Most sikerülni fog
…gondolatát egy pillanatra felváltja az örök női aggodalom a fejemben, a mégiscsak
gyantáztatni kellett volna, miközben az elmúlt három évben már a kilencedik
„őalegtutibbnődokihiddel” hajol közel legféltettebb testrészemhez. Kedélyesen dúdolgat, mintha
valami laza kis kertiparty-ra készítené elő az eszközöket. Kissé megemelkedek a
vizsgálóasztalon, hogy én is lássak, mire szelíden, de határozottan rám szól, fel sem nézve
beterpesztett lábaim közül:
Ejnye, ejnye, ne tessék mocorogni, mert akkor kezdhetjük elölről – majd folytatja a dudorászást,
elnyomva ezzel a fém vizsgálóeszközök csörömpölését. Visszahanyatlok, és ki tudja már
hányadszor számolom meg a repedéseket a plafonon. El ne felejtsem mondani, ha végeztünk,
hogy Sanya a festő, aki a gyerekszobát pingálta nálunk, és aki szerintem Picasso reinkarnációja
amúgy kívül-belül, csak az apja párszor hátbaverte, ha a vászonra és nem a falra festett,
szóval, Sanya biztosan egészen jutányos áron helyrehozza a meddőségi vizsgáló plafonját.
A babaszoba…. és elszorul a torkom. 3 éve hiába várja a lakóját… pedig, ha gyorsan
összeszámolom ( eközben a doki, átvált Zámbó Jimmy „ Bukott diák vagyok én” slágerére és
csak reménykedem, hogy nem egyetemi tanulmányain mereng, ahogyan érdeklődve néz egy
műszerre a kezében), talán nincs is az országban olyan orvos, aki ne látott volna hanyatt
fekve, égbe emelt lábbal. És micsoda irónia, hogy egy más élethelyzetben ezért komoly
összegeket kaphatnék.
Tudja – zökkent ki száguldozó gondolataimból filmsztár doki -, volt egy páciensem. Véletlenül
nyugtatót szedett anti-bébi tabletta helyett. Tizennégy gyereket szült, de még ez sem izgatta
különösebben – a helyzet abszurditása ellenére elvigyorodok, pedig éppen használni készül a
hivatalos nevén, hüvelyi ultrahangos kütyüt (aham….persze…. és ismét felvillan egy lehetséges
szexipari munka képe, ha ez most nem jönne itt össze ) bennem és nagyon is tudom, hogy csak
terelni akarja a figyelmemet, arról, ami következni fog.
Na, kishölgyem, – szól az orvos magasba emelve UH-s vizsgáló eszközt, mint egy csatába
induló középkori hős a kardját, és szinte látom, ahogyan a neonlámpa fénye misztikus fénybe
vonja a vékony, ám annál hosszabb rudat – most tessék ellazulni!
Higgye el, doktorúr, én teljes lazulásban vagyok! Már csak egy koktél hiányzik a kezemből és
két szerecsen, kellőképpen pucér férfi, akik pálmalevelekkel legyeznek itt a fejem melleeeeett –
az utolsó szót felszisszenve nyögőm, mert úgy tűnik mégsem sikerült annyira ellazulnom.
Igyekszem a doki arcára kiülő érzelmeket értelmezni, ami olyan, mintha a világ legjobb
akciófilmjét nézné éppen (esküszöm a keze is úgy mozdul a gombokon, mint aki a popcorn-t
veszi ki éppen a dobozból). Ennek láttán az én pulzusom is másodpercek alatt gyorsul 80-ról
120-ra, mert mi van, ha most….most ott van.. a sok paca, folt, vihar között… ott kapaszkodik,
küzd, mint valami szuperhős és igyekszik életjelet adni….
Filmsztár doki hümmög, vakarja a fejét, közelít, távolít, leveszi, felteszi a szemüvegét, finoman
mozgatja az UH-készüléket, mintha egy láthatatlan festményen dolgozna, én pedig levegőt sem
veszek. Figyelem a kavargó foltokat, vonalakat, pulzáló homályt a monitoron, de semmit nem
tudok felfedezni.
Végtelennek tűnő percek után végre a doki megnyom egy nagy fekete gombot, óvatosan, mármár szinte gyengéden kihúzza a vizsgálati eszközt és rám néz. Tekintete olyan, mint a jóságos
Mikulásnak, aki nagyon szeretne ajándékot adni, de a lencsiszemekkel, reménykedve bámuló
rosszcsont kisgyerek ezt bizony nem érdemli meg.
Sajnálom, kedves – hallom halk hangját és érzem, hogy tényleg sajnálja -, de ez az
inszemináció most nem járt sikerrel.
Sebaj – próbálom viccesen elütni a dolgot, bár a növekvő gombóc a torkomban ezt egyre
kevésbé engedi -, akkor jöhetnek a Káma Szutra gyakorlatok! Ne legyen hiába a sok beleölt
pénz a jógaórákba! – ezt bizonyítandó, szinte vidáman felpattanok a vizsgálóágyról, gyors
mozdulatokkal felkapkodom a ruhámat, a táskámba gyűrőm az újabb recepteket és mielőtt a
könnyek végleg elöntik az arcomat, szinte futva távozom az épületből.
Már a parkolóban állok és a megállíthatatlanul ömlő könnyeim között próbálom meglátni az
autómat, amikor a helyzethez cseppet sem illő vidám bariton hang köszön rám:
Jó napot! Há’ milyen má’ az élet, hogy itt találkozunk! – megfordulok és egy vékony, magas,
Picasso – bajuszos, kertésznadrágos a negyvenes évei elején járó férfi néz velem szembe.
Sanya az. A szobafestő. Kezében most nem létrát, vagy ecsetet, de még csak nem is
sörösdobozt szorongat, hanem egy kis kék tégelyt, kórházi vignettával körbe ragasztva, rajta a
felirat „MINTA”.
Látva kisírt szemeimet, majd tekintetemet, ahogyan a tégelyre vándorol, zavartan elvigyorodik.
Há’ nem jön össze a baba. Azt mondta az asszony, hogy jöjjek el és mutassam meg magam a
dokinak. Erre a doki a kezembe adta ezt a dobozt, hogy „Sándor, tessék ebbe evakuálni, aztán
adja oda a nővérkének a 7-es szobába!” – érzem, ahogyan a félrehallott szó miatt és ahogyan
kissé szerencsétlenül, segítségkérőn pislog rám, a viharfelhők oszlani kezdenek a lelkemről.
Némaságomat kihasználva Sanya bánatosan folytatja:
Én nem értek az evakuáláshoz, még a szót sem tudom mi az. Most mit mondjak otthon a
Verának? – már éppen készülök elmagyarázni, hogy nem teljesen jól értette a szót, amikor
váratlanul megszólal a telefonja. Bánatos képpel mutatja, hogy a Vera hívja, biztosan, hogy
megkérdezze hogyan sikerült az „evakuálás”. Diszkréten elfordulok és lépek is kettőt messzebb
tőle, hogy ne gondolja, hallgatózom, aztán pár pillanattal később rájövök, hogy felesleges volt
eltávolodnom, mert Sanya ordít akkorát, hogy majdnem kiugrom a bőrömből. Mielőtt bármit is
tehetnék, öles léptekkel átszeli a távolságot közöttünk és úgy ölel meg, hogy a gerincem pattog,
akár a buborékfólia: A Vera babás lett! Most csinált valami tesztet, azt’ az meg mutatja, hogy ott
a baba! Ejj, nem kell evakuálnom, akármit is jelent ez! Nem kell ide orvos, meg mindenféle
hókuszpókusz! – vigyorog elégedetten és a közeli szemetesbe hajítja a kék tégelyt. Még
egyszer megölel, már kevésbé vehemensen, bocsánatkérően szabadkozik, hogy magamra kell
hagyjon, de siet a Verához, aztán kacsázó, boldog léptekkel elsiet.
Ott maradok, a kórház szürke téglaépületének parkolójában, egyedül, de mégsem érzem már a
korábbi szomorúságot. Sanya, Vera, a leendő babájuk tutira jó helyre születik majd.
Egy kép kúszik be a szemeim elé…
Látom, ahogyan sok kisbaba egy szűk helyen tolong, lökdösődik, mindenki hátán ejtőernyő.
Aztán egyszercsak elrugaszkodnak, nyílnak az ernyők, majd a sok-sok baba egytől egyig
anyukák és apukák kezében landolnak…és akkor meghallom.
Evakuálás! Evakuálás! – harsogja egy hang ebben a látomásban és ebben a pillanatban
érzem, hogy elvesztem, nem bírom tovább visszatartani a helyzetemhez egyáltalán nem
indokolt hisztérikus nevetést. Feltör a lelkemből, végigrobog a gerincemen, megcsiklandozza az
agyamat és ott is marad hosszú percekre.
Lassan csitul csak el.
Már a kocsiban ülök, amikor zizzen a telefonom. Sanya az. Képet küld Kisbabáról. Jobban
mondva egy UH képet, a közepén egy apró gömböcről. Az üzenet ennyi csak hozzá:
„ Már tudom, mit jelent az evakuálás :-D”
A nyertes pályázat hangoskönyv formájában is meghallgatható:
FEME Pozitív: Caroline Collins – Most sikerülni fog
