Feketeleves

Feketeleves

Írta: Papp Barbara

Fikciós novella

Úgy fúrta be magát nyelvemhez, mint aki tudja, mit csinál, és mit akar. Mint a vakond a föld alatt, teljesen vakon, ösztöneire bízva mesteri, szenvedéllyel átitatott mozdulatait. Haja mókásan csapzottan, kócosan csiklandozta fülem, egy-egy szála csikorgatta fogaim, miközben éreztem, mintha ajkai ajkaimra lettek volna ragasztva olyan erős pillanatragasztóval, mit semmi sem old.

Törzse, mint egy harmonika, zengve táncolta át melleim medrét, hasa alján a szőr libabőrt karcolt aranyosan simuló hasamhoz. Nyakamat kellő törődéssel, büszke erőszakkal szívta ki, majd csókolgatta körbe, hogy egészen elernyedve feküdtem forró teste alatt. Kezeim összekulcsolt ujjakkal fonódtak az övéibe. Olyan volt, mintha egymásnak szobrászkodták volna őket. Testének selyme, akár a nyúl bársonyos, unhatatlan szőre, úgy ivódott texturált, kreol édenembe.

Szemei szikrát hánytak nyugvó, félig nyitott tekintetében. Elégedett mosollyal pásztázta, hogy mikor már teljesen kikészített, megkezdődhet a szerelmi ceremónia. Az egész mintha órákig tartott volna, mégis az éjjeli, holdfényes percek alatt tovaillant lázas, verejtékben úszó testével megkenve. Nem volt rövidnek mondható, de nem is órák hosszat tartó, örömittas, lángoló, fárasztó akrobatázás volt. Pont hogy az a kellemes, minden igényt kielégítő testi örömök kiteljesedése két magányos, viharvert, de büszke lélek között.

Sámson, akár a hősies lovag, győzelmi bájban úszott, s végtelen szeretettel, csókkal nyugtázta, hogy eljuttatta álmai nőjét a mennyország fellegei közé. Testem elterült, szorosan mellette. A forró leheletekkel teli ablakon pára keletkezett, s kitárva azt, kellemes éjjeli levegő borította be a még frigyillatú szoba légterét.

Érintései emlékezetesek voltak, olyanok, amiket napok múltán is érez az ember. Mintha még mindig rátelepedett volna lüktető mellkasunkra, mintha még érezném, ahogyan karmolok hátának lágy, ringó bőrébe. Ahogyan felettem mozog, mintha erre teremtették volna. Szeretkezés. Miatta a sivár, sötét lelkemben elhúzták a sötétítőt, s kitárva magam a reggeli kikeletnek, csodálhattam az ébredező nap első sugarait.

Az élvezethalom után elégedetten, fáradtságtól megrészegedve gyújtottam rá cigarettámra. Szemléltem a szemközti panel mozgolódásait, a fákon felejtett papírrepülő pihenését. A madarak jó reggelt csiripeltek, a lágy szellő simogatta arcomat. Mire végeztem nyugtázó, rituálészerű, füstízű függőségemmel, betérvén az erkélyajtón, észleltem, hogy Sámson, a hősies éjjeli lovagom már az igazak álmát alussza. Nyomtam feje tetejére egy hálapuszit, majd zuhanyozni indultam. Még éreztem testemben a keveredett verejtéktől illatozó ragadósságot. Ahogy a zuhanyzóba léptem, s megengedtem a kellemesen meleg vízesést, gondolataimban akaratlanul is bevillant a kép: „Házas vagyok.” Normál esetben valamiféle bűntudattal kellett volna körítenem eme ténymegállapításom, de jelen esetben egyáltalán nem éreztem, hogy hibát követtem volna el. A víz tekeregve szelte testem dombjait, megpihenve az azelőtt még hevesen izzó, nedvesedő ligetében.

A hazafelé tartó út csendes volt, s a reggeli harmat kifejezetten nyugtatóan hatott háborgó lelkemre. Olyan volt, akárcsak egy enyhe, gyógynövényes nyugtató. Már-már álmosodni kezdtem, majd nemes bájával bevillant a gondolat: Sámsonnál felejtettem az okmányaim. Feledékeny, szétszórt személyem nem lepődött meg, hisz megszokottá vált, hogy ha valahová elindulok, általában elfelejtek valamit. Már majdnem a vonatállomáson voltam, így nagy sóhajtozások, önszidások után előkaptam a telefonom, majd pötyögni kezdtem szeretőmnek: „Nálad felejtettem a tárcám és az okmányaim, visszamehetnék érte?” Kérdésemre nem érkezett válasz, így visszabattyogtam komótosan a hosszú, tekergő városi utakon. Közben szemléltem a reggeli rutinjukat végző embereket: ki a kukákat húzta be háza udvarára, ki munkába igyekezett. Víg gyermekek, anyjuk kezébe láncolva, vígan fütyörésztek, dalolgattak, miközben a szemben lévő édesanyák homlokán a dagadó ér azt jelezte, hogy ez járhat a fejükben: „Igyekezz már, kicsim, elkések a munkából!”

Andalogva, dőlöngélve visszatáncoltam Sámson birodalmához, majd illedelmesen bekopogtam ajtaján. Az ajtó gondolkodott kicsit, majd lassú, nyikorgó zörejjel feltárta tulajdonosát. Meglepetésemre nem Sámson volt az, hanem egy könnyed, karcsú, idegen női alak jelent meg előttem.

– Igen? – intézte hozzám kérdését számonkérő jelenléttel.

Meglepettségemben hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Hamar kapcsoltam: mivel Sámson azt mondta, hogy pár napra elutazik, bizonyosan a sosem látott barátnője állt az ajtó előtt. „Na, ebből vágd ki magad, Alíz!” – száguldott át elmémen villámgyorsasággal ez a gondolat. Köhintettem, majd megszólaltam:

– Szia! Sámson barátjának a párja vagyok, és a tegnap esti csevej után itthagytam az irataim. Oda tudnád nekem adni?

A nő meglepődött, majd az ajtórést szorosan fogva, számonkérően hátranézve a szoba felé kiabált:

– SÁMSOON!

– Hagyjad, drágám, csak egy… – mormolta valami tompa, rekedtes hang a háttérből, mire a nő még szorosabbra zárta az ajtórést, mintha legalábbis államtitkot védene. A tekintetében egyszerre villant fel a gyanakvás és a puszta női ösztön, ami azonnal átlát a legügyesebbnek hitt blöffön is.

– Nincs itt semmiféle barát – sziszegte hűvösen, és olyan erővel méricskélt végig tetőtől talpig, mintha a reggeli harmat helyett savval öntöttek volna le. – Sámson nincs is otthon. Illetve… de igen, de most nem alkalmas. Úgyhogy hozd ki magadból a legjobb formád, és tűnj el innen, mielőtt ébresztőt fújok.

Az ajtó egyetlen száraz, határozott mozdulattal csapódott be az orrom előtt. Ott maradtam a kopott lépcsőház hűvös, kávéillatú félhomályában, a megszokott, tehetetlen kiszolgáltatottság kesernyés ízével a számban. Megint én voltam a balek. Az a feledékeny, elvakult teremtés, aki még a saját lábnyomát is képes lenne elhagyni egy jól sikerült éjszaka után.

A betonlépcsőkön lefelé menet már nem is a lebukás veszélye járt a fejemben – hiszen a „házas vagyok” megnyugtató ténye amúgy is láthatatlan pajzsként védett volna mindenféle valódi drámától –, hanem az a dühödt, kicsit ironikus tehetetlenség, ami csak akkor önti el az embert, amikor ráébred, hogy a mindent elsöprőnek hitt, mélynek kikiáltott éjszakák is csupán epizódok mások mindennapjaiban.

Kiléptem a kora reggeli utcára. A nap már bátrabban ontotta aranyló sugarait a paneldzsungel aszfaltjára, a fák ágai között felejtett papírrepülő pedig méltóságteljesen kezdett lefelé vitorlázni a semmibe. A vonathoz vezető hosszú, tekergő úton mélyen beszívtam a hűvös levegőt. A táskám persze üresen kongott az iratok hiányától, de valahogy mégis tisztábbnak éreztem a fejem. Elmosolyodtam magamon. Hát igen, Alíz, ezt a kört most simán elbuktad.

Mikor végre leültem a vasútállomás kopott faboltozatára, és megérkezett a zakatoló, fáradt szerelvény, arra gondoltam, hogy a tollamnak ma este lesz miért papírra vetnie néhány keresetlen sort. Végül is, egy írónak minden csalódás csak alapanyag.

A vonat fülsértő csikordulással gurult be a peronra, majd fáradt fémtestét megadóan kinyújtva állapodott meg. Felszálltam, és az ablak melletti, kopott műbőr ülések egyikére rogytam. A fülke félhomályos volt, a levegőben pedig a szokásos, fojtogató vasútszag terjengett: az instant gépi kávé, a nedves kabátok és az évtizedes utazások elegye.

Nem sokkal odébb, a szemközti padon egy lány ült. Olyan volt, mintha egy rosszul sikerült festményről lépett volna le: szétkenődött, fekete szemfesték árnyékolta le a szeme alatti részeket, a haja vadul, kibogozhatatlanul lógott az arcába, a kezei pedig olyan görcsösen kulcsolódtak egymásba az ölében, hogy a bütykei teljesen kifehéredtek. Rázta a hideg vagy a belső feszültség, ami úgy vibrált a levegőben, mint egy pattanásig feszült gitárhúr.

Hosszú percekig csak bámultam kifelé a pára lepte ablakon, ahol a paneldzsungel szürke kockái lassan átadták a helyüket a zöldellő mezőknek, de a feszültség a levegőben szinte tapintható volt. Végül nem bírtam magammal; a bennem lakozó krónikás, a megfigyelő, aki mindenben a történetet keresi, átvette az irányítást.

– Van egy papírzsepid? – szólalt meg hirtelen a lány. A hangja rekedt volt, megtört, mintha napok óta egy szót sem szólt volna.

– Persze, pillanat – kotortam elő a táskám mélyéről egy csomagot, és átnyújtottam neki.

Elvette, az ujjai finoman összeértek az enyémekkel; jéghidegek voltak. Letörölte a szeméről a szétfolyt festéket, majd mély, remegő levegőt vett.

– Köszi. Borzalmasan nézek ki, mi? – kesernyés, önironikus mosoly húzta szét a száját, de a tekintetében ott bujkált az a fajta mély, magatehetetlen rettegés, amit az ember csak akkor ismer fel, ha maga is járt már a pokol alagsorában.

– Ugyan már – legyintettem hitehagyottan, és közelebb húzódtam a padon. – Ma reggel egy idegen nő csapta be az orrom előtt az ajtót, miközben a szeretőm lakásában hagytam az irataim. Úgyhogy hidd el, a kinézet ma a legkevesebb.

A lány felnézett, és a szemeiben a fájdalom mögött felcsillant egy szikra őszinte megdöbbenés, majd lassan, szinte észrevétlenül egy keserű kis kuncogás szakadt ki belőle.

– Hát, ez… ez elég durva kezdés a naphoz – suttogta, és a válla kicsit lejjebb esett a feszült görcsből.

– Az élet nem válogat, csak osztja a lapokat – feleltem, miközben kinéztem az ablakon, ahol a táj egyhangúan rohant hátrafelé. – Na, de mi történt veled? Ha kibököd, talán a te terhed is könnyebb lesz egy rubrikával. Vagy legalábbis ketten bámulhatjuk a semmibe vezető síneket.

A lány meredten nézte a kezében összegyűrt zsebkendőt, miközben a vonat lassan ringatni kezdte a lelkünket a következő állomás felé. A szája szélén egy ideges rángás futott végig, mielőtt hirtelen felkapta a fejét, és a szemembe fúrta a tekintetét. Olyan volt, mintha át akarna világítani a bordáimon, hogy megkeresse azt a bizonyos sötétítőt, amit valaki éppen csak most húzott el a lelkemen.

– Tudod, ki az a Sámson? – kérdezte hirtelen olyan dermesztő, rezzenéstelen hangon, hogy a gerincemen akaratlanul is végigfutott a hideg.

A levegő egyszerre fagyott meg a fülkében. A kávé és a nedves kabátok szaga háttérbe szorult, helyét átvette a pattanásig feszült, fojtogató csend. A gyomrom egy pillanat alatt egyetlen kemény, nehéz kővé zsugorodott.

– Hogy… mi? – nyögtem ki, miközben a szám kiszáradt, és a gondolataim hirtelen vadul cikázni kezdtek. A „házas vagyok” megnyugtató, láthatatlan pajzsa egy szempillantás alatt semmivé foszlott, átadva a helyét a puszta, rideg valóságnak.

A lány kesernyésen, szinte gúnyosan elmosolyodott, de a szemében ott bujkált az őrület fojtogató csillogása. Lassan kinyitotta a reszkető ujjait, amelyek addig görcsösen szorították az ölében fekvő kis, kopott bőrtáskát, és egy irattárcát meg egy kiterített személyi igazolványt csúsztatott át a padon a kezembe.

Az arcképem nézett vissza rám a fényképről. Meg a nevem. A saját, feledékeny, szétszórt valóságom.

– A te rohadt okmányaidat kerestem a táskájában, amikor az a cafka kinyitotta az ajtót – sziszegte a lány, és a körmei mélyen belemaródtak a műbőr ülés huzatába. – Mert láttam, ahogy fél órával korábban kibotorkálsz abból a lakásból. És hidd el, drágám… Sámson nemcsak a te szeretőd. Ő a férjem. De úgy látszik, ezt a kis apróságot elfelejtette megemlíteni, miközben egymás fülébe súgtátok a romantikus ígéreteket.

A vonat fülsértően csikordult meg a váltón, a fém kerekek ritmusa pedig úgy zakatolt a fejemben, mintha a saját halotti menetemet hallanám. Az ablaküvegen messziről visszanézett a saját eltorzult arcom, miközben a kinti táj hirtelen sötét, arctalan masszává olvadt össze. A szavak megakadtak a torkomban, mint egy félnyelt szálka. A fülke levegője hirtelen elfogyott, a tüdőm görcsösen rángatózott, miközben a személyi igazolványom onnan a kopott padból egyenesen az arcamba nevetett. Hát ez volt az a híres, mindent elsöprő ébredés. A sötétítőket nemhogy elhúzták a lelkemben, de egyenesen berobbantották az ablakokat, és a rideg, metsző valóság mindent letarolt maga után.

Egy ideig csak bámultuk egymást. Két becsapott, megcsalt, mégis büszke lélek, akiket ugyanaz a férfi fűzött fel a saját kis hitvány játszmájának drótjaira. A lány arcán lévő düh lassan átváltott valami osztozó, fojtogató részvétbe; a szétkenődött fekete festék a szeme alatt már nem a törékenységet jelölte, hanem a háborús sebeket, amiket mindketten ugyanattól a katonától kaptunk.

– És most? – kérdezte rekedten, miközben a keze kissé elernyedt a huzaton. – Megint visszamegyünk hozzá, hogy kérjünk egy kis morzsát abból a hamis mennyországból?

Megráztam a fejem. A bennem lakozó költő, a krónikás, aki eddig mindenből sort és rímet formált, most hirtelen kifogyott a szavakból. De csak egy pillanatra. Mert a megaláztatás hamar átadta a helyét annak a jól ismert, belső tűznek, amiért érdemes volt élni.

– Nem, kedvesem – mondtam, és a hangom már nem remegett. Kinyúltam, felkaptam az okmányaimat, és zsebre vágtam őket. – Most írunk egy olyan fejezetet, amit a hősies éjjeli lovagunk egészen biztosan nem tesz ki az ablakba.

A vonat fékezni kezdett, a kerekek sivítva harapták a vasat, jelképezve, hogy a végállomás – vagy talán egy új, valódi kezdet – elérhető közelségbe került.

A vonat nehéz sóhajtással, csikorogva állt meg a vágói peron mellett. Az utasok zombi módjára indultak meg a kijárat felé, de én még egy pillanatra ott maradtam a kopott műbőr ülésen. Mellettem a lány – aki hirtelen már nem is volt idegen, inkább a pokolbeli fegyvertársam – mélyet lélegzett, és a táskájába nyúlt.

– Várj – mondta, miközben a kezébe nyomott egy apró, fekete noteszt meg egy kopott golyóstollat. – Azt mondtad, író vagy, nem? Akkor írd meg a befejezést. De úgy, hogy a végén ne a mi könnyeink csepegjenek a papírra.

Felkaptam a tollat, és az ujjaim szinte maguktól lendültek mozgásba. Nem volt szükség rímekre, nem kellett most a finomkodás; a papír megkövetelte a tiszta, könyörtelen igazságot. Sámson birodalmi vára hirtelen papírmasé díszletté törpült a fejemben. Hősies lovag? Ugyan már. Egy közönséges, hitvány báb volt, aki két fronton játszott, miközben azt hitte, ő mozgatja a szálakat.

– Lesz folytatás – bólintottam, és a noteszt zsebre vágva felálltam. – De azt már nélküle rendezzük.

Kiléptem a vasútállomás hűvös, reggeli levegőjére. A nap már magasan járt, fentről sütött rá a kisváros utcáira, megvilágítva a kukákat behúzó embereket és a járdán csicsergő gyerekeket. Megigazítottam a kabátomat, mélyen beszívtam a friss tavaszi oxigént, és ahelyett, hogy a megszokott, komor léptekkel ballagtam volna hazafelé, egy határozott mozdulattal sarkon fordultam.

A lakásban még ott illatozott a reggeli kávém emléke, de én már a lap tetején jártam. Leültem az íróasztalomhoz, kinyitottam a noteszt, és a villogó, fehérlő lap elé meredve leírtam az első mondatot a legújabb művemhez. Mert egy igazi alkotó nem omlik össze a drámától – átírja a történetet. És ez a darab mostantól az én szabályaim szerint futott.

A toll hegye simogatni kezdte a papírt, miközben a tinta úgy ömlött a sorok közé, mint egy kiengedett ár. Betti telefonszáma ott égett a margón, mellette pedig a szigorú, fekete humorral megáldott parancs: „Ha megírtad a fejezetet, keress! De csak akkor, ha hozol magaddal egy doboz gyufát, egy kanna benzint, meg egy profi pszichiátert, aki végre hivatalosan is igazolja, hogy mindketten teljesen hülyék vagyunk, amiért egyetlen szempillantás alatt bedőltünk egy olyan pasinak, akinek a neve is olyan, mint egy rossz bibliai büntetés, és valószínűleg a saját tükörképétől is elhányja magát, ha éppen nem zselézi be elég magasra a haját.”

Mosolyogtam magamon. A fanyar gúny illatos fellegeként lepte el a szobát, a tollam pedig magától szőtte a cselekményt. Sámson birodalmi vára lassan papírmasévá zsugorodott a fejemben, egy hitvány kis díszletté, amit egyetlen mozdulattal el lehetett söpörni.

Robi épp két kopott bögrébe adagolta a fekete levest, olyan otthonos magabiztossággal, mintha legalábbis ő lenne a ház ura, és nem egy letűnt rockkoncert váratlanul visszatérő kísértete. Az ablakon át beáramló reggeli napfény megcsillant a kócos haján, én meg ott álltam a konyhaajtó félfájának dőlve, és hirtelen elöntött az a furcsa, fanyar felismerés, hogy ez az életem egy komplett szürreális kabaré.

– Tudod, mi a legszebb az egészben? – kortyolt bele a bögréjébe Robi, miközben a pultra könyökölve a szemembe nézett. – Hogy amíg te itt pörögsz ezen a kerti körhintán, és azt hiszed, te vagy a feje tetejére állított világ legfőbb rendezője, a férjed, Ábel valószínűleg most veszi észre, hogy a vasalós ingét pont ott felejtette a bűnös fészekben.

Megállt a levegő a torkomban a bögre felé menet.

– Ábel? Ugyan már – horkantottam fel kesernyésen, bár éreztem, hogy a gyomromban megint összeugrik valami. – Ábel olyan precizitással éli a kettős életét, mint egy svájci órásmester. Ott a szeretője, ott a jól megérdemelt, csendes békéje, és amíg én itt írom a költeményeket meg a fegyverszüneti szerződéseket Bettivel a vonaton, ő valószínűleg most issza a maga megérdemelt, békés reggeli kávéját valahol a szomszéd utcában.

– Na, ebben azért ne legyél annyira biztos – húzta el a száját Robi egy baljós, pimasz mosollyal, és a nappali felé bökött a fejével. – Mert ha jobban megnézed azt a komódot, ahová tegnapelőtt – vagyis hát amikor bezártál engem ide – letetted az egyik költeményed összegyűrt papírfecnijét… nos, hiányzik onnan valami. Pontosan az a kulcs, amivel Ábel szokott bejönni, ha épp úgy alakul, hogy hamarabb unja meg a drága kis szeretője társaságát.

A hideg veríték azonnal kibuggyant a hátamon. Nem volt szükség arra, hogy tovább magyarázza; a lépcsőház felől ugyanis abban a szent minutumban hallatszott meg az a jellegzetes, nehéz, határozott léptekkel kísért csörömpölés, amit húsz év alatt sem lehetett összetéveszteni senki máséval.

Robi csupán egyetlen huncut, széles vigyor kíséretében hátrébb lépett a konyhapult mögött, mintha csak egy jól megrendezett színházi előadás díszletmögötti nézője lenne, én meg ott maradtam a megkezdett kávémmal, a noteszemmel, és a lelkemben nyikorogni kezdő, utolsó sötétítővel, ami most épp végleg leszakadt a karnisról.

– Robi! – sziszegtem olyan suttogó fejhangon, ami a legközelebbi denevérkolóniát is azonnal riadóztatta volna, miközben kétségbeesetten intettem, hogy húzza már be a száját. – Mégis mit képzelsz, hol vagy te? Egy detektívügynökség évadzáró epizódjában? Honnan a fenéből tudod te egyáltalán, hogy Ábel hová teszi a kulcsát, meg hogy egyáltalán létezik egy ilyen nevű, két lábon járó svájci órásmester a háttérben?

Robi csak megrántotta a vállát, egy ócska, de annál magabiztosabb mozifilm-hőst megszégyenítő lazasággal kortyolva bele a fekete levesébe, miközben a tekintetében ott bujkált az a tipikus, mindent tudó férfiúi gúny.

– Hát kérem szépen, drága Alíz, ne felejtsük el, hogy a tegnapelőtti rockbulin – meg az azt követő, hajnalba nyúló, mélyen szántó, világmegváltó kocsmai filozófialöketen – nem csupán a zene szólt hangosan – mormolta, miközben közelebb lépett a pulthoz. – Te ugyanis pontról pontra, részletesen, édes-bús költői túlzásokba esve kiteregetted nekem az egész házasságod cseppet sem illatos szennyesét. Órákon át hallgattam, hogyan működik Ábel precíz, kétkulcsos rendszere, hol tartja a tartalékpéldányokat, és hogy miként vált a hűtőn kívül minden más is fagyossá köztetek.

Egy pillanatra megakadtam, ahogy a halványuló emlékfoszlányok áttörték a tegnapelőtti sörszagú ködöt. Tényleg. A harmadik korsó sör után hajlamos voltam elengedni a gyeplőt, és úgy tűnik, a rockkoncert süketítő basszusa közben a saját kis családi drámámat is címlapra kívánkozó regényként meséltem el ennek a totális idegennek.

– És őszintén szólva – folytatta Robi egy gúnyos mosoly kíséretében, miközben közelebb hajolt –, miután vagy negyedszerre hallgattam végig ugyanazt a kesergést arról, hogy Ábel milyen undok módon szegi meg a saját magacsinálta szabályait, szóval miután ezt megunta a fülem, úgy döntöttem, hogy egyetlen hatékony módszer létezik a költői lelked csillapítására. Nemes egyszerűséggel nyakon csíptelek, és letoltam egy olyan alapos, minden kétséget kizáró csókot, amitől azonnal elfelejtetted Ábel nevét, sőt, még a saját lakcímedet is. Úgyhogy de, nagyon is pontosan tudom, ki az az Ábel, és hová rakja a rohadt kulcsait.

Már nyitottam volna a számat, hogy valami velős, tizennyolcas karikás választ vágjak a fejéhez, amikor a folyosó felől megdördült a végzet.

A zárban a kulcs nem egyszerűen megfordult; az acélos, határozott kattanás olyan volt, mint egy guillotine lecsapása. Aztán a nehéz, jól ismert léptek: Ábel léptei. A svájci órásmester, a precíz csalfa férj, aki pont most unhatta meg a szeretője kávéját, vagy éppen az ingét felejtette ott, és úgy döntött, hogy egy feleslegesen korai kedden hazaugrik ellenőrizni a készleteket.

A komédia hirtelen teljes díszbe öltözött.

A szituáció abszurditása olyan frekvencián rezgett, hogy az agyam egy másodperc alatt teljesen kinyekkent: az ágyamban egy rockkoncerten szedett-vedett kaland, az asztalomon egy fegyverszüneti szerződés Betti telefonszámával, a konyhában két gőzölgő kávé, az előszobában meg épp most rántja ki a kabátját a hivatalos ura és parancsolója, aki a saját lakásába igyekszik belépni a tegnapelőtt még általam kölcsönzött, de Robi által pontosan bemért tartalék kulccsal.

– Na, hát a díszlet kész, a függöny felgördül – suttogta Robi olyan pokoli, fekete humorral átitatott vigyorral, hogy hirtelen legszívesebben nyakon vágtam volna egy tepsi zserbóval. – Akkor most jön a harmadik felvonás, vagy elbújunk a mosógépbe?

Az ajtó kilincse lefelé süllyedt. A darab pedig – akartam vagy sem – pontosan az én vad, feledékeny szabályaim szerint robbant be a fináléba.

A kilincs megállt egy pillanatra holtponton, majd a nehéz, tömörfa ajtó feltárult, mint egy jól irányzott vereség a saját írói karrierem legcikibb fejezetében.

Az előszoba félhomályában ott állt Ábel. A vasalt inge makulátlan volt, a haja a szokásos, mérnöki precizitással fésülve, a kezében pedig ott lógott a diplomatáska, mintha csak egy fontos üzleti tárgyalásból érkezne – nem pedig a város másik végéből, a titkos fészek melegéből. Egy másodpercre megfagyott a levegő. Aztán a tekintete átsiklott rajtam, át a konyha nyitott ajtaján, majd megakadt Robira, aki félmeztelen, izmos felsőtestével épp a legtermészetesebb mozdulattal kortyolta a kávémat a pultra dőlve, egyetlen laza, rockkoncertes bólintással üdvözölve a ház urát.

– Üdv a fedélzeten – mormolta Robi olyan hűvös eleganciával, mintha csak a lakás hivatalos lakberendezője lenne, akit a tulajdonos kifejezett kérésére rendeltek ki ide.

Ábel szeme kerekre nyílt. Az arcán átsuhanó, aprólékosan felépített svájci órásmester-nyugalom egy szempillantás alatt foszlott semmivé, helyét pedig átvette az a tiszta, hitetlenkedő megdöbbenés, ami csak akkor ül ki egy hűtlen férj arcára, amikor a saját felszarvazott valósága hirtelen visszanéz rá egy borostás idegen képében.

– Alíz… – nyögte ki Ábel, és a diplomatáskája kis híján kiesett a kezéből a kőpadlóra. – Ő… ő mégis ki a fene? És miért iszik a bögrémből? Sőt… egyáltalán, te miért vagy otthon kedd délelőtt, amikor azt mondtad, hogy elutazol valamilyen irodalmi konferenciára? Várjál csak… te nem is oda mentél?

Ábel agyában a fogaskerekek olyan hangosan csikorogtak, hogy szinte hallani lehetett a rozsdásodást. A megcsalt férj szerepe hirtelen teljes díszbe öltözött rajta, a helyzet komikuma ott lógott a levegőben, mint egy rosszul kifeszített mosószár. Elvégre ő is csak most esett be a saját kettős életének a küszöbéről, és a morális magaslatok, amikre kapaszkodni próbált, olyan inogtak alatta, mint egy szuvas stég a Balatonon.

– Ó, Ábel, drágám, ne játszd itt nekem a szűzies múzsát – nyitottam szájra a konyhaajtót, és a táskámat határozott mozdulattal a fotelre hajítva elé léptem. – Nem konferenciára mentem, hanem vonatoztam egy kört, találkoztam egy csajjal, akinek a pasija történetesen Sámson, miközben kiderült, hogy Robi – tessék, ő itt Robi, a tegnapelőtti rockkoncert megkoronázása – békésen raboskodott a hálószobánkban, mert tegnapelőtt rázártam az ajtót. Úgyhogy mielőtt itt elkezdenéd a számonkérő drámát, talán mesélhetnél inkább arról az ingről, amit valószínűleg nem a saját szekrényedben vasaltattál ki ma reggel!

Robi a konyhából egy gurgulázó, fojtott nevetéssel kísérve emelte fel a bögréjét egyfajta némaköszöntésként, Ábel pedig olyan arcot vágott, mintha most közölték volna vele, hogy a Föld valójában egy lapos lepény, amit óriásteknők hordoznak a hátukon. A sitcom-forgatókönyv írói most aligha tudtak volna ennél szürreálisabb fordulatot papírra vetni.

Ábel tátott szájjal, mozdulatlanná dermedve meredt rám. A diplomatáska a kezében olyan veszélyesen lógott, mintha bármelyik pillanatban ki akarna esni, a mérnöki pontossággal megtervezett világa pedig éppen most omlott össze darabjaira, méghozzá egy rockkoncerten felejtett idegen meg egy olyan reggeli vonatozás díszletei között, amiről ő azt sem tudta, hogy a valóság része.

– Hogy… hogy mégis mi a fene… – dadogta, és az ujjával hol engem, hol a konyhapultnál kényelmesen kávézó Robit mutatta, mintha valami olcsó bűvészmutatványt nézne, ami rosszul sült el. – Micsoda Sámson? Milyen Betti? És ki a fene az a Robi?! Mi ez itt, valamilyen rejtett kamerás kabaré?

Robi ekkor letette a bögréjét a pultra, egy elegáns, laza mozdulattal kisétált a konyhából, és Ábel elé lépett. Nem volt benne semmi feszélyezettség; úgy viselkedett, mint egy régi üzlettárs, aki épp most készül aláírni egy elég jövedelmező, bár rendkívül abszurd szerződést.

– Nyugalom, Ábel, drágapajtás – vágta rá Robi egy olyan pimasz, magabiztos mosollyal, amitől a férjem arcán a vér azonnal felszökött a halántékáig. – Ne kapkodj, mert még a végén elpattan egy ér az orrod helyén. Lássuk be, nem a legszebb reggeli rutinnal indult a kedd, de ha jobban belegondolsz, legalább kiderült, hogy a hűtőn kívül nálatok mindenki más is remekül hűti a kedélyeket a házon kívül. Egyébként kössz a kávét, Alíz kávéfőzője remek darab. Kicsit ugyan zörög, de a fekete leves legalább ütős.

Ábel arca a hirtelen jött sokktól átváltott arra a mély, sötétvörös árnyalatra, ami előrevetítette a mindent elsöprő családi cunamit. A morális felsőbbrendűség, amivel az előbb még be akart lépni ezen az ajtón, olyan sebességgel semmisült meg, mint egy papírhajó a viharban.

– Te… te taknyos… – sziszegte Ábel, és végre elejtve a diplomatáskát, ami egy hatalmas puffanással terült el a laminált padlón, határozott léptekkel indult Robi felé. – Mégis mit keresel te az én lakásomban? Takarodj innen, de azonnal, vagy…

– Vagy mi? – lépett feljebb Robi, egy cseppet sem ijedve meg a méregetéstől. – Kihívod a rendőrséget, hogy a feleséged tegnapelőtt rázárta az ajtót egy koncert utáni kis intermezzo kedvéért? Vagy inkább megkérdezed Alízt, hogy szerinte ki készítette azt a vasalt inget, amivel most esett be ide a város másik végéből? Mert ha utóbbi, akkor üljünk le mindhárman, kérjünk egy harmadik bögrét, és vitassuk meg, hogy melyikünk rontotta el jobban ezt a csodás délelőttöt!

Én meg ott álltam a nappali közepén, a táskámmal a kezemben, miközben a lelkemben eddig leengedett összes sötétítő végleg feltekeredett. A sitcom-forgatókönyv szereplői vitatkoztak a nappaliban, a kávé gőzölgött, a diplomatáska a földön hevert, és hirtelen rájöttem valamire: lehet, hogy a házasságunk egy darab romhalmaz volt, a szeretőink hálózata pedig egy kaotikus tévút, de az írásomhoz a nyersanyag még soha nem volt ennyire tökéletes.

Ábel arcán a gutaütés határán lévő vörösség egy szempillantás alatt átváltott valami ősi, zsigeri hímsoviniszta dühbe. Nem volt itt már szó svájci órásmester-nyugalomról, se diplomatáskás eleganciáról; a precízen megtervezett, kettős életének a kártyavára egyetlen pillanat alatt dőlt romba, és a frusztrációját most egyetlen mozdulattal akarta levezetni.

– Te nyegle, rockandrollos senkiházi… – hördült fel Ábel, és egyetlen vad mozdulattal megragadta Robi inggallérját.

Robi sem maradt adós: egy pimasz, féloldalas mosollyal máris kontrázott, és a kezét Ábel csuklójára kulcsolva visszalökdöste a folyosó felé.

– Na, na, nyugi, nagymenő! Nem kell itt feszülni, mint a tanga a hatvanas nőkön, csak mert nem te vagy az első, aki ma reggel belépett ebbe a lakásba! – vetette oda Robi, miközben a testük nekinyomódott az előszoba falának, megkongatva a fogasra akasztott kabátokat.

Elúszott a csend. A lakásban azonnal elszabadult a pokol: a dulakodás ritmusára a cipősszekrény megremegett, a kabátok lepotyogtak, Ábel tökéletesen vasalt inge pedig a gyűri-fúri mozgások közepette pillanatok alatt úgy nézett ki, mint egy agyonhasznált rongy. Egyik lökés követte a másikat, a parkettán csikorogtak a cipők, és a két férfi egymásnak esve próbált igazságot tenni egy olyan frontvonalon, ahol már régen senki sem állt nyerésre.

És én? Én meg, mint egy totális kívülálló, egy gátlástalan drámaíró, aki végre a saját szemével látja a megrendezett darab legizgalmasabb csúcspontját, komótosan elindultam a konyha felé.

Felkaptam Robi megkezdett bögréjét – amiben még ott gőzölgött a fekete leves –, leültem a fotel legszélére, és egyetlen kényelmes, ráérős mozdulattal belekortyoltam. A kávé kesernyés, mégis kellemesen tüzes íze szétáradt a számban, miközben szemléltem a testközelből zajló, fergeteges házi pankrációt.

– Csak óvatosan a virágállvánnyal, fiúk! – kiáltottam át nekik higgadtan, miközben a lábamat keresztbe téve figyeltem, ahogy Ábel épp megpróbálja sarokba szorítani a rockert, de a papucsában csúszva majdnem hasra esik a saját eldobott diplomatáskáján. – Azért, mert mindketten elszúrták a szezont a fazonnal, még nem kell rommá verni a nappalimat. Ha végeztetek a tesztoszteron-birkózással, talán megbeszélhetnénk, hogy melyikőtök fizeti be a villanyszámlát, mert a drága kis hobbitok miatt lassan már a fűtést is kikapcsolják alattam!

Ábel egy dühös horkantással próbálta kikerülni Robi határozott fojtásfogását, de a lendülete elvitte, és a nappali közepén álló kis dohányzóasztalnak ütközve valamennyi újságot és egy doboz papírzsebkendőt elsöpört. Robi persze nem maradt alul: miközben Ábel a zakóját próbálta rángatni, ő egy határozott mozdulattal a kanapéra teperte a férjemet, ahol a két megcsalt, bűnös, mégis halálosan komolyan vett hím igazi dél-amerikai szappanoperába illő birkózásba kezdett.

– Te nyomorult… te béna lúzer vagy! – zihálta Ábel, miközben a prémium inge ujja már végleg megadta magát, és a gombok egyenként pattogtak le a parkettára, mint a cseresznyemagok.

– Hát figyelj, ehhez képest te hoztad a formát a város másik végéből a vasalt ingedben! – vágta rá Robi egy diadalmas vigyorral, miközben próbálta lekötni Ábel csuklóját, bár a lélegzete neki is kapkodva szaladt.

Én meg ott ültem a fotelben, a lábamat kényelmesen egymásra vettem, és megint kortyoltam egyet a langyosodó kávéból. Olyan volt ez az egész cirkusz, mintha valami olcsó, de roppant szórakoztató esti tévéműsort néznék élőben, csak a popcornt felejtettem el kipattogtatni a mikrohullámú sütőben.

– Na, fiúk, ne nyomjátok túl ezt a drámát, mert a végén még azt hiszem, hogy versenyeztek a kegyeimért – szóltam közbe éles, fanyar hangon, miközben a szemem sarkából láttam, ahogy a kávéscsésze alján lévő zaccból szinte kirajzolódik a jövőm: teljes káosz, de legalább van miről írni. – Bár ha jobban belegondolok, egyikőtök sem nyerne fődíjat ma. Ábel a hűtőn túli életével, te meg, Robi, a koncertes meglepetéscsomagoddal… mondjuk úgy, hogy pont egymáshoz valók vagytok.

Ábel a kanapéról felnézett rám, a szemeiben a tiszta düh helyett hirtelen átütött a megsemmisülés, Robi meg csak elnevette magát a fojtogató feszültség közepette. És ekkor, pont amikor a kabátok a fogason végleg megadták magukat, és a földre huppantak, a lépcsőházból felhangzott egy újabb, mindennél hangosabb dörömbölés a bejárati ajtón.

Valaki rúgta a zárat. Nem finoman, nem illedelmesen, mint Sámson vagy Ábel, hanem olyan vadul, hogy a kukák behúzásától elszokott kisváros csendje azonnal füstbe ment.

– Alíz! Nyisd ki a rohadt ajtót, tudom, hogy otthon vagy, te szerencsétlen! – harsogta valaki kintről egy olyan rekedt, ismerős hangon, amitől a kávé is megállt a torkomban.

Ábel lefagyott a kanapén. Robi elengedte a gallérját. Én meg, lassan letéve a bögrét az asztalra, csak annyit bírtam kipréselni magamban:

– Na ne… Csak nem Sámson méltóztatott megérkezni a Betti-féle jelenet után?

A bejárati ajtó nem egyszerűen kinyílt; a zár szinte belehasadt a lendületbe, mint egy rosszul időzített poén a kabaré végén. A küszöbön pedig ott állt a díszes kompánia: elöl maga Sámson, a bibliai nevű katasztrófa, mellette a vonatról ismert, fanyar mosolyú Betti, a sort pedig – mintha csak egy rosszul rendezett statisztaképzésből szöktek volna meg – a reggeli ajtónyitó, szőke vadóc csaj zárta le.

Sámson a zakóját félrevágva, kidüllesztett mellkassal lépett be az előszobába, de a lendülete azonnal megtorpant, amikor meglátta a terepet: a földön szanaszét heverő diplomatáskát, a lepotyogott kabátokat, a kanapén lihegő, rongyos ingű Ábelt, meg Robit, aki a konyhapultnál támaszkodva épp egy újabb korty kávéra készült.

– Na! – csattant fel Sámson, és a mutatóujjával Ábelre, majd Robira bökött. – Látom, nem a Bibliából olvasgatjátok a fejleményeket! Mikor én itt hagytam ezt a nőt… illetve, amikor azt hittem, hogy egyedül van a zseniális elméjével, még nem volt itt ez a fél-hárem!

Betti egyetlen hanyag mozdulattal kikerülte Sámsont, besétált a nappali közepére, és a táskáját a fotelre dobva körülnézett. A szeme megakadt rajtam, ahogy még mindig ott ültem a bögrémmel a kezemben, majd a tekintete átvándorolt a konyhapult felé.

– Te jó ég – mondta Betti gurgulázó, fanyar kacajjal. – Úgy látszik, Alíz, neked sem kell szomszédra menni egy kis drámáért. Én csak meg akartam keresni a fazont, akiről meséltél a vonatban, az ígéretes fejezet miatt, de úgy látszik, itt komplett évadzárót forgatnak forgatókönyv nélkül!

Az ajtóban álló harmadik csaj – az a bizonyos, eddig rejtélyes ajtónyitó lány – csak a fejét csóválta, majd szó nélkül lehajolt Ábel elhagyott diplomatáskájáért, és felvette a földről.

– Ha már itt tartunk – szólalt meg hűvös nyugalommal, miközben a körmét vizsgálgatta –, van benne pénz erre a cirkuszra, vagy csak a szokásos emberi csődöt ünnepeljük kedd délelőtt?

Ábel a kanapéról feltápászkodva a rommá szakadt ingét próbálta magán összefogni, míg Robi a konyhából hangosan felröhögött. A szoba egyetlen hatalmas, gőzölgő pszichiátriai osztállyá változott, ahol a múlt éjszakák, a tegnapelőtti rockkoncertek, a vonatos fegyverszünetek és a félrecsúszott házasságok mind egyszerre érkeztek meg a számlát benyújtani.

– Tudjátok mit? – tettem le a bögrét az asztalra, és határozott mozdulattal felálltam a fotelből, miközben a táskámból előhúztam a noteszt. – Ha már így együtt a stáb, akkor jegyezzük fel a címet is: Feketeleves.

Papp Barbara

Minden jog fenntartva.

© Papp Barbara