Amióta apja helyett Lizabell vette át a trónt, szörnyen unta magát. Nyilván tisztában volt a felelőséggel és, hogy mennyire jól kell csinálnia a dolgokat. Mégis, néha, amikor már mindenki aludt, kiszökött a konyha mögé és leskelődve fülelte a cselédek pletykáit. Gyakran az őrök vitték vissza a szobájába.
Egyik este, meghallotta, hogy lesz egy esemény ahová az ő szolgálói is mehetnek. Tény, hogy ki kell öltözni, de valahogy megoldják.
-Mi lenne, ha álarcban mennénk? -Kérdezte az egyik.
-Minek? Vagy azt hiszed, hogy bárki a két szép szemedbe fog beleszeretni először és az sem érdekli, hogy egy cseléd vagy? -Nevette ki a másik.
Az első csak puffogott és folytatták a pakolást.
Lizabell, most kivételesen egyedül visszament a szobájába. Leült a székébe és a tükör előtt kibontotta ébenfekete haját. Visszaemlékezett a bálokra, amiket édesapja tartott. Mindenhol virágok, rengeteg sütemény, zene és tánc akár reggelig is. A gyászidőszak még nem telt le a palotában, de megfogadta, hogy amint vége, világraszóló estélyt tart. A szekrényéhez lépett, gyertyával a kezében megvilágította.
-Mégiscsak illatlen lenne nem feketében menni, viszont olyan kell, ami gyönyörű és elbűvölő.
Szomorúan sóhajtott fel mert semmi nem tetszett neki.
Egy titkos ajtón lejutott a pincébe, ahol egy régi szobában édesanyja ruhái lapultak. A kor szellemével ellentétben rengeteg olyan selyemalkotás lapult itt, amelyért máshol megvesszőznék. Édesanyja ezt azzal rejtette el, hogy egy palástot magára öltött, így a király bármikor feltűnés nélkül megérinthette csupasz hátának vonalát.
-Á itt is van. -Vette ki az egyik ilyen fekete csodát. Hosszú volt és csupa csipke. A háta szinte teljesen szabadon, a nyakrészénél egy vékony gyémántokkal tarkított lánc kötötte össze a felső és alsó részt.
Ahogy próbálta becsempészni a szobájába a lopott holmit, lépéseket hallott. Elfújta a gyertyáját és próbált észrevétlen lenni, de az alak egyre gyorsabban világította meg a szűk folyosót.
-Felség, miért nincs a szobájában? -Nézett le rá Alec a királyi katonaság frissen kinevezett vezetője.
-Éppen csak kiszellőztetem az egyik ruhám. A szekrényben nagyon kellemetlen illat van. -Válaszolta Lizabell szemlesütve.
-A folyosón?
-Úton voltam a levegőre.
-Az éjszaka közepén?
-Ilyenkor a legtisztább az idő.
-De hát esik.
-Muszáj ilyen keresztkérdésekkel zaklatnia? -Mordult fel Lisabell.
-Azt hittem, ha kettesben vagyunk nincs ilyen hivatalos hangnem. -Lépett közelebb Alec a lányhoz. Beszívta a fehér bőréből áradó púder és rózsa illatot. Jóval magasabb volt a királynőnél így, hajának kellemes puhasága végig simította a karját.
-Én…most visszamegyek a szobámba. Köszönöm, hogy mindent figyelsz. -Nézett fel rá Lizabell és teljesen elvörösödött. Alec kék szeme olyan mélyen nézett rá, hogy attól félt, elevenen megeszi.
Gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak az udvarban. A királyné nem örült neki mert Alec nem volt herceg, így rangon aluli, viszont a király mindig nagy örömmel nézte ahogy játszanak a kertben.
Másnap este Lizabell korán ágyba bújt. Amikor egyedül volt a szobájában, felöltötte a fekete ruhát, tökéletesen simult rá. Háta szinte csillogott a gyémánt alatt. Haját kiengedte mert egyedül nem tudta kontyba rakni. Kinyitotta a sminkes dobozkáját, de rájött, hogy ehhez sem ért és nem is volt már ideje. Addig sürgött-forgott a ruhában, hogy már csak annyi ideje volt, hogy egy kis piros rúzst az ajkaira tegyen.
Kiosont a hintójához és már robogott is a mulatság helyszínére.
Az egyik nemesi család szervezte meg, akik minden évben csináltak ilyet amióta az eszét tudta. Különlegessége, hogy nem volt dress code és bárki, aki kellemes volt a szemnek részt vehetett rajta. A ház pont a folyó mellett volt így akinek kedve volt csónakázhatott is a kellemes nyári éjszakában.
Lizabett elővette egyszerű, fekete legyezőjét, arca elé emelte és így járta körbe a termet. Szinte mindegyik süteményt megkóstolta, figyelve, hogy senki ne láthassa az arcát.
Többen is felkérték és ő nem mondott nemet, csak annyit kért, hogy a legyező maradhasson fenn.
-Bármilyen is az arca hölgyem ezek a szemek mindenért kárpótolnak. -Mosolygott le rá egy kérő.
-Nagyon kedves öntől uram, de az úrnőm nem tudja, hogy itt vagyok és még temérdek munkám lenne a háznál így, ha kiderül nekem végem. -Nézett fel rá Lizabell.
-El nem tudom képzelni, hogy ezek az igéző,gesztenye barna szemek koszos ruhák és edénygőzök felett fáradnak el nap mint nap.
Lizabell forgatni kezdte őket mert unta ezt a beszélgetést.
Szerencséjére a tánc hamar véget ért. Pont annyi ideje maradt, hogy ivott egy pohár buborékozó italt és már jött is a következő férfi.
Egy pihét próbált leszedni a ruhájáról így fel sem nézett.
-Remélem nem zavarom meg, de az enyém lehet a következő tánca? -Szólalt meg egy ismerős hang.
-Hogyne persze, csak egy pillanat…-Lizabell ereiben megfagyott a vér. Egyenesen Alec szemébe nézett. Ujjai remegni kezdtek és még több pihe repült rá a comjához tapadó ruhára.
-Segítek. -Hajolt le Alec és kezét végig simította a finom anyagon, egészen a lány combjáig.
Lizabell felnyögött, érezte, hogy arca vörössé vált. Elhúzódott.
-B.… bocsánat, de nekem most mennem kell. Most nézem, hogy már milyen későre jár, ha az úrnőm megtudja, hogy itt vagyok… Viszontlátásra. -Fordított hátat Alecnek és ahogy elsietett a gyémánt lánc teteje kibuggyant a palástja alól, felfedve meztelen nyakát. Kifutott a csónakházba és kifújta magát. Erszényéből egy kendőt vett elő és megtörölte izzadó homlokát. Ekkor tudatosult benne, hogy legyezőjét elhagyta. Idegesen pislogott körbe.
A ház ajtaja nyikorogva kinyílt.
-Mit csináljak???-Sikongatott Lizabell. Az egyik falnál lévő fadarabhoz rohant és maga elé tette.
-Evező? Ez komoly? -Nevetett Alec és megkellett állnia, hogy megtörölje könnyes szemét.
-Kérem uram, hagyjon magamra. -Vöröslött az evező mögött Lizabell.
-Azt gondoltad, hogy nem jövök rá, hogy te vagy?
-Most mennem kell. -Próbált kibújni az igéző tekintet alól a lány, kezében az evezőt olyan szorosan fogta, hogy izzadni kezdtek az ujjai.
-Tudom, hogy te vagy Lizabell.
-Mégis honnan?
-Először is, mindenkinek fel van tűzve a haja, ez a mai divat. Másodszor édesanyád ruhája közismert volt a palotában, anya varrta meg neki. Harmadszor, csak neked van egy kis csillag a legyeződön, mindenki másé olyan díszes, hogy jobban csillog, mint az ékszereik. És végül, bárhol felismerem a mahagónia színű szemeid.
-Mi?
-Olyan barna, mint a szekrényed ahová elbújtál amikor bújócskáztunk.
-Jajj milyen jó is az országunknak, hogy te a bútorokra figyelsz az ellenség helyett.
-Mi lenne, ha úgy tennénk mintha csak egy fiú és egy lány lennénk? -Nyújtotta ki kezét Alec, benne a fekete legyezővel.
-Szerintem az evező jobban áll nekem. -Fújtatott Lizabell.
Alec azonban nem mozdult. Kinyitotta a tárgyat és meglegyezte magát.
-Akkor majd én leszek a rejtélyes férfi, aki elveszi a lányok eszét és legyezőit, mint trófeát.
-Azonnal add ide! -Csattant fel Lizabell és hozzá vágta az evezőt, ami a fiú mellett landolt.
-A következő tánc az enyém és ebből nem engedek. -Vigyorgott Alec.
-Jó, jó csak add már vissza. -Morgott beletörődve sorsába Lizabell.
