Az Avarvisszhang
– A természet nekromantája –
Óvakodjatok attól, ami a halott természetben lakozik!
Beszéltek régen egy legendáról, amit csak a régi emberek ismertek. Nem volt fellelhető a könyvekben, és aki átélte, azt nem látták többé, a szóbeszéd mégis szárnyra kapott. Arról beszéltek, hogy a halott természetben lakozik, és mikor közeledik, a hurdy-gurdy karcos, búgó, mechanikus hangját hallod, ami egyszerre tűnik emberinek és idegennek.
Azt is emlegetik, hogy a csontváza faágakból áll, ruhája szárazszalma-színű, fején kopott vadászkalap, amiből egy ismeretlen színű toll meredezik az égnek. Ő nem egy lény, ő maga a valódi természet. Kezében ott a tekerőlant, és ha megszólaltatja, a természet élőhalottakként kel életre – nem csontvázak formájában, hanem a természet rothadása képében. A nép csak úgy emlegeti: az Avarvisszhang – a természet nekromantája.
Látom rajtatok, nem hisztek nekem. Azt gondoljátok, csak a szél rázza a lombkoronák tetejét, és a vénemberek fantáziája szülte ezt a rémet, hogy távol tartson a sötét erdőtől. Jól van. De mielőtt belépnél a fák közé azzal a fényes fejszéddel a válladon, hallgass meg jól!
Nem úgy fogod hallani, mintha vadállat közeledne, mert nincs hús-vér megjelenése. Nem a zöld mező és a virágzó ágak árnyékában jelenik meg, nem a fák között megbúvó állatok képében. Ő ott van, ahol a fák elkorhadtak, ahol a fű kiszáradt, és ahol a lehullott avar alatt állatok teteme nyugszik. Az Avarvisszhang egy dallam, egy olyan hang, mintha a föld csontjai dörzsölődnének egymáshoz. És ha egyszer eláll a tekerőlant, megáll körülötted az erdő, és a madarak úgy elhallgatnak, mintha kivágták volna a nyelvüket… akkor már késő. Tudjátok, mit csinál a zene? Nem a holtakat hívja vissza az életbe. Nem. Ő a rothadást teszi élővé.
Látom, még mindig nem veszitek komolyan a szavaimat, és azt kérditek, honnan tudom mindezt, ha senki sem tér vissza? Volt egy ember, a vén bicegő Jakab. Süket volt, mint az ágyúgolyó, és néma, mint a kiszáradt kút, még a saját neve hallatán sem fordult vissza. Egyszer, egy ködös alkonyon, mikor a tüzelőért ment az erdő szélére, nem a kijelölt ösvényt járta, hanem a holt erdőt. Az öreg Jakab nem hallotta a tekerőlant karcos nyöszörgését, de érezte a föld csontjainak ropogását, az Avarvisszhang hatását. Azóta hangok jönnek ki a torkán, és csak dúdol… dúdol, ha az első esőcsepp a földre hullik, dúdol, amint a szellő végigsüvít a fák lombjai között, ugyanazt a dallamot dúdolja, amit nem is hallhatott.
Ha továbbra sem tudtalak távol tartani az erdő ismeretlen rengetegétől, és mégis beléptek, hogy kárt okozzatok, jussanak eszetekbe e szavak! Amikor a hold sárga fénye megcsillan a korhadt avar felett, és a fejszét a fába vágjátok, s a sötétből felvisít a tekerőlant kereke, ti már nem csak a dallamot fogjátok hallani… ti magatok lesztek a visszhang.
A fiatal favágók nem hallgattak az öreg figyelmeztető szavaira. Fényes lámpásokkal és éles fejű baltákkal bemasíroztak az erdő sötétjébe. A lámpások sárga fénye megvilágította a fák törzseit, eltorzítva azok árnyékait. Bakancsaik alatt minden lépésnél ropogott az avar, mintha csak puha csontokon lépdelnének. Nevettek, és folyamatosan az öreg szavait ismételték gúnyolódva.
Tettek még néhány lépést befelé, mikor lámpásaik fénye egy olyan fára vetült, amelynek törzse göcsörtösen önmagába csavarodott, mint egy kínok között megmerevedett test. Hatalmas volt és száraz – pontosan olyan, amilyenről egy favágó álmodik. Kérge szürkéslila, olyan színű, mint amikor az emberi test nem kap elég oxigént, és elhalálozik. A favágók gondolkodás nélkül belevágták fényes fejszéjüket. A csapások hangja visszhangzott az erdőben, ám azt váratlanul egy lassú, dúdoló hang váltotta fel, mintha az öreg Jakab néma torkából szakadna fel a dal, és lassú léptei közelebb és közelebb érnének hozzájuk.
Az erdő hangjai elhaltak. Felcsendült a tekerőlant, és vele együtt az erdő is lélegezni kezdett. A fejszék nyelét a tenyerük nem engedte többé, a fa markolata lüktetve forrt össze a hússal, mintha a szerszámuk a saját testükből sarjadó, halott ággá vált volna. A hold fénye szárazszalma-színűvé varázsolta a tájat, a hurdy-gurdy hangja pedig életre keltette a pusztulást: a favágók mozdulatlan, korhadt kórókká váltak a természet nekromantájának zenéjétől, örök kísérőivé egy olyan dallamnak, amit már senki sem hallhat meg büntetlenül.
Látjátok? Ők sem hallgattak rám. Ott maradtak a korhadt fák között, és most már ők is a dallam részei. Ezért figyelmeztetlek most benneteket: ne menjetek az erdőbe, mert aki belép, azt nem látják többé emberi mivoltában. Mondják, egyszer mégis kilépett valaki a rengetegből. De az, aki az árnyak közül előbotorkált, már nem emlékeztetett élő, hús-vér emberre. A teste szürke volt és merev, bőre megrepedezett, mint a vén fák kérge, haja pedig élettelen sárga, akár a száraz szalma.
Ő volt a szürke ember, kinek nevét senki sem tudta a faluban. Azonban egyvalamit mégis magával hozott a sötét mélyből, ami azóta is ott kísért a házak között: azt a karcos, búgó, mechanikus hangot. A népek azt mondják, ez a természet nekromantájának zenéje – az Avarvisszhang hangja.
