–

Most már éberen járok a világban, hogy meg tudjon foganni bennem egy újabb,
kinyílni váró világ. Ahogy időszakosan rám tör az érzés, hogy ki kell szabadulnom a
nagyváros zajos közegéből és a természet nyugalmából merítek erőt, úgy érzem,
egyre közelebb kerülök önmagamhoz. Amint sikerül az erdő nyújtotta békét
magaménak éreznem, felszabadulok a magamra aggatott vélt és valós béklyóktól,
melyek a város valóságában előbb vagy utóbb újra rám zárják a lakatot.
A közeli Bakony vadregényes tájait minden évben bejárjuk a férjemmel, a közkedvelt
Vinye és Porva-Csesznek vonalon. Az idei évben megtett túra valahogy más volt.
Nem volt bennem semmi szándék. Nem akartam minél nagyobb távot megtenni, vagy
időre teljesíteni a távot. Nem siettem sehová. Megengedtem magamnak, hogy
vigyenek a lábaim és én csak élveztem a kora délelőtti szellőt, a fák közül előbújó nap
sugarait és egyre jobban teret hódított bennem a csendesség. Ez nem volt mindig így.
Felötlött bennem a legelső találkozásom a Cuha-völggyel. Családi kirándulás
alkalmával látogattunk el ide, s jártuk körbe egy hét alatt a Dunántúli- középhegység
főbb vonalait. Szállásunk Porván volt egy panzióban. Amikor mi túráztunk ezen a
vonalon, akkor a kiindulópontunk a porvai panziónk volt. Onnan elsétáltunk a Porva-Csesznek vasúti megállóhoz, annon a látványos völgyi túra indult. Átsétáltunk
Vinyére, majd tovább mentünk Bakonyszentlászlóra, ahol a helyi pizzériában
ebédeltünk. Ezután visszasétáltunk a porvai szállásra egy teljesen más útvonalon.
Mondanom sem kell, hogy mire visszaértünk, teljesen ki voltunk fáradva és nem
kívántunk mást, csak elnyúlni az ágyon. Emlékszem, mennyire nem kívánta egyetlen
porcikám sem a visszautat és sokszor felötlött bennem a kérdés, hogy miért nem
lehetett felszállni a vonatra és visszautazni legalább a Porva-Csesznek megállóig,
miért kellett teljesen kiszipolyozni magunkból minden csepp erőt és reggeltől estig
bandukolni. Belőlem teljesen elvette az élvezeti értékét. Rendben van, hogy
elmondhatjuk magunkról, egy ekkora távot is simán végig sétáltunk mindenféle
nagyobb erőnléti előélet nélkül, de valóban erről kellett szólnia a túrának? A
teljesítményről? Hogy meg tudom csinálni? Vagy sokkal inkább arról, hogy élvezzem
a madárcsicsergést, a napsütést az arcomon, a fel-fellibbenő szellőt, megismerjem az
erdő élővilágát és komfortosan érezzem magam benne? Akkoriban még nem
kérdőjeleztem meg nyíltan a szüleim fejéből kipattant ötleteket, inkább csendben
nehezteltem rájuk a tizedik óra gyaloglása közben a tűző napon attól az érzéstől
gyötrődve, hogy ennek igazából nyaralásnak kellene lennie és a túlzásba vitt fizikai
megterhelés nem tartozik ebbe a kategóriába az én olvasatom szerint. Felmerült
bennem a kérdés, vajon a teljesítési vágy tudatos-e vagy egy belső kényszer irányítja?
Visszaforgatva az idő kerekét a gyermekkorom számos állomása szólt a
teljesítményről. Mintha egy láthatatlan tintával előre megírt törvényként hatott volna
rám. A jó magaviseletet magamra kényszerítve indultam el az iskolába és 12 évvel
később a mindig legjobb teljesítmény elvárásával hagytam el azt. Vajon ez vagyok én
vagy csak megörökölve viszem tovább? Ha számba veszem a családom tagjait, több
jelnek tekinthető esemény is eszembe jut. Édesanyám és az ő édesanyja hordozzák a
teljesítmény kényszerének traumáját; emlékszem, ahogy a nagymamám elmeséli
nekem, hogy testvérei közül csak ő maradt meg a családban, a többiek korán
meghaltak és aztán az ő édesanyja amikor eltörte a lábát és már nem tudott többet
lábra állni, mindenben a lányára támaszkodott, de nem szeretetteljesen, sokkal inkább
neheztelőn, elvárásokkal telve. Az irreális elvárásoknak való megfelelés hatalmas
terhet ró a lélekre. A nagymamám is azt érezhette, hogy csak akkor ér valamit, ha
erőn felül teljesít. Erre nem képes senki sem hosszú távon és még önmagunktól sem
várhatunk el ilyesmit.
Emlékszem, hogy gyerekként mindig azt éreztem, akkor lesz kisebb a nyomás rajtam,
ha eleget teszek az érezhető külső elvárásoknak. A teljesítmény kényszere mögött
sokszor az áll, hogy úgy érezzük, ezáltal tudunk kitűnni a többiek közül, így fogadnak
el minket a szüleink, vagy bárki, aki a szemünkben felettünk áll. A
teljesítménykényszeres pontosan emiatt nem élvezi a folyamatot, hanem csak minél
előbb túl akar lenni rajta és nem veszi figyelembe a lélek és a test igényeit,
szükségleteit, határait sem. Hányszor vállaltam el olyan feladatokat az iskolában,
amiknek vagy a határideje volt igen szűkös, vagy pedig a témája volt teljesen új.
Mindig minden területen az hajtott, hogy a számomra legnehezebbet válasszam, és
majd újabb és újabb hegycsúcsok ledöntésével elmondhatom magamról, hogy ezt is
megcsináltam. Mennyire rossz volt a mögöttes szándéka ezeknek a teljesítményeknek
és egyikről sem tudom azt mondani, hogy élveztem. Csak megerőszakoltam
önmagamat az áhítani vélt célért.
Először arra gondoltam, hogy kiveszem önmagamat a képletből és tudatosan
növeltem a távolságot önmagam és a családom között; elmentem kollégiumba, később
pedig egy távoli városban tanultam tovább egyetemen, majd kezdtem el dolgozni.
Nekem segített abban, hogy elkezdjem meghallani a saját hangomat és meglássam
magamat a felvett viselkedések mögött.
Most, életem derekához érve fogalmazódik meg bennem a felismerés, hogy az én
felelősségem itt és most van. A születésemkor kapott bőröndöt cipelhetem úgyis
magammal, hogy felismerem a tartalmát és így lehetőségem nyílik arra, hogy
önmagam legyek. A felismeréssel megnyílik az út a saját mintáim kialakításához.
Ma már lelassulok. Kezdem megengedni magamnak a saját tempómat. Egyre inkább
értelmet nyer a gondolat, hogy nem a cél elérése a lényeg, hanem maga az út és az út
most kezd kiszínesedni előttem.