15 éve költöztem el otthonról. Nem volt szép a búcsú. Apával a kapcsolatom mindig is hektikus volt. Időnként nagyon közel álltunk egymáshoz, gyakrabban pedig nem is lehettünk volna távolabb. A mai napig hallom apa 15 éve hozzám vágott szavait: „Milliókba került a neveltetésed!” „Mindent megtettem, hogy neked könnyebb legyen.” „Hálátlan vagy.” „Nem vagy többé a lányom.”
Ez volt az utolsó mondat, ami elhangzott azon a reggelen. Minden szava vésővel íródott az emlékezetembe. Akkor fordultam ki a ház ajtajából két bőrönddel és egy hátizsákkal. Azóta nem jártam otthon. Anyával születésnapokon felköszöntöttük egymást, de ebben maximalizálódott minden kapcsolatom a szüleimmel. Egészen addig, míg a születésnapom előtt egy hónappal anya fel nem hívott.
– Szia anya! Mi a baj? – érdeklődtem, miközben a torkomban vert a szívem. Tudtam, hogy baj van.
– Apád kórházban van. Agydaganat. Az orvosok szerint már nem fog hazajönni. Tudom, hogy nem szépen váltatok el, de most itt lenne a helyed mellette – mondta ridegen. Hangján nem hallottam aggódást, semmilyen érzelmet. Csak azt, hogy haragszik rám. Hogy engem okol. És most ki akarja fizettetni a tartozásom azzal, hogy hazarángat. De ez így nincs rendben. A világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, hogy a szüleim mellett vagyok a bajban. Nem csak a bajban. Mindig.
– Rendben, hazamegyek – mondtam, és már meg is szakítottam a hívást, mint akit egyáltalán nem viseltek meg a hallottak.
Nem tudtam, mennyi időre megyek, nem tudtam, milyen és mennyi ruhát csomagoljak. Nem tudtam, van-e szükségük bármire. Bár ha volna, azt anya mondta volna, amikor beszéltünk. Teljesen tanácstalanul, csapongva a gondolataimban, sírva pakoltam be a bőröndömet, szinte biztosan tudva, hogy valamit úgyis elfelejtek.
Akkor először utaztam haza saját jogosítvánnyal, saját autóval. 300 km, sosem vezettem még ennyit egyszerre. Vezetés közben folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hol romlott el a dolog. Amióta eljöttem otthonról, annyira fájt apára gondolni és arra, hogy már nem az életem része, hogy sosem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és talán soha nem is dolgoztam fel. Válaszaim nem voltak, csak a kérdés: hol romlott el minden?
Emlékszem, amikor hatéves voltam, anya egy kézműves táborban volt felügyelő tanár, és egy hétig én is mehettem vele minden nap. Ebben a táborban készítettem egy agyagbögrét apának. Sötétkékre festettem, mert azt gondoltam, ez a legfiúsabb szín, ezért biztos apának is ez a kedvence. Anyát kértem meg, hogy írjon rá valami szépet, mert akkor még nem tudtam írni.
„Apa, iszol velem egy kakaót?”
Ez a sor díszítette a csúnyácska bögrét. Egyébként teljesen használható bögre lett kiégetés után. De apa sosem ivott belőle. Bent figyelt a bögrés szekrény legbelső sarkában, és várta, hogy egyszer majd észrevegyék. Akárcsak én.
Emlékszem, hogy anya elutazott egy osztálykirándulásra, és apa vigyázott rám. Lefektetett aludni, és mikor azt hitte, már alszom, elment. Én már csak a zár kattanását hallottam. Féltem egyedül otthon. Az ágyam alatt a szörnyek alig várták, hogy megtámadhassanak, miközben nincs itthon senki, aki megvédjen. Kimásztam az ágyból a kedvenc plüssömel, és lementem a konyhába, hátha apa már hazaért. A teraszajtó nyitva volt. Ezt elfelejtette bezárni. Csak az udvarra akartam kinézni, hátha ott van, de nem volt ott. A kapu felé indultam, nem láttam az utcán sem. Lenyomtam a kilincset, és a kapu kinyílt. Kisétáltam az utcára. Csak a sarki kocsmáig sétáltam el. Neonfényes felirat invitálta az utca népét egy korsó sörre vagy egy kupica pálinkára. Bár akkor még fogalmam sem volt, ezek mit jelentenek. Valaki éppen kijött, szerintem észre sem vett. De mögötte be tudtam menni a cigifüsttel elárasztott helyiségbe. Apa egyből észrevett.
– Te meg hogy kerülsz ide? – kiabált rám. Sírni kezdtem. – Hihetetlen, hogy tőled már egy pohár sört sem lehet meginni – morgolódott, közben felemelt. Bocsánatot kért a haveroktól, és hazavitt. Azt hiszem, miután tényleg elaludtam, visszament, de akkor már nem mentem utána.
Emlékszem, mikor a cégtől, ahol dolgozott, kapott egy esőkabátot, ami nekem nagyon tetszett. Akkor már nagyobb voltam, 9-10 éves lehettem. Mindenképp fel szerettem volna próbálni, de sosem engedte meg. Nem értettem, miért, hiszen ő sem használta sosem.
Emlékszem, mikor kamaszkoromban ketten ültünk a vacsoraasztalnál, és elmeséltem, hogy tetszik nekem egy fiú az osztályból. Nem mondott semmit, csak hümmögött, és közben folyamatosan váltogatta a tévécsatornákat.
Az út végére megvolt a kérdésre a válaszom: nem volt minek elromolnia, hiszen mindig is távol tartott magától. Amikor én azt hittem, közelebb kerültem hozzá, valójában csak én szerettem volna közelebb engedni. Arra gondoltam, miért nem szeretett soha. Miért nem figyelt rám? Miért lettem egy állandó kiadás a havi költségvetésben ahelyett, hogy a lánya lettem volna?
Ahogy beálltam a kapubeállóra, anya éppen akkor zárta a bejárati ajtót. Kiszálltam, és megálltam az autó mellett. Ahogy ránéztem anyára, már tudtam: elkéstem.
Hirtelen megszűnt az elmúlt 15 év, nem számított, mikor találkoztunk utoljára, nem számított, mennyire távolodtunk el egymástól az évek alatt. Ahogy becsapódott mögöttem a kocsiajtó, úgy futottam anya felé, mint kiskoromban. Beleborultam a nyakába, és ahogy megéreztem a kabátján azt, amit mindig is csak „anyaillatnak” neveztem, zokogásban törtem ki. Éreztem anya szorítását a derekamon, a néma könnyeit a vállamon. Nem tudom, meddig állhattunk ott egymásra borulva, sírva, mire összeszedtük magunkat.
– Hova indultál? – kérdeztem, még a könnyeimet törölgetve.
– A kórházba. El kell hoznom apád holmijait.
– Jöttem, ahogy tudtam. Annyira sajnálom, hogy elkéstem! – szipogtam.
– Éjszaka történt, álmában.
– Elviszlek, rendben? – kérdeztem, de már egymás kezét szorítva el is indultunk az autómhoz.
A kórházig az út végig csendben telt. A rádió suttogva sorolta a legfrissebb híreket, a résnyire lehúzott ablakon süvített be a késő őszi levegő, anya a fejét az ablaknak támasztva némán sírt, miközben én igyekeztem minden gondolatot kizárva csak a forgalomra koncentrálni.
– Meddig maradsz itthon? – érdeklődött anya már hazafelé.
– Ameddig szükséged van rám. A temetésig mindenképpen – igyekeztem minél közömbösebben válaszolni.
– Segítenél összepakolni a dolgait? Arra gondoltam, odaadnám a Vöröskeresztnek, ők biztosan jó hasznát veszik a rengeteg ruhának meg könyvnek.
– Persze, de nincs még ehhez korán? – meglepett a kérdése. Azt gondoltam, az emlékek menekülést jelentenek majd számára, nem fájdalmat.
Ahogy beléptem a ház ajtaján 15 év után először, nem fogadott sem ismerős illat, sem ismerős berendezési tárgyak. Hazajöttem, de mégis minden idegen volt. Egyetlen régi ismerősön akadt meg a szemem.
– Apa hordta ezt a kabátot? – kérdeztem meglepetten, ahogy végighúztam a kezem az esőkabát ujján.
– Csak az utóbbi néhány évben, mióta nyugdíjba ment. Persze már nem állt rajta olyan jól, mint mikor megkapta, de valamiért pár éve nagyon ragaszkodni kezdett hozzá. – mire anya befejezte a mondatot, a kabát már rajtam volt. Annyira szerettem volna gyerekkoromban felpróbálni, de sosem volt szabad. Megálltam az előszobai tükör előtt, és néztem magamon az esőkabátot, amin az elmúlt évek gyakori használata egyáltalán nem látszott. De ahogy belenyúltam a zsebébe, egyből kiderült, apa tényleg hordta.
Két cetlit vettem ki a kabát jobb zsebéből. Egy közvetlen buszjegy a városomba és egy kis cetli a címemmel.
– Anya, apa mikor utazott hozzám? – kérdeztem meglepetten, hiszen egyszer sem találkoztam vele az elmúlt 15 évben.
– Mikor diagnosztizálták nála a daganatot. Látni akart, hogy rendezzétek a viszonyotokat.
– De akkor miért nem jött el végül?
– Nem tudom. Sosem beszélt róla, mi történt. Abban sem voltam biztos, hogy találkoztatok-e vagy sem.
– Sosem volt az a fajta, aki beavat az életébe, igaz?
– Gyere, főzök egy teát! – invitált beljebb anya. A kabátot visszaakasztottam a fogasra, és mentem utána a konyhába. Ahogy megálltam a konyha ajtajában, egyből megláttam a pulton a kis kerámiabögrét. A füle már letört, és úgy tűnt, napi használatban lehetett ez is az elmúlt években. Ahogy elmerengtem a bögrét nézve, anya szólalt meg.
– Jobban szeretett, mint gondolnád.
