Az ország már szinte lángokban áll. Az emberek éheznek, nőtt a bűnözés.
Az őrült király olyan rendeleteket hoz, hogy azok csak neki kedveznek. Számtalan testőrrel vette magát körül. Szemei izzón égnek a hatalomtól.
Egy kis faluban, az Isten háta mögött azonban valami készül. Egy csapat lázadó a megölésén dolgozik.
-Titkos alakulatot akarsz bevinni a legőrzöttebb kastélyba? -Nézett szkeptikusan Adamis a lányra.
-Olyan lehetetlen? -Kérdezett vissza Analia és fekete hajtincsét csavargatta.
-De mégis, hogy?
-Egyszerűen át kell állítanunk a katonákat és mindenkit odafenn a magunk oldalára.
-Persze, mert csiribu csiribá már meg is van?
-Nem. De mindannyiunk családja tetemes vagyont halmozott fel, nem hagyhatjuk, hogy kárba vesszen.
-Én mondjuk szemrevaló hölgyekre és borra költeném, ha nem haragszol. -Szólalt meg a háttérben Dragas.
-Mindig eszembe jut, hogy téged csak a dicsőség és a nők érdekelnek. -Fogta fejét Analia.
-Kit nem?
-Mondjuk engem. Analiának igaza van. Mit fog érni a pénzed egy nap múlva akár? Ha továbbra is minden ára emelkedik nemhogy lányokat, de bort sem fogsz venni. -Válaszolt ridegen Adamis.
-Véremet a szép lányokért!!-Nevette el magát Dragas és vörös haja csak úgy lobogott ahogy felállt, kezét a mellkasára tette.
-Tehát mi a terv? -Kérdezte Adamis, visszakanyarodva a témához.
-Lefizetünk mindenkit. Attól, hogy nemesek vagyunk vagy voltunk még nem nézhetjük tétlenül, hogy éhen hal a nép. -Mosolygott szomorúan a lány.
A fiúk együttérzőn bólintottak.
Analia az egyik legnagyobb nemesi család egyetlen élő leszármazottja volt. A szüleit a király kivégeztette mert ellenkeztek az új adók bevezetés ellen. Látva, ahogy élettelen testük ott lebeg egy nagy fa ágán az ibolya szemű lány megígérte, hogy ha kell a saját vérével együtt írtja ki a királyt és azokat, akik együtt dolgoztak vele.
Hosszú hónapok alatt és szép lassan, mindenkit lefizettek, akit fontosnak tartottak.
Ahogy beköszöntött a tavasz, audienciát hirdetett a király.
A trónterem megtelt. Földesurak, parasztok, cselédek és rengeteg katona.
A sarkokban ibolyák pihentek virágládákban.
-Kedvesem, mi ez a sok fura növény? -Nézett a király a királynéjára.
-Egy új divat. Képzeld el azt mondta a kertészünk, hogy kétszer virágzik. Egyszer, mint láthatod ilyen szép lila színe van, majd később egy sokkal rejtettebb virágzása van. Bámulatos.
-Jó, de az illata. Megszagolom és mire felnézek már hűlt helye.
-Ez jelképezi az elmúlást.
-De ez ránk nem vonatkozik. -Húzta fel szemöldökét a király.
-Természetesen drágám. -Mosolygott a királyné és megfogta férje kezét. Nyakában az ibolya színű medál megcsillant ahogy a napfény felé fordult.
A katonák páncéljára erősített virágok szinte ragyogtak. A szolgálók fejkendőire apró szirmokat ragasztottak.
A nép pedig a kezeiben tartotta az illatos növényt.
A hátsó sorokban csuklyás alakok tekingettek jobbra balra.
Ahogy elkezdődött a meghallgatás, egymás után léptek előre a földesurak, hogy panasszal éljenek.
-Éheznek a parasztjaim felség, a földön nem terem semmi és megtiltotta, hogy kereskedjünk. Mégis mit tehetnék? -Tört ki könnyek közt egy idős férfi. Hangja remegett. Már hosszú évtizedek óta a családjáé volt a második legnagyobb gazdaság, de évről évre egyre rosszabb lett a termés.
-Mit vársz? Adjam oda a számból a falatot az alattvalóknak? Mi lenne az országban, ha nem lenne király? -Csattant fel az uralkodó.
-Egy kecske is tudna úgy királyságot vezetni ahogy te. -Morgott halkan Adamis.
Hátulról kuncogás törte meg a feszült pillanatot.
-Mi olyan szórakoztató? Osszák meg velünk is kérem. -Váltott rideg hangnemre a király.
-Szíves örömmel felség. -Szólalt meg a legalacsonyabb csuklyás.
A másik kettő mellé állt és úgy léptek a király elé.
-Csak azt vitattuk meg, hogy ön helyett még egy kecske is jobban uralkodna. -Folytatta a női hang.
-Milyen cserfes vagy. Ez tetszik. Vedd le a csuklyád, lássam az arcod. -Vigyorgott a király.
Analia kicsomózta és a földre engedte az anyagot. Hosszú fekete haja befonva pihent a vállán. Ibolya szín szeme csak úgy szikrázott.
-Kedvemre való vagy. Ha ennek vége várlak a hálómban. -Állt fel a király és közelebb lépett hozzá.
-Nem szeretnék a koporsójában osztozni önnel.
-Jelen állás szerint erre még nagyon sokáig nem kerül sor. -Nevetett a férfi.
-Az állás megváltozott. -A lány mellett álló két alak is levette a csuklyáját. Mellkasukon ott virított az ibolya.
A király körbe nézett. Zavarodottság tükröződött a szemeiben.
-itt a játék vége. -Folytatta Analia.
-Milyen játék?
-Az, ahol ön úgy szórakozik a néppel mintha apró figurák lennének az ön tábláján. A nép döntött, elég volt!
-Hahaha. Úgy gondolod, hogy ti hárman a katonáim ellen képesek vagytok győzni? Jó mulatság lesz. -intett a király a katonák felé, de azok egyhelyben maradtak.
-Most meg mi bajotok van? Kapjátok el őket. -Kezdett elcsuklani a férfi hangja.
De senki nem mozdult, csak a királyné. Megállt Analia mögött. A lány bólintott, a királyné pedig jelzett a katonáknak.
A páncélba öltözött férfiak csoportosan elindultak a trón felé.
A király menekülni akart, de miután látta, hogy esélye sincs a népéhez fordult.
-Bármit megkaptok, amit csak akartok! -Én vagyok a király! -Térdre borult és esedezni kezdett.
A nép azonban szinte szinkronban megszagolta az apró ibolyákat a kezeikben majd véreres szemmel néztek fel. Körbe állták a királyt.
A többi már történelem.
