Amikor írni kezdtem, nem voltak részletesen kidolgozott terveim. Leültem a laptopom elé, és elkezdtem írni. Nem készítettem előre vázlatot, nem dolgoztam ki a jelenetek helyét, és sokszor még azt sem tudtam, milyen úton jutok el az általam elképzelt végkifejletig.
Belülről fakadó érzések és képek irányították a gondolataimat, végső soron pedig a kezemet is. Egy mondat életre keltett egy jelenetet, egy szereplő reakciója pedig meghatározta, merre haladjon tovább a történet. Így alakult ki lassan a MiiN történetének fonala.
Az E.M.E.S.E. írásakor azonban eltértem mindettől.
Nekiláttam jegyzeteket készíteni. Előre felépítettem a hétnapos visszaszámlálás szerkezetét. Igyekeztem pontosabban meghatározni az egyes napok központi témáját, mondanivalóját és morális dilemmáit. Nem csupán egy új történetet írok, hanem a MiiN már létező világának távoli múltját. Olyan eseményeket kell megmutatnom, amelyek következményei több mint ezer évvel később is jelen vannak. Emiatt egy apró technikai részlet, egy szereplő döntése vagy akár egyetlen mondat is befolyásolhatja nemcsak a novella egyes részeit, hanem a készülő könyvet is.
Most már tudatosabban figyelek az összefüggésekre. Arra, hogy a szereplők mit tudhatnak az adott pillanatban, milyen döntéseket hozhatnak, hogyan működik a komplexum, és mindez miként kapcsolódik majd a későbbi történetekhez. Ez a fajta építkezés nagyobb odafigyelést igényel, mint amikor kizárólag a megérzéseim vezettek.
Eleinte azt gondoltam, hogy a részletes vázlat majd biztonságot ad. Ha előre kijelölöm az utat, könnyebb lesz következetesen végighaladni rajta.
A visszaszámlálás első öt napjának megírása közben azonban rá kellett jönnöm, hogy az „út” nincs kőbe vésve: menet közben bizony megváltozhat. Minél jobban elmélyedtem a részletekben, annál több új kérdés merült fel. Egy-egy jelenet következményei átnyúltak a következő napok eseményeibe, egyes szereplők az eredetileg tervezettnél nagyobb jelentőséget kaptak, és olyan cselekményszálak alakultak ki, amelyek a jegyzeteimben nem szerepeltek.
A vázlat tehát nem szüntette meg az ösztönös írást. Inkább afféle kapaszkodóként segített, hogy ne veszítsem el az irányt.
Az E.M.E.S.E. történetéből már csak két nap eseményeit kell megírnom. A szereplők közelednek ahhoz a pillanathoz, amikor útjaik elválnak: egyesek számára megkezdődik a hosszú „utazás”, mások vállára pedig az itt maradók jövőjéért viselt felelősség nehezedik. És én egyre közelebb kerülök ahhoz a ponthoz, amely felé az első szavak leírásakor indultam.
A vázlat megadta az alapokat, de közben a történet önálló életre kelt.
