Hintapad az almafa alatt
Még alig léptem be a kapun és máris integetett. Vidáman, tele élettel, az ölében egy tálkával, amiben enyhén megbarnult almagerezdek sorakoztak. Mindig elszégyeltem magam, amikor ezt láttam, mert ez azt jelentette, hogy elkéstem. Nagyika időben meghámozta az almát, amit a hintapad fölé nyúló fa ágairól szedett le és én, hálátlan, elszöszmötöltem az időt a készülődéssel.
Nagyika sosem szólt ezért, csak maga mellé tette a virágmintás tálkát, kissé megemelkedett ültében és szorosan átölelt.
– Sovány vagy. Eszel te rendesen? – kérdezte, majd visszahuppant a hintára, amitől az enyhén megbillent és lágyan lengedezni kezdett. Melléültem, néztem ősz haját, amit mindig gondosan összekötött, most mégis volt benne pár kósza tincs, ami a hinta mozgásának ütemére úgy hullámzott az arca körül, hogy kedves cirógatásnak tűnt.
– No, vegyél almát! Neked szedtem! Hát ne kelljen mindig noszogatni! Úgy sem tudom, hogy meddig terem még, öreg almafa ez már. Még süldő lány koromban ültette nekem a nagyapád, isten nyugosztalja. Más vagyona úgy sem volt. – és mesélt, lágy, merengő szerelmes hangon a nagypapáról, aki árvaházban nőtt fel és egy napon meglátta a faluban Nagyikát. Azonnal beleszeretett Nagyika kedves hangjába, a mosolyába, a szeme alatt táncoló huncut szeplőkbe és a karcsú bokájába. Titokban udvarolni kezdett, de hiába volt büszke tartású, fényes fekete hajú és kackiás bajuszú a nagypapa, árva gyerek volt, így Nagyikát nem adták. Hát megszöktek. Meg sem álltak sok-sok faluval odébb, ahol összeházasodtak.
– Napszámban dolgoztunk, a földeken, az állatok mellett, ahol szükség volt rá. A gazdaasszony egyszer még a villát is belevágta dühében a kezembe, mert odaégettem a vacsorát. – emlékezett vissza, de a hangja nem volt mérges. Éjt nappallá téve dolgoztak, egészen addig, amíg egy kis házikóra futotta. Amikor beköltöztek, akkor ültette nagypapa az almafát. Dúsan termő növény volt, minden évben szinte földig nyúltak az ágai a piros gyümölcsöktől. Alig győztük, pedig a testvéreimmel mindig versenyt másztunk az ágai között, hogy ki tudja a legtöbb almát és legmagasabbról leszedni.
Az almából sütemény lett. Az almáspite illata mindent átjárt, a vaníliás cukor és a liszt Nagyika otthonkáján vidám mintákban rendeződött össze, ahogyan a gyúródeszka fölé hajolva, halkan szuszogva megdolgozta a tésztát. Én mellette a kis sámlin térdeltem és türelmesen vártam, mert tudtam, hogy a gondosan lereszelt almákból kifacsart cukros levet majd én ihatom meg. Mindig nekem adta.
Most is vaníliás cukor illata volt, ahogyan a hintapadon a vállára döntöttem a fejem. Nagyika elhessentett egy méhet, ami a már teljesen bebarnult almagerezdek felett körözött, majd csendesen megszólalt:
– Jöhetnél többször is és mesélhetnél azokról a helyekről, ahová utazol. Mit is csinálsz te ott?
– Összegyűjtöm a különböző országok legfinomabb ételeinek receptjeit, Nagyika.
– Nahát. Aztán könyvet is írsz róla?
– Igen, majd szeretnék.
– Írónő leszel – mosolyogott. Nem magyaráztam el neki, hogy ez nem olyan írónőség, mint amire ő gondolt. Nagyika szemében az írók vastag könyveket írtak, amik ott sorakoznak a polcokon és amiket az emberek csendben olvasnak az esti lámpafénynél. Én meg csak magazinoknak küldöm be pár soros írásomat.
A hinta lassan nyikordult alattunk.
A kert végében a szél végigsuhant a veteményesen, az almafa ágai pedig lustán megrezdültek fölöttünk. Egy túlérett alma puffant a földre és messzire gurult.
– Azért majd hozz nekem is egyet ebből a könyvből – mondta halkan. – Hadd dicsekedjek vele.
Elmosolyodtam.
– Jó.
Sokáig ültünk még ott egymás mellett. Nagyika néha igazított egyet a kötényén, elhessegetett egy újabb méhet az almák fölül, én pedig hallgattam, ahogyan mesél és hangja összemosódik a késő nyári délután neszeivel.
Aztán indulnom kellett.
A kapuból még visszanéztem rá. Ott ült a hintapadon az almafa alatt, aprónak és törékenynek tűnt a lemenő nap fényében. Felemelte a kezét és ugyanúgy integetett, mint mindig.
Az almafa következő tavasszal már nem virágzott ki.
Csak a hintapad maradt, csendes nyikorgással, akárhányszor a szél lágyan meglendítette.
A könyvem két évvel később jelent meg.
Dedikáltam bele.
Úgy, ahogyan azt Nagyikának megígértem.
