Joe
– Josephine Alissa Weston, kérem, álljon fel! – a bíró hangja határozottan csendült a teremben. – Öt rendbeli nagy értékű lopás és tíz rendbeli zsebtolvajlás miatt a bíróság ötévi szabadságvesztésre ítéli önt. Büntetését a Wisconsin állambeli Copper Lake School nevelő- és javítóintézetében köteles letölteni. Az ítélet jogerős! – a bíró lecsapta a kalapácsot.
Hát valahogy így kezdődött minden… pontosabban megvoltak az előzmények, de arra nem akarok kitérni teljesen még.
Amúgy Joe, nem Josephine; ha nagyon hivatalosak akarunk maradni, csak akkor.
Copper Lake School, Irma, WI, USA – 5 évvel később
A hajnali csendet Lorri hangja törte meg, élesen, könyörtelenül vágott át az álmaimon.
– Joe, ébresztő!
Morgolódva fordultam a fal felé, és beletemettem a fejem a párnába. – Ezt most komolyan élvezed, te kis szemét? – dünnyögtem félálomban. – Hülye kis ribanc…
– Létszámellenőrzés meg átkutatás lesz – válaszolta, teljesen figyelmen kívül hagyva nyüglődésemet.
Persze, mikor máskor, mint hajnali négykor. Itt sportot űznek abból, hogy kiszúrjanak velünk.
Lorri a legjobb barátnőm volt. Már ha egy olyan helyen, ahol a reggeli opciók között a csokis müzli és a gumibottal hátba csapás verseng egymással, egyáltalán értelmezhető a barátság fogalma. Tizenöt évet kapott. A bátyja helyett vitte a csomagot – állítólag nem is tudta, mit szállít, de valaki nagyon is tudta, hol kell keresni. Az ügyvédje szerint ez „súlyos kommunikációs félreértés” volt. Mostanra már beletörődött, hogy a „szabadság” neki annyit jelent, hogy innen majd továbbviszik egy állami börtönbe tíz újabb évre. Azt mondják, ahhoz képest a Copper Lake egy wellnessközpont, nem akarom megtudni, mennyire igaz. Én meg… én meg megyek „szabadlábra”. Hurrá!
Hogy hogyan kerültem ide? Ó, semmi különös. Valahol, valamikor – talán hat hónapos lehettem – leparkoltak egy padra Weston város egyik parkjában, és magamra hagytak. Ennyi! Innen a vezetéknevem is: Weston. Kösz, anya! Kösz, apa! A szokásos: nevelőszülőtől nevelőszülőig. Egyik sem tartott sokáig. Aztán tizenhárom évesen besokalltam, és leléptem. Nem láttam értelmét se az iskolának, se annak, hogy újabb idegenekhez simuljak. Egy darabig úgy tűnt, senkit sem érdekel, miből élek – amíg nem kezdtem el túl jól élni. Beálltam egy bandába: zsebtolvajok; kamasz Twist Olivér 2.0, csak Fagin helyett egy szőke srác vezette a brigádot, aki akkor se tudott volna diszkréten lopni, ha az élete múlik rajta. Én viszont jó voltam benne. Túl jó! Akkor már LA-ben nyomtuk. Kicsit nagyobb fába vágtam a fejszémet, kicsit idősebbnek adtam ki magam, és túl messzire mentem, mert többre vágytam és kockáztattam; olyan helyekre is bejutottam, ahová az aranykártyások jártak. Végül persze elkaptak. Elítéltek, megkaptam az öt évet.
Most meg itt vagyok húszévesen. Még két hét, és kisétálok innen. Elvileg… A kérdés csak az: hová? Mert ahhoz képest, ami odakint vár, lehet, hogy a zárka is egyfajta luxus.
Mike
New York, St. Gabriel Kórház – Sürgősségi osztály, reggel 6:56
– Basszus, elkések! – Miközben az apámtól örökölt órára néztem, a gondolat olyan gyorsan suhant át az agyamon, mint az adrenalin egy traumakódos hívásnál. Próbáltam felemelni a fejem, de úgy éreztem magam, mint akit hatszor átmostak egy ipari mosógépben, majd bezártak egy szárítógépbe… amit persze bekapcsolva felejtettek.
Harminchat órája talpon vagyok. Hivatalosan ezt „rezidensi tapasztalatszerzésnek” hívják. A valóságban: törvényesített kínzás fehér köpenyben. Két éve kezdtem, és még kettő van hátra, már ha túlélem, mert az kb. mindig kétséges, főleg most… Még négy perc volt a reggeli vizitig, és én a harmadik kávémat sem tudtam meginni, mert az éjszaka közepén egy srác úgy döntött, leugrik a nyolcadikról, de meggondolta magát… Csak a harmadikról ugrott. Na, ő is túlélte, ugyan darabokban, én meg most meghalok helyette.
Az osztályvezető, Dr. Halbrook, ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban. Pontosan úgy néz ki és olyan időzítéssel, mint egy főgonosz a filmekben – csak ő nem nevet gonoszan, hanem mindig úgy néz, mintha a puszta jelenlétem is sértené az orvosi esküt.
– Dr. Bennet, örülnénk, ha csatlakozna hozzánk – dörmögte; nem kiabált, de valahogy így is jobban fájt, mint egy szúrás érzéstelenítés nélkül.
A „mi” alatt nyilván magára gondolt. Az egyetlen dolog, ami jobban irritálta, mint a pontatlanság, az az alváshiányos rezidens, aki még mindig lélegzik. Dr. Halbrook úgy irányította az osztályt, mintha egy kórházi kiképzőtábor lenne – és én voltam a gyakorlatozó újonc, akinek minden nap újra bizonyítania kellett, hogy egyáltalán jogosult orrlyukon át levegőt venni. Még két év! Meg még nyolc vizit, három sürgősségi trauma, két idegösszeomlás és egy ebéd nélküli műszak csak a mai napra… De kit érdekel? Orvos leszek! De az is sanszos, hogy a nap végére halott, még nem döntöttem el, melyik a reálisabb opció.
Dean, a legjobb haverom – és mint mindig, most is a lehető legrosszabb pillanatban – ott vigyorgott Dr. Halbrook háta mögött, miközben én épp az összeomlás szélén próbáltam emberszerű arcot vágni. Természetesen Halbrook csakis engem pécézett ki, Dean valamiért az osztályvezető kedvence volt, mintha szenteltvízben fürdött volna, vagy reggelente együtt jógáznának a kórház privát edzőtermében. Amíg én halált megvető bátorsággal próbáltam életben tartani az önbecsülésem maradékát, addig ő simán fellapozott egy kartont, és zsebre vágott egy bólintást Halbrooktól. Persze, ha épp félrediagnosztizált valakit – márpedig egyszer-egyszer még Dean is embernek bizonyult –, akkor az öreg rá is rászállt. Nem volt kivételezés! Csak rangsorolt célpontok léteztek ebben a világban.
Három hét múlva Dean kiköltözik tőlem, és a barátnője veszi át a boldogító jogokat, hogy pátyolgassa az életét, de az is lehet, hogy megcsömörlött már az állandó depressziómtól, amit Ella elvesztése okozott nálam… Nem, nem halt meg, csak éppen a lánykérés közepén szakított… azóta is keresztül néz rajtam, ha találkozunk a kantinban. Szóval addig is együtt élünk abban a túl jó lakásban, amit jelenlegi fizetésemmel aligha engedhetnék meg magamnak: Manhattan szívében, öt sarokra a Central Parktól – elég fancy, ha valaki nem rezidens egy sürgősségin.
Így hamarosan keresnem kell egy új lakótársat, aki beszáll a lakbérbe és a rezsibe, mert hacsak nem találom fel a szervátültetés új módszerét egy használt szendvicssütőből, ez a lakás egész konkrétan kicsúszik alólam. Persze lejjebb is adhatnám az igényeimet; mondják, hogy a szerénység erény. Csakhogy amikor az ember megszokta a csendes utcákat, a természetes fényt és a penészmentes falakat, akkor valahogy nehezen veszi rá magát arra, hogy dohos pincealbérletben kezdjen új életet, vagy órákat bumlizzon a belvárosba az anyjától.
Joe
Little Italy, New York – szombat délelőtt – 2 héttel később
New York: a város, amely soha nem alszik – és amelyben úgy tűnt, én sem fogok. Két napja érkeztem stoppal egy rozsdaette teherautó platóján, ami bűzlött a motorolajtól és valami állott, savanykás szagtól, amit nem mertem közelebbről megvizsgálni. Azóta valamennyit aludtam egy metróállomáson, de leginkább padokon. Még érkezésemkor volt egy megpenészedett marhakonzerves szendvics a táskám zsebében, amit még egy automatából loptam el az egyik autóbusz-végállomáson Chicagóban, de már nem volt gusztusom megenni, kidobtam a legelső szemetesbe.
Szóval igen, fáradt voltam és éhes. De ami jobban fájt, az a pénztelenség és a kiszolgáltatottság, meg az a gyomorszorító érzés, amit csak az ismer, aki már túl sokáig élt úgy, hogy nem számíthatott senkire.
A piac épp olyan volt, amilyennek elképzeltem: zajos, lüktető, tele emberekkel, akik azt hitték, uralják az életüket. A tömegben könnyű volt elvegyülni. Mindenki sietett valahová, mindenki fontosnak tűnt, persze rajtam kívül.
Nem kerestem semmit, vagyis de: lehetőséget! Először csak lehetőséget, hogy kajához jussak, de az itteni árusok nem adtak még kóstolót sem.
És akkor megláttam őt: magas volt, jóképű – de fáradt és túlhajszolt, meg egy kicsit borostás. Tipikusan olyan srác, akit a nők szeretnek, mert úgy néz ki, mint aki megmentene egy kismacskát az útról, miközben elfelejti, hogy hol hagyta a saját kulcsát. Nem volt túl elegáns, laza kötött pulcsi, de a csuklóján ott lógott valami, ami azonnal elárulta: fontos neki. Egy óra: szinte folyamatosan, idegesen nézegette, és közben megcsillant a napban. Értékesnek tűnt abból a távolságból, ahonnan álltam.
Nekem nem kellett több! A közelébe férkőztem. Egy paradicsomos standnál állt, háttal nekem. Egy pillanatra kicsit elfordult, a karja lendült, és az óra szíja épp csak lecsúszott a pulóvere alá. Ennyi kellett: egy érintés, ami csak egy apró lökés volt, nem több egy röpke másodpercnél, és már nálam is volt! Nem futottam, nem kell futni, ha tudod, mit csinálsz. Csak szépen, csendben eltűntem a tömegben: egyik sorról a másikra, mintha soha ott sem lettem volna.
Egy közeli sikátor sarkánál megálltam, a tenyerembe zártam a zsákmányt. A bőr száraz volt, a hátlapja kopott, gravírozott felirattal.
Tévedtem, nem ez volt életem legnagyobb fogása – de valamiért nehezebbnek éreztem, mint bármi mást, amit eddig elloptam. Visszanéztem, és láttam, ahogy a srác a karjára néz, aztán körbe. Nem ordított, nem is futott utánam… Csak állt ott, és egy pillanatra olyan arcot vágott, mint aki nemcsak egy órát veszített el.
Ez volt az a pillanat, amikor éreztem valamit: nem bűntudat volt – az már régen kikopott belőlem –, hanem valami más. Egyfajta… zavar, mintha a világ két másodpercre megcsúszott volna alattam. Megráztam a fejem, most nem volt idő ilyesmire. Az óra pénzt jelentett, a pénz meg ételt, meg talán egy ágyat ma éjjelre. Ez van, amikor a múltam nem ad esélyt, a jelenem nem kérdezget, a jövőm pedig egyelőre nem is létezik. Csak az óra volt, és én, meg egy srác, aki fel sem fogta, hogy találkoztunk.
Bronx – egy lepattant zálogház
A zálogház úgy nézett ki, mintha egy nosztalgiázó rabló álmodta volna meg még a ’70-es években. A kirakatban porosodó kazettás magnók, karcos napszemüvegek és pár rozsdás gyűrű próbálták azt a benyomást kelteni, hogy itt még bármi értékes lehet – ha elég kétségbeesett vagy ahhoz, hogy elhidd.
Odabent a levegő fülledt volt, keveredett benne az olcsó aftershave, a penészes szőnyeg és valami megmagyarázhatatlan szag, amit csak „régi cucc” néven ismertem. A pult mögött egy kopasz, verejtékező fickó állt, akinek az arckifejezése azt üzente: „Több embert láttam lecsúszni, mint egy rehabilitációs központban.”
Zsebre vágtam a kezem, és határozottan előhúztam az órát. Nem mutattam ki, de valahol legbelül reméltem, hogy legalább egy húszast kicsikarok belőle, de egy ötvenesnek még jobban örültem volna, vagy egy tál meleg ételnek, vagy egy kabátnak, amiben nem nézek ki úgy, mint aki épp most mászott ki egy konténerből. Kétségbe voltam esve, és csak ez az egyetlen kapaszkodóm maradt.
A pasas ránézett, megforgatta, hunyorgott az üvegen át. – Öt dollárt adok érte – a hangja éppolyan lelkes volt, mint egy temetésen a harang.
Biztos csak viccel, tök jó vicc, váltsunk komolyabbra!
– Öt? – ismételtem, hátha tényleg elrontotta, vagy ahogy sejtettem, az év poénja volt. Igazán értékelhető poén lett volna, de nem annak szánta.
– Nem működik rendesen, karcos, és a márka is eléggé lekopott. Csupán egy öreg óra.
Hát persze, hogy lekopott a márka: ezek az órák nem arról szólnak, kinek készítették, hanem hogy hogyan viselték és szerették őket. Egy pillanatra felvillant előttem az a srác a piacon; az a pillantás, amikor észrevette, hogy eltűnt a csuklójáról: nem ordított, nem is dühöngött, csak… fájt neki. És én meg most itt vagyok egy ötdolláros ajánlattal, ami még egy szendvicsre sem elég ebben a városban. Basszus, nincs szívem ennyiért… Egy szó nélkül kivettem a fickó kezéből az órát, és visszacsúsztattam a zsebembe.
– Felejtse el! – mondtam, és hátat fordítottam.
– Aztán ne sírj, ha senki más nem veszi meg! – kiáltott utánam. Az ajtócsengő viszont szerencsére elnyomta a hangját, ahogy kiléptem.
Még mindig éhes voltam, még mindig nem volt hol aludnom, de valamiért… az az öt dollár nem érte meg azt az órát. Valamiért nem tudtam eladni, mintha… mintha még dolgom lenne vele. És ez volt az a gondolat, amitől még jobban utáltam magam.
Úgy tűnik, New York nem az a hely, ahol a nagy álmok valóra válnak, inkább olyan, mint egy hatalmas, szürke rostély, ami mögött ott van egy penge, és mindenkit próbál ledarálni, aki nem elég kemény, elég ügyes vagy elég szerencsés ahhoz, hogy a felszínen maradjon.
Napok óta csak bolyongtam a városban, a gyomrom egyre hangosabban tiltakozott, és már nem igazán emlékeztem, mikor ettem utoljára rendesen. A kaja nélküli napok olyanok voltak, mint egy végtelenül szürke film, amelyben én voltam a főszereplő, aki padról padra vándorol, csak hogy legyen egy kis hely, ahol lehunyhatja a szemét – legalább egy órácskára. A hideg és a kimerültség kezdett belém fészkelni, miközben az éjszakák egyre hosszabbak és egyre kegyetlenebbek lettek. A város, ami azt ígérte, hogy a lehetőségek földje, most úgy tűnt, mintha csak falakat rakna körém, és azt súgná: „Itt nincs helyed.”
Aztán egyik reggel egy kopott plakátot pillantottam meg a tűzfalon, ahol előző este egy szemeteskonténer tövében aludtam. Színes neonbetűk hirdették: „Igényes bárba munka és szállás – jelentkezz ma!”
Nem volt túl vonzó az ajánlat, de mégis… munka és szállás. Két szó, ami aranyat ér.
Mint kiderült, egy sztriptízbár volt. Nem volt választásom, nem így terveztem! Tényleg nem azért jelentkeztem, mert erre vágytam, nem azért, mert ideális munka lett volna, inkább azért, mert a muszáj nagy úr, és ő diktál. Így kerültem oda, egy olyan helyre, ahol a fénynél a bőröd csillog, a zene dübörög, és a mosoly az egyetlen valuta.
Már az elején közöltem a tulajjal, hogy nem fekszem le senkivel! Vigyorgott rajta, de belement.
– Ötszáz dollárt vagy hetven százalékot kérünk a bevételedből, de szállást adunk – mondta a menedzser, egy szépen kikupált, öltönyös fickó, akinek a mosolya inkább hasonlított egy cápáéra.
Nem volt más választásom, ha nem vállalom, holnap már az utcán leszek újra, így hát bólintottam, de azért közöltem azt is, hogy ez kész rablás.
