A boszorkány dühösen pislogott a város legnagyobb könyvtárában. Hányszor akart ő is könyveket írni és híres író lenni. Végig sétált a sorok között és hosszú, éles körmeivel végig karistolta a gerinceket. Majd dühösen átment a múzeumba. Ott is végig fújtatott. Hányszor kezdett bele a festészetbe, de művei kritikán aluliak voltak. Több kilónyi márványt cipeltetett haza szamara hátán, hogy szobrokat alkosson. De még szerinte is nevetségesen néztek ki. Hosszú vörös haját folyton csavargatta miközben alkotott így amikor a legutolsó próbálkozása volt bármilyen művészeti ágban már attól is letörtek a haj végéi amikor megrázta a fejét.
-Én miért nem lehetek olyan tehetséges, mint azok? Mit tudnak ők, amit én nem? -Dühöngött hatalmas lakásában. Minden falon festmények voltak régmúlt időkből és mostaniakból. Kedvenc könyvei beterítettek egy egész szekrényt.
Imádott mindent, amit csak ember alkotni tudott, de ő sosem volt rá képes.
Hosszú hónapokig csak ült és gondolkozott. Majd rájött.
-El kell vennem tőlük a tehetséget! -Állapította meg egyik este.
Fellapozta varázskönyveit és minden szót összeszedett, ami kellett.
Kiállt a kertjébe és belekezdett. Az éjszakai égboltot bekebelezték a sötét felhők, a csillagok is menedéket kerestek.
Másnap reggel a fiatal írózseni Stefan úgy ébredt mint mindig. Körülötte tengernyi papír, teleírva. Minden pillanatban legújabb művén dolgozott, de most csak ült az ágya szélén és semmi nem jutott eszébe. Összeszedte az irományokat, elolvasta újra és újra. Letelepedett a székére, tollat és tintát ragadott, de a fehér lap üres maradt. Dühösen a szekrényéhez lépett és csak nézte a számtalan könyvet, amit írt.
-Mégis mi a fene történt? -Döbbenten futotta végig ujjaival a súlyos könyveket.
Pár utcával arrébb Lil a festő szobájában állt, ecsettel a kezében és egy félbe hagyott virágos mezőt nézegetett.
-Tegyek ide egy bokrot? Vagy alakítsam ki a ház körvonalait? Biztos, hogy jó lesz ide ez a virág? – A kétségbeesés gyökeret vert szívében. Nem csak az ihlet, de az alapvető magabiztossága is elpárolgott ahogy felébredt.
Körbe nézett a hatalmas szobában. Minden festményét kétszer alkotta meg, mert szerette nézni, amit alkotott és a múzeum meg a műgyűjtők hamar lecsaptak az eredetiekre.
-Mintha kiszállt volna belőlem minden. -Sírva ült le a földre festékes ruhájában.
A város szélén Sebastian a zongorájára dőlve néhány hangot ütögetett.
-Este még a fejemben volt a dallam, de most, hogy felkeltem, eltűnt minden. -Ecsetelte macskájának Mozartnak.
Az állat érdeklődőn pislogott rá és a lábához tekergőzött.
A városban lévő összes művész bágyadtan és szomorúan pislogott.
Ugyanebben az időben a boszorkány vidáman mosolygott. Sőt, vigyorgott.
Tollat ragadott és a szavak csak úgy ömlöttek ki ujjai közül. Jó néhány oldal után ecsetet és vásznat fogott és megalkotta Lil be nem fejezett virágos táját.
Sebastian dallamai ott csilingeltek a fülében amikor a zongora billentyűit nyomogatta.
-Végre! Sikerült! Művész lettem!!!-Nevetett hangosan.
Néhány hét alatt mindent megalkotott, amit csak akart. Bevitte őket a múzeumokba és a gyűjtői boltokba.
-Szépnek szépek és a technika is jó, de valami hiányzik. -Kapta meg szépen sorban a válaszokat.
Senki nem vette meg a műveit.
Szomorúan ballagott a cukrászda melletti ivóba. Estére mindig megtelt a művészekkel és rendszeresen kihallgatta őket.
A három fiatal egy kör asztalnál ült és ugyanarról számoltak be. Ébredés után eltűnt az ihlet és nem tudtak alkotni.
A boszorkány titokban mosolygott a csuklyája alatt. Mégsem volt boldog. Valami miatt nem volt olyan jó, mint ők.
Ekkor Lil elmesélte, hogy honnan jött neki a festészet.
-A nagymamám mindig elvitt a kiállításokra és hosszú órákig mesélt a festményekről. Folyton azt mondogatta, hogy nézzem meg az apró részleteket azok teszik széppé a képeket. De ha távolról nézzük őket akkor teljesen eggyé válnak. Mint a művész és a műve. Minden alkotásban benne kell lennie a szívednek. Utána ecsetet fogtam és megfestettem az elsőt. Végig mama járt a fejemben és a sok emlék, amit a látogatásokkor szereztem.
Stefan folytatta.
-Anyukám minden este mesével altatott el. Amikor nagyobb lettem a könyvtárban kerestem az ő meséit, de közölték, hogy ilyen néven nem léteznek. Utána dühösen mentem el hozzá és számonkértem. Szomorúan ült le a székre. Sóhajtott és elmondta, hogy ezeket ő találta ki és nem attól jó valami, hogy kiállítják vagy megvannak benne a kötelező elemek. A szívtől válik igazán tökéletessé. Csak arra tudott gondolni, hogy olyan békésen aludjak, mint még soha így muszáj volt kitalálnia a világokat. Később ebből lett ihletem mert olyat akartam alkotni, amit anya tovább tud adni, kibővítve a saját képzeletével.
Sebastian zárta a sort.
-Apám mindig nagyon szigorú volt. Őt jobban érdekelték a kézzel fogható alkotások, de amikor a húgom leült hárfázni, minden komolyság eltűnt a szeméből. Elfoglalta a kandalló melletti székét és csukott szemhéja alatt élvezte a zenét. Olyankor kenyérre lehetett kenni. Anya halála után senki nem nyúlt a zongorához. Fiatalon hagyott minket el. Alig értem fel a billentyűket, de én is azt akartam, hogy olyan békés és vidám legyen a dalaimtól, mint a húgométól. Így mindennap, iskola után siettem haza és vacsoráig gyakoroltam. Az első kiadásom előtt leültettem magam elé a foteljába. Miután befejeztem, megcsillant egy könny szeme sarkában. Felállt és életében talán először megölelt. Látta bennem anya szívét és szeretetét a zene iránt. onnantól nem volt megállás.
-Tehát, eltűnt az ihletünk, de a szívünk nem feledi honnan indult. -Zárta le a beszélgetést Lil. A fiúk bólintottak és szomorú mosollyal az arcukon befejezték a sörüket majd haza mentek.
A boszorkány bolondnak nézte őket.
-Még hogy szív! Hah! Nevetséges! Minden művész a sikerért és a dicsőségért csinálja ezek meg jönnek itt az emlékeikkel. -Dühösen kiviharzott és meg sem állt hazáig.
Másnap reggel Stefan már meg sem próbált írni. Megivott egy csésze kávét és felidézte a meséket gyerekkorából. Megcsillant a szeme és elővette a tollát. Késő estig írt. Édesanyja legszebb meséit. Ez a kötet lett a legnépszerűbb alkotása.
Lil mélabúsan kelt másnap reggel. Átsétált a nappalijába és nagymamája szeretett festményeit nézegette.
-Melyik is volt a kedvence? -Pislogott körbe.
Egy viszonylag kicsi kép volt, egy házról és előtte néhány nyuszival. Alapszintű ecsetvonás és lágy színek. Mégis annyi minden lehetett mögötte.
Lil magával vitte a festőszobába. Letette maga mellé egy székre. Festéket kevert és megalkotta a nyuszis kép folytatását. Nagyobb lett, a Nap kisütött rajta és a nyuszik vidáman rágcsálták a füvet maguk körül. A háttérben a ház lakói igyekeztek vissza a földekről, szerszámokkal és kosarakkal a kezükben. Olyan jól sikerült, hogy a múzeum kiemelt helyen tartotta nagyon sokáig. Nagymamája mindennap elment és csodálattal nézte.
Sebastian az első akkordokat dúdolgatta, amit apjának játszott. Az anyukája kedvence volt. Leült a zongorához és játszani kezdte. Elég egyszerű volt, mégis annyi emléket tört fel. Addig addig nyomogatta a billentyűket, hogy végül átírta az egészet, de egy két hang megmaradt az eredetiből. Hosszú idő után ez lett az a mű, amit még a királyné is örömmel hallgatott órákon át. A fiú édesapja amikor először meghallotta könny gördült le megfáradt, ráncos arcáról.
A boszorkány azonban azon a reggelen bármennyire is igyekezett szépet, sőt, tökéleteset alkotni mintha elszállt volna belőle minden. Felidézte, hogy mi történt előző este. És ráébredt.
Nem elég a tudás, a szavak helyes sorrendjére vagy egy jól megválasztott szín a vásznon vagy egy dallam sorozat, ami kellemesen cseng. Ha nincs benne a szíved s lelked az egész értelmetlen és üres.
