Benczik Sylvia
A szivárványfa meséje
Egyszer volt, hol nem volt, a magas domb tetején állt egy gyönyörű, szivárványszínű fa. Igencsak kanyargós út vezetett fel hozzá. Az út mellett egy patakocska csordogált, hogy az arra tévedt állatok ne maradjanak víz nélkül. A domb körül csodaszép piros, kék, lila, narancssárga fák és bokrok ragyogtak. Minden színes volt és káprázatos. A fa tetején, – szinte körülölelve azt, – állandóan ott tündökölt a szivárvány.
Az állatok csak messziről merték megcsodálni ezt a varázslatos szivárványfát. Nem mertek felmenni a dombra, hogy közelebbről is megnézzék, mert valami csodát sejtettek a fa körül, és féltek ettől a csodától. Pedig azért növesztett ilyen gönyörű, színes lombruhát, hogy a kíváncsi kis állatokat odavonzza magához.
Nem szeretett egyedül lenni.
Barátokra vágyott.
Egyszer aztán egy nagyon fáradt kék cinege már nem tudott tovább repülni, annyira kimerült. Leült az egyik szívárványszínű faágra.
– Látom, elfáradtál. – szólt hozzá a szivárványfa kedvesen. – Nálam megpihenhetsz. Ha akarod, mesélek neked. – mondta a kis cinegének.
A szivárványszínű fa elkezdett mesélni a barátságról, de a cinege olyan gyorsan elaludt, hogy semmit sem hallott a meséből. Egész éjjel, – a sejtelmes fa ölelő ágai védelmében, – békésen szundikált. Majd másnap otthonos fészket épített magának a sűrű lombok között, annyira megtetszett neki a színes fa.
Így lett a szívárványszínű fa első lakója egy nagyon fáradt kék cinege.
Teltek a napok és a kismadár egyre jobban érezte magát a szivárványfa társaságában. Egyik délután vidáman énekelgetett, amikor arra repült egy fekete rigó, aki kiváncsi lett rá, mitől olyan vidám ez a kismadár. Meg is szólította a cinegét: – Jónapot, cinege! Mitől vagy te ilyen jókedvű? – kérdezte.
– Üdvözöllek rigó! – szólt kedvesen a cinege. – Nagyon szép napunk van ma. Nézd, milyen boldogan süt a napsugár, csak úgy ragyog!
– Ezt észre sem vettem – nézett körül a rigó. – Ettől van ilyen jó kedved? – kérdezősködött tovább.
– Igen! Ettől is, – mosolygott a cinege, – és olyan gyönyörű itt lakni a szivárványfa barátomnál. Látod? Minden csupa szín!
A szivárványfa megszólalt: – Szívesen látlak téged is. Van itt hely bőven! – ajánlotta fel otthonát a fekete rigónak a barátságos fa.
– Végülis… kipróbálhatom. – vonta meg a vállát a rigó, és kiválaszott magának egy narancssárga ágat.
– Gyere, segítek neked fészket építeni – mondta a rigónak a barátságos cinege.
A szivárványfa elmosolyodott. Remélte, összebarátkozik a két kismadár.
Telt-múlt az idő, és apránként a kis cinege hírét vitte a szivárványfa kedvességének. Hamarosan csatlakozott a csapathoz egy vörösbegy, egy őszapó, és egy erdei pinty is.
A szivárványfa reggeltől estig nagy örömmel mesélt nekik. Boldog volt, hogy barátokra talált. Szivárvány színe csak úgy tündökölt.
A sokféle kismadár mind-mind nagyon vidáman élt a magas domb tetején.
Egyszercsak megjelent egy sánta kis veréb az egyik szivárványszínű ágon. A színes fa őt is örömmel fogadta.
– Ó, kis veréb! – mondta a melegszívű fa. – Gyere bátran közénk.
– Jövök! Jövök! – sántított a kis veréb, ahogy leszállt az ágra.
– Látom, fáj a lábad. Majd itt egykettőre meggyógyulsz. Ápolni fognak az én kis barátaim. – ajánlotta fel a segítséget a szivárványfa.
A kis veréb szomorúan megszólalt: – Én nem tudok meggyógyulni! Én mindig ilyen leszek. Egyik lábam rövidebb, mint a másik.
A cinege, a vörösbegy, az őszapó és az erdei pinty együttérzően néztek a kismadárra.
– Nem számít! Nem számít! – mondogatták. – Mi attól még szeretünk! – mosolyogtak bátorítóan.
A madarak mind szeretettel fogadták a kis verebet, csak a rigó nézett rá furcsán.
Teltek a napok, és a szivárványfa még mindig a barátságról mesélt.
A rigó azonban nem akart barátkozni a kis sánta verébbel, mert más volt, mint a többiek.
A szívárványszínű fa ezt észrevette, és egyszercsak rászólt a rigóra: – Itt, nálunk mindenki egyforma! Mi minden barátunkat egyformán szeretjük, akárhogy is néz ki! Jól jegyezd ezt meg! – mondta a bölcs fa a rigónak.
Így történt, hogy a szivárványszínű fa nem engedte kiközösíteni a sánta verebet.
A rigó végül elszégyelte magát, és megígérte, ezentúl más szemmel néz a kis verébre, és barátjának fogja tekinteni.
Ettől kezdve nagy boldogságban éltek.
A szivárványfa otthont, nyugalmat, és védelmet nyújtott az egyre bővülő madárcsapatnak. Boldog volt, mert ott csiveteltek körülötte a kismadarak, akiknek mesélhetett a legcsodálatosabb dologról, a barátságról.
Ez volt az a csoda, ami körüllengte a szivárványszínű fát.
Többé sosem érezte magát egyedül. Barátokra talált.
Ilyen csodálatosan ért véget a szivárványfa meséje.
