Habozás nélkül sétáltam be az ajtón, bár azonnal vissza is hőköltem.
Mintha egy másik világba teleportáltam volna. Itt minden felület fényesen csillogott, mintha soha senki nem dolgozott volna rajta. A padló sütétszürke kompozitból készült, amit halvány, kékes fénycsíkok szegélyeztek a fal tövénél. A mennyezeten a légtisztítók halkan zümmögtek, a levegőt megtöltötte az a jellegzetes, kissé édeskés szag, amit mindig is utáltam.
Fintorogva kerestem a vezetőt. A falak mentén fehér, zárt panelek sorakoztak, köztük kódzáras ajtókkal. A központi labor üvegfalán túl fehérbe öltözött alakok mozogtak, többségük steril ruhában és maszkkal, olyan kimérten, mintha gépek lennének. Már tudtam, mire gondolt Dex, hogy nem léphetünk be.
Könnyedén kiszúrtam a tudósok vezetőjét, emlékeztetett az apámra. Pont olyan arrogáns seggfejnek tűnt, csak fiatalabb kiadásban. Legfeljebb negyvenöt éves lehetett, és bár a vastag üvegfal elnémította a hangját, az egész tartásából érezhető volt a felsőbbrendűség érzése, ahogy osztogatta az utasításait. Mereven állt, nekem oldalt, de az egyik embere figyelmeztette. Olyan hevesen fordult felém, hogy csodálkoztam volna, ha ezt megússza nyakrándulás nélkül. Szeme összeszűkült, arcára kiült a leplezetlen utálat, ahogy végignézett rajtam. Grafitszínű egyenruhám mellkasán ott virított az egység emblémája, egyértelműen jelezve, hogy a biztonságiakhoz tartozom. Felette a névtáblám. Az volt az első, amit leolvasott, ahogy elém állt. Meglepett, de alig volt nálam alacsonyabb.
– Maga a biztonsági tiszt? – Hangja jegesen hangzott, tekintete nem enyhült.
– Igen. Christopher Ryker – feleltem egyenesen a szemébe nézve.
– Maga is egy volt katona, mint a kinti barbárok?
Lenyeltem, ami kikívánkozott, és higgadtan válaszoltam.
– Az voltam. De a renoménk nem tartozik magára, ha kíváncsi kérdezze a HR osztályt. Elég, ha azt tudja, hogy az én felügyeletem alá tartozik a biztonsági személyzet.
– Sejtettem – felelte gúnyosan, majd lassan végigmért. – Katonai fegyelem, mi? Arra odakinn nagy szükség lenne.
– Itt bent is – vágtam vissza szárazon. – A protokoll szerint a kutatórészt is ellenőriznem kell.
A férfi szája széle megrándult.
– Itt minden a legnagyobb rendben van. A munkánk érzékeny, és nem kívánjuk, hogy a biztonsági állomány feleslegesen járkáljon a minták közt.
– Nem szokásom feleslegesen járkálni – jegyeztem meg, miközben lassan végig- pásztáztam a helyiséget. – De ha baj lesz, én leszek érte a felelős.
– Nyugodjon le, nem lesz baj. Profik vagyunk, tiszt úr.
– Ryker a nevem. Maga Dr. Thorne?
– Ki más lennék?
– Mondjuk a másik doktor? – néztem rá mereven.
– Itt se lehetne, Ryker! – hagyta figyelmen kívül a kérdésem. – Én vezénylem ezt a szekciót, itt az én szavam számít.
– A hajó viszont kapitányi parancsnokság alatt működik – mondtam nyugodtan. – És az ő döntése értelmében a biztonság az én asztalom. Ez minden szektorra kiterjed, doktor. Erre is.
– A katonák mindig azt hiszik, hogy a szabályok mögé bújhatnak, ha nincs elég eszük a tartalomhoz.
– Én meg azt hiszem, túl sokáig volt a zárt laborban, doktor. Ott kint a vákuumban senkit nem ment meg a ˝tartalom˝.
– Téved, Ryker. Ez nem a frontvonal. Itt gondolkodni kell – jegyezte meg gúnyos mosollyal az arcán.
– Szerencsére az sem megy rosszul – feleltem, majd habozás nélkül elindultam.
– Oda tilos bemenni! – csattant fel azonnal. – Steril környezet.
– Tudom – vetettem felé egy gyilkos pillantást, amire egy pillanatra visszahőkölt. Láttam a szemében, hogy most először tudatosult benne, ha elindulnék, esélye sem lenne megállítani.
– Mik ezek? – lépkedtem a fal mellett sorakozó ládák felé. Egy kisebb, matt fekete, zárt láda azonnal magára vonta a figyelmem. Fedelén apró, vörös jelzés és egy sárga címke. CCl4-derivátum – High Stability, Restricted.
– Nyissa ki! – mutattam rá.
– Minek?
– Csak nyissa ki!
– Nekem aztán mindegy. De ne nyúljon bele! – figyelmeztetett Thorne. Annyira ostobának nézett, hogy simán beütötte előttem a kódját. 4799709350. Párszor elismételtem magamban, míg biztos nem voltam benne, hogy megragadt. Sose lehet tudni, még jól jöhet.
Thorne felhajtotta a tetőt. A ládában egy kristályos áttetsző gél lebegett egy kis tartályba zárva, enyhén kékes fényt sugárzott. Tetején mintha buborékok úszkáltak volna.
– Ez tetraklór-metán származék – mondtam halkan, és ránéztem a doktorra. – Ritkán látni ilyen koncentrációban manapság.
Thorne azonnal megfeszült, erre nem számított. Szemében meglepetés villant, de nem kérdezett rá, honnan tudom. Feltett szándékom volt, lecsípni az arroganciájából, úgy tűnt jó úton haladok.
– Tiltott anyag – jegyeztem meg élesen. – Csak szigorú engedéllyel használható kísérletekhez. Mit terveznek, Thorne?
Ezúttal szándékosan elhagytam a titulust.
– Van engedélyem – jegyezte meg visszafogottabb hangnemben. – A projekt titkos, nem fogok róla mondani semmit. Nincs hozzá jogosultsága, Ryker.
Meredten néztem rá, de ezúttal vörös arccal kapta félre a tekintetét.
– Milyen doktor maga? Mi a végzettsége?
– Mi köze hozzá?… De ha nagyon akarja tudni, genetikus vagyok.
Nem nyaggattam tovább. Igaza volt, semmi közöm hozzá.
– Végezze a dolgát, Thorne, mi is azt tesszük. Vigyázzon, hogy ne szabaduljon ki semmi a laborjából, és akkor nem lesz egymással dolgunk. Egy év hosszú, jobb a békesség – enyhítettem én is a hangomon.
A doktor feszülten bólintott, én pedig szó nélkül távoztam.
