A másik pad

Eső után mindig fényesebbnek látszott a rakpart, mintha a kövek emlékeznének a vízre. Júlia lassan sétált a folyó mellett, kezében a régi, barna esernyővel, amelyet már évek óta nem nyitott ki. A vászon egyik sarka kiszakadt, a nyele meghajlott, de nem tudta kidobni.

A padhoz érve megállt.

Ott ült rajta egy férfi, háttal a folyónak. Nem nézett rá, csak helyet hagyott maga mellett. Júlia leült. Egy ideig egyikük sem szólt. A város a túlparton ködbe húzódott, a villamosok fénye elnyúlt a síneken.

– Még mindig magánál van – mondta végül a férfi, és az esernyőre pillantott.

Júlia megszorította a nyelet.

– Maga adta.

– Azt hittem, már rég elvesztette.

– Én is.

A férfi elmosolyodott, de a mosoly hamar eltűnt az arcáról. Tizenhárom éve nem látták egymást. Akkor egy nyári zivatar elől futottak be ugyanennek a háznak a kapualjába, és a férfi, indulás előtt, Júlia kezébe nyomta az esernyőt. Azt mondta, majd visszakéri.

Másnap nem jött.

Később Júlia megtudta, hogy elköltözött. Előbb Bécsbe, aztán valahová még messzebb. Az első évben minden esőnél arra gondolt, talán most bukkan fel. A másodikban már csak néha. A harmadikban férjhez ment.

– Hallottam, hogy egyedül maradt – mondta a férfi.

– Nem maradtam egyedül. Van egy lányom.

– Nem úgy értettem.

Júlia a vízre nézett. A folyó szürke volt és mozdulatlan, csak a híd alatt gyűrődött meg a felszíne.

– Miért jött vissza?

A férfi sokáig nem felelt.

– Mert az ember egy idő után elfárad attól, hogy mindig máshol legyen.

– És azt gondolta, itt majd ugyanaz várja?

– Nem. Azt reméltem, valami mégis.

Júlia letette közéjük az esernyőt. A férfi végigsimított a repedt nyélen.

– Megjavíthattam volna – mondta.

– Nem volt rá szükség. Esőben sem nyitottam ki.

– Akkor miért tartotta meg?

Júlia ránézett. A férfi haja őszebb volt, a szeme alatt mélyebb árkok húzódtak, de ugyanúgy várta a választ, mint régen: türelmesen, mintha a hallgatás is része volna.

– Hogy legyen mit visszaadnom.

A férfi bólintott. Nem nyúlt érte.

A túlparton ekkor felgyulladtak a lámpák. A fények remegve törtek darabokra a vízen. Egy sirály alacsonyan áthúzott fölöttük, aztán eltűnt a híd mögött. Júlia arra gondolt, hogy tizenhárom év alatt minden megváltozott körülöttük, mégis ugyanazon a padon ülnek, és ugyanazt a mondatot kerülgetik.

Júlia felállt. Az esernyő a padon maradt.

– Holnap is kijön? – kérdezte a férfi.

Júlia a vállára húzta a kabátját.

– Holnap esőt mondanak.

A férfi felnézett az égre.

– Akkor talán szüksége lesz rá.

– Nem hiszem.

Elindult, de néhány lépés után visszafordult. A férfi még mindig ott ült, egyik kezét az esernyőn tartva.

Júlia arra gondolt, hogy vannak tárgyak, amelyek túl sokáig őrzik helyettünk azt, amit nem tudtunk kimondani. És amikor végre letesszük őket, nem leszünk könnyebbek. Csak üresebb lesz a kezünk.

Mégis továbbindult.

Az első cseppek akkor értek a kabátjára, amikor befordult a sarkon. Nem sietett. A víz lassan átitatta a haját, végigcsorgott az arcán, és mire hazaért, már nem lehetett megmondani, eső volt-e rajta, vagy valami más.