Novella

Nohlqwah – A vadnyugati tükör –

Nohlqwah – A vadnyugati tükör – Patrick Jarwis 6 perc olvasási idő Nyilvános
Betűméret

Nohlqwah – A vadnyugati tükör –

 

Csak a tamtamdobok üteme hallatszik – mintha maga a föld szíve verne a csillagos ég alatt. A rezervátum közepén magasra csap a láng, vörös-narancs fényben fürdetve az arcokat. A tűz hosszú árnyékokat rajzol a poros talajra, a lángok felkúsznak a körbeölelő hegyekre, mintha azok is figyelnék azt, ami elhangzani készül. A dobok lassan elhallgatnak. Csak a tűz pattogása tölti meg a csendet, s a szélben szikrák szállnak az égre, mintha a csillagok közé igyekeznének.

 

Az Öregapa felállt:

 – Hallgassatok, gyermekeim, és ne szakítsatok félbe, mert amit mondok, azt a szél is hallgatja. Réges-régen, amikor a prérin még vadlovak nyargaltak és a bölények dübörgése messzire hallatszott, az öregek meséltek egy lényről. Nem ember, nem állat, hanem a két világ közötti résből született: ez volt a Nohlqwah.

 ​A lényt nem követi árnyék, teste világosbarna, mint a száradó sár, végtagjai hosszúra nyúltak, mintha örökké nyújtózkodna. Fülei a koponyájához simultak, mintha a szél is félt volna belé súgni. Szemfogai túlnyúltak az állán, szemei pedig olyanok voltak, mint a tiszta tükör: hideg, fénytelen, mégis visszanéző. Azt mondták, amikor a Nohlqwah megjelent, az emberek nem őt látták először. Hanem önmagukat. Egyikük a saját arcát pillantotta meg, ahogy végigsétált a poros utcán. Másikuk önnön árnyékát látta, amint a kanyon fekete torkába indul. A Nohlqwah nem támadott, nem üvöltött – csak tükröt tartott a szívek elé.

 ​Aki követte azt a tükröt, aki engedett a látomásnak, soha többé nem tért vissza. Mintha a föld elnyelte volna, vagy a saját árnyéka hívta volna egy másik világból. Ezért a harcosok sosem néztek sokáig a homályba, nehogy megpillantsák saját lépteiket. Az asszonyok intették a gyermekeket: „Ne kövesd az árnyékod, mert a Nohlqwah vezet.” Ma is, ha valaki nyomtalanul eltűnik a pusztaságban, a bölcsek csak ennyit mondanak: „A Nohlqwah tükröt tartott elé.”

​ A legenda után a tűz kialudt, és a következő fény már a felkelő nap sugara volt.

 ​Ash Hollow tipikus westernváros volt, prérifarkas-vadászokkal és aranyásókkal. Itt az emberek tudták, hol a határ. A szalon lengőajtaja hirtelen kivágódott, a zsanérok nyikordulása élesen belemart a halk zongoraszóba. A szivarfüst sűrű függönyt vont a levegőbe, mint egy szúrós, torkot marcangoló köd.

 ​Az idegen nem szólt semmit, csak leült a pulthoz. Kalapja árnyékot vetett arcára, de a lámpafényben úgy tűnt, mintha szemei csillogó tükrök volnának. Az egyik kártyás odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. A jövevény ijedten fordult hátra, szemei már nem fénylettek, de a természetes ragyogás is kihunyt belőlük.

​ – Láttam én már ezt a nézést. Ez a tükör tekintete – szólalt meg az öreg férfi egy pohár whiskyvel a kezében. – Aki ezt viseli az arcán, azt többé senki sem látja.

 ​A tömeg felfigyelt, a szavak úgy hasítottak át a hangzavaron, mint egy pisztolygolyó. Az öreg cowboy mesélni kezdett:

 – Van odakint a prérin egy lény. Az indiánok Noqionak, Nikounak nevezik…

 – Nohlqwah! – kiabálta be valaki.

 – Igen, annak, de abba bele törik a nyelvem. Én csak Prizmás Joe-nak hívom. – Majd folytatta: – Ha köztünk jár, nem őt látod először. Hanem magadat. Látod, ahogy a saját lábad porzik az utcán, látod a hátad, ahogy elindulsz a sivatag felé. És ha követed… nincs visszaút. Bőre barna, mint az iszap.

 – Mint a sár! – kiabálta be valaki a tömegből.

 ​– Igen, mint a sár – ismételte meg a mesélő, aztán folytatta: – Végtagjai hosszúak, és elér, ha nem követed a tükör útját.. Egyszer láttam. Azóta sose nézek sokáig a homályba. Mert félek, egyszer újra meglátom magam, amint elindul valamerre. És még egyszer nem lenne erőm ellenszegülni. Ha meglátjátok a saját alakotokat ott, ahol nem kéne, fussatok. Mert az nem ti vagytok. Az csak Prizmás Joe.

 ​Az idegen a korsója fölé hajolt, majd hirtelen mereven az utcára nézett. Odakint, az ablaküvegen túl egy alak haladt el. Nem volt más, mint ő maga. Kalap a fején, kabátja porosan lobogott a szélben, léptei határozottan koptatták az utat.

​ A férfi felpattant. A szék nagyot csattant a földön, ő pedig elindult kifelé. A kártyások próbálták visszatartani, de azonnal kiszabadította magát. Amikor a lengőajtóhoz ért, az öreg cowboy a levegőbe lőtt.

 – Ne menjetek utána… ez az ember már halott. Ha szerencsénk van, holnap a kanyon mélyén megtaláljuk.

​ A tömeg dermedten figyelte, ahogy az idegen kilép a fénybe, és a saját árnyékát követve eltűnik. A szalonba ekkor lépett be a seriff.

 – Mi folyik itt? – kérdezte határozottan.

 Lassan elmesélték neki a Nohlqwah sorsát. Hirtelen azonban a történet félbeszakadt. Egy nő lépkedett az utcán, lassan, nyugodtan, pontosan úgy, ahogyan az idegen tette. Hosszú lila szoknyája lobogott a szélben.

 – Nohlqwah éhsége hatalmas! – suttogta valaki.

 – Senki ne mozduljon! – parancsolta a seriff. – Én utánanézek! Nem hiszek ezekben a mendemondákban.

​ Kilépett az utcára, de a nő addigra eltűnt a porban. Pár lépés után azonban megdermedt. A kanyon felé vezető úton ott volt valaki. Pontosan úgy gyalogolt, mint a nő az imént. Kalap a fején, kabátja lobogott. Egy élő tükör volt. A seriff keze ráfeszült a pisztolyra, arca sápadt lett. Nem volt visszaút. Elindult a saját árnyéka után.

​ A szalonban ülők egy ideig csendben maradtak. Aztán egyikük az asztalra csapott.

 – Elég volt, ez az átkozott dög elragadja a város népet! – szólal meg idegesen az egyik cowboy a tömegből.

 – Ha létezik, meg is lehet ölni! Ha hús-vér lény, akkor a Colt is fogja! – szólt közbe egy másik 

 A szalonban csattantak a székek. Vadászok és aranyásók fegyverkeztek fel. Az öreg hiába kiáltott:

 – Bolondok! Prizmás Joe nem bandita! Aki utána indul, a saját halálát keresi!

 De a tömeg már kint állt a holdfényben. Árnyékuk messzire nyúlt a porban. Elkezdődött Ash Hollow legsötétebb éjszakája: a hajtóvadászat.

​ A csapat a hágó felé tartott. Árnyékaik hosszúra nyúltak, mintha azok vezetnék őket. Nem találtak nyomokat, se vért, se csontot. A hágó bejáratánál kettéváltak: az egyik csoport a sziklák peremén indult el, a másik pedig a völgy mélyén, hogy közrefogják a lényt.

​ Aztán az egyik csapatban valaki megtorpant, és felkiáltott:

 – Ott! Valaki jár előttünk!

 Sietve indult az alak után a sötétbe. A társai hiába kiabáltak, hogy ők nem látnak semmit, a férfi már nem hallgatott rájuk. A saját, árnyékból formált tükörképét követte, és végleg belesétált a csapdába.

 ​A hágó sötét szája lassan elnyelte az első csoportot. Ott, az ösvény végén meglátták azt, kinek nyomában nem járt árnyék. Nohlqwah a megelevenedett legenda egy kiszögellésen ült. Bőre, mint a száradó sár, végtagjai természetellenesen lógtak. Szemei tükörként ragyogtak, és mindannyian saját arcukat látták bennük. Lőni kezdtek. A hágó falai visszhangozták a dühüket, a villanások között a lény alakja elmosódott.

 ​A csapat másik fele a lövések zajára és a torkolattüzek fényére a hágó belseje felé rontott, hogy segítsenek. A gomolygó lőporfüstben mozdulatlan alakokat láttak maguk előtt. Azt hitték, a társaik azok, akik a tüzelés után megálltak. Integettek, kiabáltak nekik, de választ nem kaptak. Az alakok némán elindultak a fekete árnyak közé, mélyebbre a kanyonba.

 Csak későn ocsúdtak: nem a barátaikat látták, hanem a saját tükörképeiket. Egyikük felismerte a szakadást a kabátja ujján, a másikuk a jellegzetes sérülést a fegyvere markolatán. A lövöldözés káoszában elcsalták őket az árnyékok. A hágó elnyelte mindannyiukat, míg végül csak a döbbent csend maradt.

Az Öregapa lassan körbenézett a tűz körül.

 – Emlékezzetek, gyermekeim. A Nohlqwah nem üldöző, hanem tükör. Ha nyomába eredtek, előbb magatokat találjátok meg – és sokan sosem térnek vissza.

  1.  A csillagok alatt csend lett. Csak a szél suttogott a prérin: vigyázzatok az árnyékokra, mert a tükör mindig hazudik.

Írnál visszajelzést?

Ennél a résznél a szerző fogad olvasói reakciókat és kérdéseket.