Tariq
A lemenő nap utolsó fényei élesen kirajzolták egy férfi alakját, ahogy a kút kávájának dőlve várakozott. Jöttünkre ellökte magát a peremtől, és közelebb lépett. Ahogy ráismertem, bennem rekedt a szó. A Frank volt az.
Három hónapja láttam utoljára, és a változás azonnal szemet szúrt. Hatalmas vállain érdes szövésű, sötét gúnya feszült, és termete még így megviselten is félelmetesnek tűnt. Nyakán és bal csuklóján durva, elfehéredett heg maradt, bőre pedig olyan fakó volt, mintha hónapok óta nem érte volna napfény. A tartása változott a legjobban. Egyenesen állt, de a törzsét elfordította, a súlyát pedig a jobb lábára helyezte, hogy sérült bal oldalát védje, a jobbat pedig harcra készen tartsa. Láthatóan legyengült bal karját nem hagyta szabadon lengeni. Enyhén behajlítva védelmezőn a mellkasa előtt tartotta.
Zöld szeme szinte világított sápadt arcában. Tekintete ugyan továbbra sem egy megtört fogolyé volt, valami mégis megváltozott. A régi gőgös templomosnak nyoma sem akadt.
Valami sötétebb és üresebb költözött a helyére. Láttam már ezt a nézést olyan katonáim szemében, akik mindent elvesztettek, és túlélték a saját halálukat.
Kétszer láttam a túlvilág küszöbén, de mégis itt állt előttem újra. A Pokol szülötte volt.
Mellettem Faris szablyája csikordulva rándult ki a hüvelyéből, és ez észhez térített a bénultságból.
– Állj meg, Faris – fogtam meg a karját. Kihúztam a tőrt a kaftánom ujjából és visszatettem a helyére.
A Frank közelebb lépett. Fegyvertelen volt.
– Azt hittem, Drakón végleg a föld alá temetett, lovag – jegyeztem meg szárazon.
– Nem olyan könnyű engem elpusztítani – morogta. Hangja ugyanolyan mély és rekedt maradt, mint a pincében. – Azért jöttem, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Elhozom neked a szörnyeteget.
– Szavakkal nem tudod elpusztítani Drakónt. A karod pedig nem elég erős hozzá, lovag.
Guillaume szeme dühösen megvillant. Körbenézett, és a falnak támasztva meglátott pár, különböző méretű nehezékkel ellátott faszablyát. Pontosan olyan súlyúak voltak, mint az igazi acél, csak az élüket letompították. Kiválasztott két hasonló méretűt, és az egyiket felém nyújtotta. Elvettem, mire a lovag a másikra két kézzel szorosan ráfogott, és beállt a jellegzetes, széles alapú, nehézkes lovagi küzdőállásba. Egy szót sem szólt.
– Mit művelsz, gyaur? – háborodott fel mellettem Faris. – Hogy merészeled…
– Hallgass, Faris – szóltam rá, és megforgattam a szablyát. A lovagra néztem, aki mereven állta a tekintetem. – Lássuk lovag, meghalni jöttél-e a házamba!
– Apám! – markolt a karomba ijedten Amira. Elég volt egyetlen pillantás, és lányom vörös arccal lépett odébb.
A Frankra néztem és azonnal támadtam. Nem kíméltem, hajtott a gyűlölet, amit eddig vissza kellett fognom magamban. Teljesen más harcmodorban harcoltunk. Az én szaracén stílusom gyorsaságból, gyors lábmunkából és irányváltásokból állt. Szándékosan a gyenge bal oldalát támadtam, és csontig hatoló csapásokat mértem rá. Guillaume állta a sarat. Nem ugrált el, hanem nyers erővel és puszta testi tömegével falként vert vissza minden csapást.
Úgy harcolt, mint egy templomos, de volt két óriási hátránya. Hiányzott a páncél, és gyenge volt a bal keze. Ennek ellenére egy ízben olyan súlyos csapást indított felém, ami meghátrálásra kényszerített.
Minden egyes ütésnél, mikor a szablyák összecsaptak, a rezgés végighatolt a sérült csuklóján. Két kézzel forgatta a fegyvert, mintha lovagi kard lenne. Nem állt a kezére, bizonytalanul forgatta, látszott, hogy nem szokott hozzá a sokkal rövidebb, íves pengéjű szablyához. Guillaume arca eltorzult a kezébe hasító fájdalomtól az egyik csapás után. Kénytelen volt elengedni bal kezével a faszablyát, és átváltott egykezes harcmodorra. A nyakam felé suhintott. Gyors volt még mindig. Hátrébb léptem, és hárítottam. A fák tompán csattantak ütközéskor. Folyamatosan a gyenge, sérült oldalát támadtam. Nem hátrált meg, de láttam a homlokán legördülő izzadságcseppeket. Erejét felemésztette a védekezés, támadni alig volt lehetősége. Hiába volt gyors és erős, gyenge oldala cserben hagyta. Egyre többet hibázott. Az egyik bordájára mért ütésnél a fegyvere kihullott a kezéből és térdre rogyott. Szablyám hegyét azonnal a torkának szegeztem.
– Nincs pajzsod, és a bal karoddal nem tudsz fedezéket zárni – mondtam zihálva. A lovag kimerülten nézett fel rám. – Ha egykezesen vívsz, a fegyverednek mindkét oldalat védenie kell. De a keresztvédésekhez túl lassú vagy egy kézzel, így hogy a bal oldalad ennyire visszahúz. Drakón egyetlen balról jövő fondorlatos vágással ki fog végezni.
Láttam a lovag szemében a felismerést, hogy igazam van. De túlságosan makacs volt.
– Mi nagy csapásokkal és erővel sújtunk le. A kardomat egy átlagember felemelni sem bírja – felelte öntelten.
– Lehet, hogy már te sem, lovag – jegyeztem meg, nem törődve a szemében felvillanó fájdalommal.
Hátrébb léptem, a lovag pedig nehézkesen feltápászkodott. Odaléptem a fal melletti óriási ládához és kicsit turkáltam benne, majd kiemeltem egy rövid, könnyebb, ívelt pengéjű tőrt – egy gyakorló kandzsart.
– El kell felejtsd a nagy suhintásokat, lovag, A felesleges, széles ívű csapásaid csak az idődet veszik el – fordultam felé, és a lába elé hajítottam a tőrt.
Guillaume lenézett a porban heverő fegyverre. A dac mellett most először figyelem is vegyült a tekintetébe.
– Miről beszélsz, hadvezér?
– Nem csak a fegyverrel van baj. Hanem azzal is, ahogy állsz. Odaléptem hozzá, és faszablyám hegyével megböktem, hogy hátrébb kényszerítsem. – Úgy állsz itt, mintha mögötted lenne a nehézpáncélos lovasság és páncélinget viselnél. Öntelten szembefordulsz velem, mintha a bal kezedben lenne pajzs. Ha így maradsz, a bal oldalad hívogató préda.
Guillaume nagyot nyelt, szeme követtem minden mozdulatomat.
– Mutasd – morogta.
– Fordulj el! – parancsoltam, és beálltam elé. – Jobban, teljesen… Húzd hátra a bal válladat és lábadat. Úgy… Még egy kicsit…
A lovag gyanakodva követette az utasításaim, míg végül szinte teljesen oldalt állt nekem. A sérült oldala messze került, a háta mögé rejtve.
– Látod? Mostantól a bal oldalad nem létezik az ellenfél számára. Messze van, nem éri el könnyedén. Vedd fel a kandzsart!
A lovag lehajolt és felkapta. Furcsán állt a kezében a rövid, fából faragott tőr. Szinte elveszett hatalmas markában.
– Ne engedd le a kezed – figyelmeztettem. A szemébe néztem, és úgy folytattam. – A tetőről végignéztem, ahogy Drakón a porba gyalázott, lovag. Láttam minden mozdulatodat és hibádat.
Guillaume megfeszült, halkan mormolt valamit, de nem szakított félbe.
– Két kézzel fogtad a kardot, mert azt hitted, a puszta erő elég lesz. Beugrottál a támadásába, elvetted a fegyverét, és csupasz ököllel arcba vágtad. Szép volt, templomos technika. Azt hitted nyertél, mert Drakónnak nincs fegyvere. Hiba volt abban bíznod, hogy egy fegyvertelen ember már nem veszélyes.
Körbejártam őt, a fapenge hegyével finoman megérintve sérült karját.
– Elfelejtetted a pajzsát. Drakón nem úgy használja, mint a ti népetek, vagy akár a miénk, hogy megbújjon mögötte. Neki a pajzs is fegyver. Alulról verte fel a csuklódat és zúzta össze. És te mit csináltál utána? A kardod kiesett a kezedből, és ott álltál vele szemben nyitottan. Ő pedig a páncélos öklével simán letarolt. Miért? Mert semmi nem volt a kezedben, amivel hárítottad volna az ütést. És mert elhitted, hogy legyőzhetetlen vagy.
Megálltam előtte, és megböktem a kezében tartott kandzsart.
– Drakón ellen a hosszú kardod és a kétkezes büszkeséged páncél nélkül halálos ítélet. Ezzel a tőrrel nem adsz neki távolságot. Ha elég közel kerülsz, nem tudja kihasználni a pajzsa erejét. Közel kell kerülj, és a testsúlyoddal ki kell löknöd az egyensúlyából, miközben a tőrrel lecsapsz.
– Az már nem lovagi harc, hanem birkózás – húzta el a szája szélét a templomos.
– De szépen akarsz harcolni vagy le akarod győzni?
– Próbáljuk újra – morogta Guillaume. Tekintetéből lassan eltűnt a dac, helyét átvette a feszült figyelem.
– Ezt már nem velem fogod gyakorolni, lovag. Nekem más dolgom van, beszédem van a lányommal – vetettem éles pillantást Amira felé. – Faris fogja beléd verni az új harcmodort. Gyorsabb nálam, és hidd el egyetlen pillanatra sem fogja megsajnálni a csonka karod.
Átnyújtottam Farisnak a faszablyát. Előrelépett és megforgatta. Úgy állt a kezében, mint aki azzal született. Tekintete hideg volt és kíméletlen, ahogy a lovagra nézett.
– Ha egyetlen egyszer is szembefordulsz velem, mint egy nehézpáncélos gyaur, el fogom törni a bordáidat – mondta Faris a fegyvert maga elé emelve.
Otthagytam őket. Ahogy a házba léptem, még hallottam az első koppanást, ahogy Faris kezelésbe vette a lovagot. Guillaume halkan, fojtottan káromkodott egyet, én pedig elmosolyodtam
