7. fejezet – Egy emlékezetes reggel
Lassan fél éve éltem Budapesten.
Ennyi idő alatt a város már nem tűnt olyan félelmetesnek, mint amikor először leszálltam a Keletipályaudvaron. Megtanultam, melyik villamos hová visz, melyik buszra kell felszállnom hajnalban, hogy időben beérjek a Jahn Ferenc Kórházba, és azt is, melyik főnököt érdemes messziről kikerülni, ha rossz napja van.
A kórház is ismerőssé vált.
Már nem tévedtem el a hosszú folyosókon, ismertem a liftek szeszélyeit, a konyha állandó zaját, a fertőtlenítő jellegzetes szagát és azt a különös nyüzsgést, amely reggeltől estig betöltötte az egészé pületet. Lassan én is a rendszer részévé váltam.
Volt azonban valaki, aki még ennyi idő után is mindig kizökkentett.
Emil.
Hol hetekig nem láttam, mert kiengedték a kórházból, aztán egyik reggel egyszer csak újra feltűnt a főfolyosón.
Ilyenkor, bármennyire is furcsának éreztem, mindig megörültem neki. Nem azért, mertbeteg volt – annak senki sem örülhet -hanem mert valami különös nyugalom lengte körül.Lassan sétált, mintha nem ugyanabban a világban élne, mint mi. Tekintete valahová messzire révedt,
olyan helyre, ahová mi nem követhettük. Soha nem zavart senkit, nem hangoskodott, nem panaszkodott. Egyszerűen csak létezett
És valahogy mindig észrevettem.
Ő viszont ugyanúgy nem vett tudomást rólam, mint az első napon.
Aztán elérkezett az a reggel, amelyet valószínűleg soha nem fogok elfelejteni.Már az ébredés sem indult valami fényesen.
Az óra csörgése után még percekig félálomban botorkáltam a lakásban. Automatikusan készülődtem,miközben fejben már a kórházban jártam.
Arra gondoltam, vajon milyen nap vár rám, lesz-e megint valami sürgős feladat, és sikerül-e végre úgy végigdolgoznom egy műszakot, hogy
egyik főnököm se találjon rajtam kifogást.
Gyorsan felkaptam egy nadrágot, magamra húztam egy pulóvert, belebújtam a cipőmbe, elköszöntem Zsuzsi nénitől, és már rohantam is a buszmegálló felé.
Éppen időben érkeztem.
Megkönnyebbülten álltam meg a járdaszegély mellett, amikor egy kerékpáros lassított mellettem.Mosolyogva nézett rám.
.– Kisasszony! – szólt vissza vidáman. – Pizsamában indult dolgozni!
Először azt hittem, rosszul hallok.Aztán ösztönösen lenéztem magamra.Abban a pillanatban minden vér kiszaladt az arcomból.
A sietségben ugyanis nem a nadrágomat vettem fel,hanem a kedvenc pizsamanadrágomat,a térdig érő, fodros, reneszánsz mintásat.
Néhány másodpercig mozdulni sem tudtam.Legszívesebben eltűntem volna a föld színéről.
A biciklis addigra már messze járt, én pedig sarkon fordultam, és olyan iramban rohantam vissza a házhoz, hogy arra még ma is büszke lennék.
Berontottam a lakásba. – Mi történt? – nézett rám ijedten Zsuzsi néni.– Pizsamában indultam el!-Ő először rám nézett, majd kitört belőle a nevetés.
– Na, ezt még nem sikerült megcsinálnia senkinek a családban!
Én viszont nem nevettem.
Lerángattam magamról a pizsamanadrágot, felkaptam az első farmert, ami a kezem ügyébe került,belebújtam a cipőmbe, és már rohantam is vissza az utcára.
A busz szerencsére még nem érkezett meg.Azt hittem, ezzel vége is a reggeli szerencsétlenségeknek.
Nagyot tévedtem.
Amikor kifulladva ismét odaértem a megállóhoz, valaki már ott várt rám.
Bodri.
Pontosan mellettem ült, mintha egész életében busszal járt volna munkába.
Néhány héttel korábban sikerült rábeszélnem Zsuzsi nénit, hogy éjszakára engedjük el a láncról. Vettem neki hosszabb láncot is, de valahol talált egy rést a kerítésen, és azóta éjszakánként rendszeresen csavargott egyet a környéken.
Egyetlen szabálya volt.
Reggel mindig hazajött.
Aznap azonban úgy döntött, hogy ennél sokkal jobb ötlete támadt.Elkísér dolgozni.
– Bodri… – sóhajtottam. – Most tényleg?
A kutya vidáman megcsóválta a farkát. .– Gyere haza!-Bodri leült.
– Ne szórakozz velem!
Még lelkesebben csóválta a farkát.Nem maradt más választásom.
Visszakísértem a házhoz, újra megkötöttem, megsimogattam a fejét, ő pedig olyan sértett képet vágott,mintha én rontottam volna el a közös kirándulásunkat.
Amikor harmadszor is nekivágtam az útnak, már biztos voltam benne, hogy ebből a reggelből semmi jó nem fog kisülni.
Amikor végre beértem a kórházba, már biztos voltam benne, hogy ez a nap nem az én napom lesz.
A táskámat szinte futás közben kaptam a vállamra, és a megszokott lendülettel indultam az oldalbejárat felé.
Különösen szerettem azt a bejáratot. A hatalmas üvegajtók minden alkalommal maguktól nyíltak szét előttem,és ettől mindig olyan érzésem támadt, mintha egy amerikai film díszletébe csöppentem volna.
Aznap azonban valami más volt.Csak én nem vettem észre.A gondolataim még mindig a pizsamanadrág és Bodri körül forogtak, ezért fel sem tűnt a nagy, piros felirat az ajtón:
ÜZEMEN KÍVÜL.
A következő másodpercben teljes lendületből nekiszaladtam az üvegnek.A csattanás olyan hangos volt, hogy szerintem a sebészeten is felkapták rá a fejüket.
Én pedig…háttal a földön találtam magam.
Terpeszben ültem a hideg kőpadlón, teljesen megszégyenülve. Néhány pillanatig azt sem tudtam, mi történt.
Csak a homlokomat éreztem lüktetni, miközben odabentről döbbent tekintetek szegeződtek rám.Aztán valahonnan mögülem halk nevetést hallottam.
Nem gúnyosat.
Nem rosszindulatút.
Olyat, amelyből inkább meglepetés és őszinte derű áradt.
Megfordultam.
Emil állt néhány lépésre tőlem.
Nevetett.
Életemben először láttam mosolyogni.
Az arca egészen megváltozott. A mindig távoli, befelé forduló tekintet egy pillanatra felderült, mintha kiszakadt volna abból a különös világból, amelyben rendszerint élt. Zavartan feltápászkodtam.
– Nem volt valami könnyű reggelem… – motyogtam. – Pizsamában indultam dolgozni, a kutyám utánam szökött… most meg nekimentem egy ajtónak.
Reflexből végigsimítottam a homlokomat, aztán a hajamat. – Ugye nem vérzek?-Emil lassan megrázta a fejét.
– Nem.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Ő azonban még mindig engem nézett, majd egészen komoly arccal hozzátette: – És… a melleid is a helyükön vannak.
Egy pillanatig nem értettem.Aztán észrevettem, hogy a kezem időközben valóban a mellkasomon állt meg.
Villámgyorsan elkaptam.
Ha addig nem voltam vörös, attól a mondattól biztosan az lettem.Emil szája sarkában újra megjelent az a halvány mosoly.
– Az oldalsó ajtó nyitva van – mondta halkan.
Azzal megkerült, belépett az épületbe, és néhány másodperc múlva ismét ugyanazzal a lassú, ráérős léptekkel haladt végig a folyosón,
mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna.
Én még mindig az ajtó előtt álltam.Legszívesebben elsüllyedtem volna.
– Gratulálok, Melinda… – sóhajtottam magamban. – Ennél elegánsabban tényleg nem is kezdődhetett volna a nap.
Persze a sorsnak még maradt néhány ötlete.
Alig értem fel az osztályra, az osztályvezető már messziről kiszúrt. – Melinda! Késett.
– Igen… elnézést… egy kis baleset…-Végignézett rajtam.
– Jól van? – Igen.– Akkor nyolckor vigye fel az igazgató úr reggelijét.
Mintha mi sem történt volna.Pontban nyolckor bekopogtam az igazgatói irodába.
Ő addig legfeljebb egy udvarias biccentéssel köszönt nekem. Most azonban, amikor letettem elé a tálcát, felnézett a papírjaiból.
– Hallottam a reggeli incidensről.
Azt hittem, rosszul hallok.Már az igazgató is tudja?
– Jól van? – kérdezte. – Igen… csak az önérzetem sérült meg egy kicsit.
Elmosolyodott . – Az hamar begyógyul.
Kiléptem az irodából, és már én is nevettem magamban.Úgy látszik, egyetlen jól időzített üvegajtó elegendő ahhoz, hogy az egész kórház megismerje az embert.
A nap azonban még mindig nem ért véget.
Délután a szolgálati lifttel vittem fel néhány iratot az egyik osztályra, de a lift látszolag megállt két emelet között, se le se fel nem indult.
Nem először történt ilyesmi.Szerencsére éppen arra járt Dávid, a liftkezelő.
– Várjon, mindjárt elinditom! – szólt .
Néhány pillanat múlva a kis mesterkulcsával elinditotta.amikor a lift ajtó elöttűnk kitárult,látványtól mindketten megdermedtünk. Odabent két ételhordó állt.Egészen közel egymáshoz.
Annyira közel, hogy nyilvánvaló volt: nem az aznapi menüt beszélték meg.
Amikor megláttak bennünket, olyan sebességgel ugrottak szét, mintha valami tiltott bűncselekményen kaptuk volna rajta őket.
Dávid rám nézett.
Én rá.
Egyikünk sem szólt egyetlen szót sem.
Egyszerre fordultunk meg, és ugyanolyan némán indultunk tovább a folyosón.Csak néhány méterrel arrébb tört ki belőlünk egyszerre a nevetés.
Este, amikor hazaértem, fáradtan rogytam le az ágy szélére.Visszagondoltam az egész napra.
Reggel még pizsamában indultam dolgozni.
Aztán Bodri munkába akart kísérni.
Nekiszaladtam egy üvegajtónak.
Az egész kórház rajtam nevetett.
Emil először szólt hozzám.Az igazgató érdeklődött, hogy jól vagyok-e.
Végül pedig egy liftajtó mögött olyan jelenetbe csöppentem, amelyet egy erdélyi, konzervatív családban nevelkedett tizenkilenc éves lány addig legfeljebb filmekben látott.
A tükör elé álltam.
Sokáig néztem magamat.
Nem a külsőmet figyeltem.
Hanem ,azt a lányt, aki néhány hónappal korábban még félve érkezett Budapestre.Valami lassan megváltozott bennem.
Nem egyik napról a másikra.
Csak apránként.
Észrevétlenül.
Mintha a város, az emberek, a munka és a mindennapok lassan levetkőztették volna rólam azt a bizonytalanságot, amelyet otthonról hoztam magammal.És valahol mélyen azt is éreztem, hogy Emil mosolya nem azért maradt velem egész este, mert beleszerettem
Hanem mert először zavart annyira egy férfi jelenléte, hogy saját magamat kezdtem más szemmel látni.
Leoltottam a villanyt.
Mielőtt elaludtam volna, még egyszer eszembe jutott az a halk mondat: – A melleid is a helyükön vannak.-A párnába nevettem.
– Hát igen, Melinda… úgy látszik, tényleg kezdesz felnőni.
