Ó, igen! Ideges – nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? – Edgar Allan Poe: Az áruló szív
Az éjszaka szürke leple olyan nehéz volt, mintha a levegő maga is testet öltött volna, vastag, nyirkos páraként telepedve rám, s a szoba minden zugát lassan, alattomosan megfojtva. A gyertyák lángjai elhalványodtak ebben a nyomasztó sűrűségben, s fényük inkább árnyékot, semmint világosságot szült. A falakon nyúlánk, torz árnyképek csúsztak végig, kígyózva, hajladozva, mintha maguk is eleven lények volnának, akik titkos összeesküvésben figyelnek, lesnek, kárörvendő örömükben mocskos kacajokat fojtva el. Minden rezdülésükben ott lüktetett a csend súlya: nem az üres, ártatlan némaságé, hanem a sírok nyomasztó, hideg hallgatásáé, amely egyszerre figyelmeztet és fenyeget, s amely az idegeimet vad táncba rángatta. Ez a csend úgy feszült körém, mint egy láthatatlan háló, és bár szót nem formált, mégis éreztem belőle: nincs menekvés, csak a mélyülő árnyak.
De én nem tudtam elfordulni. Ott feküdt Ő, az ártatlanság békéjében, a nyugodt lélegzet ritmusa édesen ringatta, mintha álmai szent menedékben rejtenék el. A bőre halvány ragyogása megcsillant a gyertyák haldokló fényében, s e ragyogás mintha nem is a földi szférához tartozott volna. Én pedig, kínlódó szemeimmel, minden rezdülését, minden apró mozdulatát figyeltem – egy pislogásnyi szünet nélkül. A mellkas lassú emelkedése, az ajkak alig hallható sóhaja, az álom szent, törékeny illúziója – mind-mind közelebb taszított a szakadék pereméhez, ahonnan már nincs visszaút.
A gondolat már napok óta ott zakatolt az elmém legmélyén, akár egy könyörtelen, soha el nem halkuló kórus: ha egyszer megízlelem a gyilkosság ízét, örökre függője leszek. Mint egy mérgező dallam, úgy csengett bennem újra meg újra, s minden visszhangja még szorosabb bilincset font körém. Éjnek idején, mikor a világ alszik, én újra és újra átéltem a képzelet kínzó játékszínén a rettenetes tettet, s minden próbálkozásom, hogy elűzzem, csak még valóságosabbá, még édesebbé tette a vágyat. A kísértés úgy emésztett, mint a lassan kúszó láz, amely elhagyja a testet, de sosem a lelket. Az ő közelsége – lélegzetének halk ritmusa, a bőrére hulló halvány gyertyaláng, a haját körülölelő aranyló glória – mind-mind a pokol tüzeit lobbantották fel bennem. Nem tudtam többé különbséget tenni szeretet és gyűlölet, gyönyör és pusztítás között: mind egyetlen, forró szorításba olvadtak össze.
Ekkor elővettem a pengét. Hideg volt, mint a sírkövek, s fémes testén a lángok szeszélyes tánca mintha titkos életet lehelt volna belé. A penge felületén torz árnyak vonaglottak, majd hirtelen széthullottak, hogy újra egybeforrjanak a falakon táncoló alakokkal. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is én tartanám, hanem ő tartana engem – s a mozdulatlanságomban mégis éreztem, hogy együtt mozdulunk, mint egy közös szándék végrehajtói. Minden érzékem túlfinomodott: hallottam saját szívem őrült, dübörgő lüktetését, mintha kalapácsok csapnák a mellkasomat; hallottam a falakon kúszó árnyak alig észlelhető neszeit; sőt, a kinti szél fojtott sóhaját is, amely úgy suhant át a réseken, akár egy holtak éneke. Az egész szoba lélegzett – egyszerre az én mellkasommal emelkedett és süllyedt, mintha az éjszaka maga is részese lett volna a szertartásnak. Mintha az árnyak, a szél, a csend egyetlen közös, baljós figyelmeztetésbe olvadtak volna: most következik a végzet.
Az első lépés közelebb a halálhoz görcsösen facsarta a gyomromat, s a kezem reszketett, mintha egy idegen erő markolta volna. Mégis, a szemem képtelen volt elszakadni tőle: a kedves arca, a sápadt bőr áttetsző tisztasága, a lágy, emberi tökéletlenség minden apró árnyalata csak még mohóbbá tette bennem a vágyat. Félelem és bűnös szenvedély fonódott egybe, akár két kígyó, amelyek ugyanabba a húsba marják fogaikat. Tudtam, hogy ha megteszem, soha többé nem lesz visszaút – és mégis, a kísértés sötét ragyogása minden más gondolatot elhomályosított.
Ahogy közelebb hajoltam, minden mozdulatom túl hangosnak, vészjóslónak tűnt a dermedt csöndben. A gyertya reszketeg fénye megcsillant a pengén, s mintha maga a halál nyújtotta volna felém a kezét, hívogatón, ígérettel tele. Éreztem a tett ízének előszelét: valami édes, borzongató, veszélyes illat terjengett körülöttem, amely szinte beitta magát a tüdőmbe. A kéz, amely az imént még bizonytalanul reszketett, most lassan kiegyenesedett, s a hideg, könyörtelen elszántság költözött belé. Minden lélegzetvétel vad, feszült ritmust diktált, mint egy szertartás pergő dobja.
És elérkezett a pillanat – a rettenetes, megváltoztathatatlan pillanat, amelyről tudtam, hogy örökre megpecsétel. A pengét felemeltem, s az árnyékok úgy fonódtak körém, mint egy diadalittas kórus, amely ujjongva várja a vér hullását. Egyetlen mozdulat, egyetlen rezdülés – s a világ átváltozott. A test megdermedt, a szív dobbanása lassan elnémult, s a levegőt betöltötte a gyilkos csönd, amely most már nem pusztán körülölelt, hanem teljesen elnyelt. A vér sötét, ragacsos ragyogással ölelte körbe a pengét, s a lelkem mélyére égett a tett súlya: egyszerre édes, mámorító és halálosan rémisztő, akár a legszörnyűbb álmok, amelyekből nincs ébredés.
És ekkor, a beteljesülés mámorában, valami új ébredt bennem. A vágy, amelytől rettegtem, valósággá lett – és már nem volt visszaút. A szoba árnyai vad, láthatatlan körtáncban forogtak, mintha örültek volna a lelkem bukásának, s én hirtelen tudtam: a tett nem ért véget itt. Az íz, amelyet megízleltem, több volt puszta gyilkosságnál: a végzet édessége, amely újabb és újabb áldozatokat követel majd.
És már nem volt hatalmam megállni.
