„Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki mondhatja meg, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.” – Edgar Allan Poe: Az elsietett temetés
Az éj leple sűrű, fekete ködként simult a temető fölé, s a hold fényét mohás kövek és omladozó síremlékek között megtört, hideg derengése csak fokozta a szívemben burjánzó izgalmat. A szél olykor felkavarta a nedves föld illatát, amely édesen és rothadtan keveredett a hervadt virágok émelyítő aromájával, s úgy lengte be az érzékeimet, mintha maga a halál lehelete érintene meg. Mindig is vonzott a halottak csendje, az elenyésző élet emlékeinek szinte tapintható súlya, e némaság, amely súlyosabbnak tetszett minden kiáltásnál, minden sikoltásnál. De itt, e szentélynek tetsző helyen, ahol az idő kőbe fagyott sóhajai nyújtóztak az árnyékokban, s a repedt emléktáblák sorai már alig sejtették a neveket, melyek valaha e földbe zárattak, éreztem valami egészen különleges jelenlétet. Nem puszta csendet, nem puszta enyészetet, hanem valamit, ami a lélek titkos szövetében lakozik, valamit, ami nem engedi, hogy a halál teljesen elnémítsa a szépséget, valamit, ami a feledés mélyén is kitartóan, makacsul ragyog.
Egy különösen régi sír előtt álltam meg, a márvány repedései közt mohafoltok kúsztak elő, szinte eleven szövedékként, melynek nyirkos ujjai lassan, évszázadok türelmével fonták körbe a követ. Az oszlopok és faragványok omladozása groteszk volt, mégis sajátságos bájjal bírt, a pusztulás szimfóniája, melyben minden kődarab, minden repedés egy fájdalmas akkordot zeng. A hold fénye meg-megtört a sír arcán, s egy pillanatra úgy tetszett, mintha halvány mosoly derengett volna elő a kőből, mosoly, amely nem lehetett más, csak az idő foglya, egy elnémított emlék halvány visszhangja. S mégis, a szívem mélyén ott reszketett a gyanú, hogy mindez nem pusztán képzeletem beteg játéka, hanem valami több: a halál és a csend titkos összeesküvése, melynek édes-borzongató súlya rám nehezedett.
Napokon át visszatértem, újra és újra, mintha láthatatlan kötelék húzna vissza a sírok közé, s idővel a sötét árnyak már nem rémületet, hanem otthonosságot keltettek bennem, a csend nem fenyegető némaság volt többé, hanem olyan szelíd társ, aki szavaival sosem zavarja az embert. Füleimbe olykor halk morajlás szivárgott a föld alól, s ha a szél fodrozta a fákat, úgy tetszett, mintha sóhajok keveredtek volna a levelek remegésébe, sóhajok, melyek talán évszázadok óta kerestek menekvést. Az illat is megváltozott számomra: volt benne valami, ami egyszerre idézte a friss virágok törékeny gyönyörűségét és a rothadás édes, bódító báját. A különös elegy lassan, szinte észrevétlenül szőtte át érzékeimet, mígnem a romlásban magában kezdtem meglátni valami felsőbbrendű szépséget, olyat, amit mások elfordulva kerülnének, de nekem a titkok legfenségesebb kinyilatkoztatásának tetszett.
Egy különösen borzongató éjszaka legsötétebb óráján, mikor a köd sűrű, vakítóan fehér lepelként simult a sírokra, s a holdat is elrejtette a világ elől, ismét visszatértem, és szerszámot ragadtam. A szívem vadul zakatolt, de nem a rettegés nyers lüktetésétől, hanem attól a szent izgalomtól, amely a titkok felfedésének ígéretében rejlik. Minden lapát föld, amelyet megmozdítottam, nem pusztán hideg, nyirkos talaj volt, úgy éreztem, mintha a múlt kőbe dermedt titkait tépném ki az éj homályából, mintha maga az idő engedne utat a kezeimnek. A kődarabok tompa koppanása, a föld omló remegése mind-mind visszhangzott bennem, akár egy szertartás szent akkordjai. A sír mélyéről felszálló illat pedig, e különös elegy, egyszerre édes és rothadó, bódító és förtelmes, egyre hevesebben itatta át érzékeimet, mígnem minden lélegzetvétellel közelebb kerültem valamihez, amit nem mertem néven nevezni, valamihez, ami már nem a földhöz tartozott, s talán nem is az éghez.
Mikor a koporsó sötét fedele végül kibukkant a megbolygatott föld alól, a hold sápadt fényében úgy tetszett, mintha maga az idő is elakadt volna egyetlen, dermedt pillanatra. Tüdőmben megfagyott a levegő, kezem remegett, mikor ujjammal végigsimítottam a korhadt fa repedéseit, melyek mintha valami titkos, ismeretlen írást formáltak volna a sötétségben. A fedelet lassan emeltem meg, s a nyikorgó hangja úgy hatolt a csöndbe, mint egy kimondhatatlan vallomás. És akkor láttam meg őt: a testet, amely nem testnek tetszett, hanem valamiféle fenséges látomásnak. Halvány volt, hideg, és mégis oly arányos, oly tökéletes, mintha a halál önnön hatalmában vallott volna kudarcot, képtelen lévén megérinteni a szépségnek e végső formáját. Arcán az ajkak enyhén mosolyogtak, nem a pusztulás kínos görcsével, hanem valami titkos gyönyör nyugalmával, mintha az örökkévalóságban rejtező vigasz ült volna rá. Egy mosoly volt az, amely a föld alatt temetve is túlélte a romlást, s amely az én tekintetem előtt most elevenebbnek látszott minden élő ember mosolyánál.
Megérintettem a bőrt; a hidegség borzongatóan édes volt, mintha egyszerre csalogatott volna és riogatott volna, s abban a pillanatban úgy éreztem, a mosoly átlép a test határain, halk, láthatatlan árnyként kúszik belém, belém szívja a csendet, az illatot, a rothadás és a szépség perverz elegyét, s velük együtt egy sötét titkot, mely nem engedett többé el. A kövek árnyékai mintha elevenedtek volna, a márvány repedéseiben alakok rajzolódtak ki, arcok, amelyek rám néztek, s amelyek úgy tűntek, mintha az évszázadok alatt összegyűlt minden bánat és sóhaj ott rejtőzne bennük. A szél halk sóhaja suttogott, mintha halkan nevettek volna rajtam, vagy épp biztattak volna, hogy továbbmerészkedjek a megengedhetetlenbe. A hold fénye lassan hullámzott a koporsó szegélyén, mintha folyóvá olvadt volna, s minden rezdüléssel táncolt a fémes és márványos kontúrokon, egy groteszk balettbe hívva az én megrémült képzeletemet.
Ahogy hátraléptem, reszkető lépteim visszhangoztak a dermedt kövek között, s ekkor döbbentem rá: az eltemetett mosoly többé nem volt csupán a koporsó börtönébe zárva. Valami megmagyarázhatatlan módon kiszivárgott onnan, magába olvasztotta a föld mélyén nyugvók minden sóhaját, minden szavak nélküli jaját, s most már az én szívemben lüktetett. Úgy éreztem, hogy minden árnyékban, minden repedt márványdarabban, minden susogó levélben és minden szélben kavargó morajban ott ragyogott ugyanaz a dermesztő mosoly. Nem tudtam többé megkülönböztetni, hogy a világ hajolt hozzám közelebb, vagy én sodródtam egyre mélyebbre abba a világtalan örvénybe, melynek közepén az a felfoghatatlan szépség tündökölt.
Azóta nem tértem vissza a temetőbe, s talán már nem is lenne értelme. A föld bezárta magába a titkot, a testek porrá váltak, s a kő, melyre tekintetem utoljára tapadt, régen darabokra omlott. Mégis, minden éjjel, amikor a sötétség elborítja a szobámat, érzem azt az illatot, hallom a suttogásokat, s a rejtett mosoly újra kibontakozik bennem. Először csak álmaimban jelent meg, majd a tükörből kezdett visszanézni rám. Most pedig – most már tudom – ajkaim is azt a mosolyt formálják. Az eltemetett mosoly immár nem kívül létezik, hanem bennem él, s rajtam keresztül új életre kelt: a halál és a romlás örökkévaló szépsége mosolyog a világra az én arcommal.
