít.
A negyedik, akit Derek megszámolt, már akkor is ott ült, amikor Ferren reggel kinyitotta az ivót.
A sarokban, háttal a falnak, a sarlóját a combján keresztbe fektetve, és végignézte az egészet elejétől a végéig.
Mikor felállt, mind a négyen észrevették, és ettől elmosolyodott, mert pontosan erre várt.
– Szóval – mondta Rikka. – Egy megbízás. Öt papír. Öt pecsét. És négyen, akik még mindig azt hiszik, hogy ez véletlen.
– Öt – mondta a fiú.
– Nem – mondta Rikka. – Én nem hiszem.
Átment az ivón, letépte a legszélső papírt a falról, összehajtotta, és a derekára kötött zsákba csúsztatta.
– De attól még megyek – tette hozzá. – Mert aki ennyit fizet egy fogért, az többet fizetne a sárkányért. És valaki itt a végén biztos hülye lesz.
Kinyitotta az ajtót. Odakint elállt az eső.
Ide szoktam kilyukadni, valahányszor visszanézem.
Mert azt szeretném hinni, hogy volt ott egy pillanat, amikor még nem volt eldöntve. Hogy ha Dorn akkor szól, ha Julius kinyitja a szemét, ha a fiú hangosan végiggondolja, amit már félig kimondott, akkor talán minden másképp alakul.
De nem így működik.
Mire bárki feltenné a kérdést, addigra már mind az öten elindultak, mert mind az öten éhesek voltak, és az éhség gyorsabb, mint a gyanakvás.
Én akkor már ebben a teremben voltam, és ő már tudta, kik indulnak el a kazamata felé.
Én viszont már láttam előre azt is, amit ő még csak el sem tudott képzelni.
Hogy nemsokára nem csak öten járják tovább ezt a sötét ösvényt…
