A csata még közel sem ült el, és Lacrimaneis tekintete elhomályosult az égető kíntól. Angyalok. A fegyvereik által okozott perzselő fájdalom a démonnő csontjáig hatolt.
Lacrimaneis sebesülten mászott fel egy sziklaszirtre segítségkérőn az Arkja mellé, hogy védje meg. A majd három méter magas, vörösbőrű isten egyből torkon ragadta a támadót, és egyetlen reccsenéssel elporlasztotta. A démonnő félelemmel vegyes tisztelettel figyelte, ahogy a többi kósza rohamozót is ugyanilyen hatékonysággal pusztította el.
Az Ark az égre kapta a tekintetét, és elvicsorodott. Az ellenség a magasban tátongó hatalmas, fénylő rúnás szélű portálon át repült be, hogy halált hozzon rájuk. A végleges fajtát.
A csata egyre elkeserítőbbé vált a pokolfajzatok számára. Több démon kellett ahhoz, hogy akár egyetlen egy fényes glóriás gyilokgépre ráugorjanak, akkor viszont habozás nélkül megpróbálták széttépni. Az angyalok cserébe úgy égették és ölték őket, ahogy csak bírták. A gond csak az volt, hogy a mennyekbéliek álltak nyerésre, egyetlen tagjuk vagy tucatnyi démont intézett el örökre.
Lacrimaneis elborzadva nézte, ahogy az ivadékait brutálisan lemészárolják, örökre kitörölve őket a létezésből is.
Nem szörnyülködhetett a látványban, mert egyszer csak megragadták a szarvát, és érezte, ahogy a csont repedni kezdett az erős marokban.
– Nézd, milyen gyenge sereget adtál nekem! – üvöltötte az Ark, miközben durván megcibálta. A kéjdémon szarva panaszosan reccsent egyet.
– Én nem tehetek róla! A legjobbat adtam, amit csak tudtam! – sírta el magát.
– Kevés! Tudhattam volna, igazi falkaanya kellett volna, nem csak egy ilyen silány utánzat! Nézd, hogy mészárolják le ezt a szedett-vedett csürhét! Mind belőled jött! Miattad ölnek meg mindenkit!
Lacrimaneis tisztában volt vele, hogy Marximæ minden szava fájdalmasan igaz. Nem volt igazi falkaanya. Csak ellopott egy régi rituálét a Vérúrtól, ami megadott neki egy hasonló képességet, és behízelegte magát az első Arkhoz, aki sereget akart.
– A tieid is legalább annyira, mint az enyémek! – vágott vissza könnyezve, mire akkora pofont kapott, hogy kiesett egy foga, és a földre zuhant. Remegve kisebbre húzta össze magát.
– Ne merészeld azt állítani, hogy ennek a csőcseléknek köze van hozzám! Egy angyalt sem bírnak normálisan megmételyezni! – rántotta fel a szárnyánál fogva az Ark. Már pusztán ennyitől reccsentek a kéjdémon szárnycsontjai. Lacrimaneis felkiáltott a fájdalomtól.
– Csinálhatunk jobbakat! A következő jobb lesz! Esküszöm! – sikította kétségbeesetten.
– Ha így folytatjuk, nem lesz legközelebb! – üvöltözött vele Marximæ, majd dühösen félredobta. Lacrimaneis ismét nagyot nyekkent a kemény földön. A szárnyaiban éles szúrást érzett, ahogy rosszul érkezett. Talán csak megrándult. A Setétre, adják az istenek, hogy ne törjön el…
A robbanás mindenkit váratlanul ért, főleg, hogy egy gyöngyházfényű gigászi sárkánytól eredt, aki éppen besiklott a portálon keresztül. Villámos-robbanós lehelete nem kímélt se angyalt, se démont, mégis egyértelműnek tűnt, hogy a pokolfajzatokat célozta. Rémséges sikolyokkal sült halálra akit csak ért a mennyekbéli Ark csapása. A poklokbéli áldozatok után még hamu sem maradt, elenyésztek a semmiben, teljesen elpusztultak, esély sem maradt a feltámadásukra.
– Tabris – hűlt el Marximæ, ahogy a nemezise felbukkant. – Visszavonulunk – vakkantotta oda Lacrimaneisnek, és ismét megragadta a szarvanál fogva. A kéjdémonnak még csak ellenkezni sem maradt ereje.
Sosem tudta meg, hogy Marximæ képes lett-e volna teljesen visszacibálni a fedezékbe. Gyanította, hogy igen, ám az angyali becsapódó bűbáj megkímélte a további agyalástól. Hatalmas erejű Fény robbant fel előttük, az ereje elsodorta őket egymástól. A kéjdémon felsikoltott, ahogy a szent energia égette, és nekicsapta egy sziklának. Mielőtt elsötétült előtte a világ, hálát adott a Setétnek, hogy végre véget ér ez a borzalom.
– ʚїɞ –
Legalábbis azt hitte, hogy véget ért. Mikor kinyitotta a szemét, mindene fájt, égett, és bele se mert gondolni, hogy hogy néz ki. Ahogy mozdult, beléhasított a fájdalom, de valami ferdehajlamú életösztön azt diktálta neki, hogy keljen fel. Kínkeservesen feltápászkodott, és körbenézett. A csata elülni látszott, az angyalok a mészárlás után elindultak vissza a portál felé, a sárkánynak pedig nyoma sem volt.
Nyöszörgés ütötte meg Lacrimaneis megperzselődött fülét, és akaratlanul is arra pillantott.
Marximæ egy megégett sziklán feküdt, szaggatottan emelkedő mellkassal. A szeme nyitva volt, a szája enyhén habzott, a vörös bőre nyers hústól levedzett. Ha nem csillogott volna, talán fel sem tűnik a démonnőnek a sérülése mértéke.
– Lacri… maneis… – hörögte felé.
A kéjdémon a fájdalomtól fintorogva lépett hozzá közelebb.
– Mit akarsz? – kérdezte elhaló hangon az Arkot.
– Vigyél… el… innen…
– De utána elengedsz? – tette fel a kérdést fájdalomtól sziszegve Lacrimaneis.
A válasz Marximæ arcára volt írva.
– ʚїɞ –
Lacrimaneis egyedül vánszorgott tovább. Egy idő után azt se tudta merre megy, vagy mióta.
A csata helyszínét nagy nehezen maga mögött hagyta. A csekély számú túlélő szintén elmenekült, a szélrózsa minden irányába. Lacrimaneis nem hibáztatta őket, hiszen ő is hasonlóan cselekedett. Minél messzebbre akart jutni, és a napszakok változásával a táj is más arcát mutatta. A hegyvidékes területet felváltotta a köves kopárság.
Borzasztóan kiéhezett. Bármit megadott volna pár luxheyi lélekért. Egyből helyre jöhetett volna, talán még a szárnya is meggyógyul és akkor elrepülhet ameddig csak bír. Sajnos egy sem akadt az útjába. Hogy is akadt volna! A lelkeket mindig az Arkok foglalták le maguknak, és ha kegyesek voltak, az alattvalóik is kaptak belőlük. Az istenek ott dőzsöltek a birodalmaikban, kiélvezve a hatalmukat, és szerencsés volt a démon, ha egyáltalán rájuk emelhette a pillantását.
De ha egy kósza lélekben nem is reménykedhetett, egy fajtársnak örült volna. A tömény kéj majdnem olyan jótékony hatással lett volna rá. Azonban a sors különös fintora folytán más démonnal sem találkozott. Hiába fohászkodott a Setéthez, senkit nem küldött az útjába. Az istenekre, segítségre lett volna szüksége, akárkire! Bármit megadott volna, nem érdekelte mennyire akarták volna kihasználni a helyzetét.
Erőt vett magán, és haladt tovább. A sérült szárnyát maga után húzta, az úton csak tovább horzsolta. Eleinte még próbálta tartani, a karjaiba venni, de túlságosan elgyengült hozzá, és néhány hamvában holt kísérlet után hagyta lógni maga mögött. Fájtak a lépések, a kavicsok minden mozdulatnál felhasították a szárnya membránját. Egyre bizonyosabbá vált benne, hogy sosem fog tudni ugyanúgy repülni, mint korábban.
Csak el akart tűnni Marximæ közeléből. Örökre. Sosem akarta látni, és remélte, hogy megdöglik a csatatéren, egyedül, megszégyenülve.
De mi van, ha túléli? Ha akarja se tudta volna ott helyben megölni. Az Arkja volt! Egy isten! Teljes hatalommal rendelkezett felette. Ha nem veszti el az eszméletét, akkor kénytelen lett volna őt is cipelni.
Lacrimaneis kezdett pánikba esni. A Setétre! Mihez kezdjen?! Kihez szegődjön?
Falkaanya volt. Egy démon, aki csak úgy potyogtatja a démonfattyakat, az egyik leghathatósabb háborús fegyver. Akár végtelen utánpótlást biztosíthatott a poklok seregeinek. Megfelelő körülmények között talán még a háborút is átbillenthetné. A legtöbb Ark ölre ment egy ilyen képességű démonért. Bolond volt, hogy azt hitte így hatalomhoz juthat valamelyiknek az oldalán, most már tudta jól. De akkor! Nem akart csak egy lenni a megannyi kéjdémon közül. Többre vágyott, és majdnem ez lett a veszte.
– ʚїɞ –
Egy vérvörös sivataghoz ért, a távolban mintha egy város emelkedett volna.
Talán él ott egy másik Ark, aki a szolgálatába fogadja. Talán nem lesz akkora szörnyeteg, mint Marximæ.
Borzasztóan remélte, hogy nem délibábot kerget, de ahogy haladt előre, a város körvonalai egyre nagyobbnak és tisztábbnak tűntek.
Egyszer csak suhogást hallott, és egy növekvő árnyékot vett észre maga mellett. Kimerülten fordult a jövevény felé, és majdnem szívinfarktust kapott, amikor meglátta a szürkés szárnyakat, és halványan derengő glóriát.
Lacrimaneis ijedtében elesett, és feljajdult a szárnyába szúró fájdalomtól.
– Ne félj, nem foglak bántani – mondta szomorúan az alak.
A kéjdémon alaposabban megnézte magának az angyalt, mihelyst a kíntól kitisztult a látása. Először csak azt hitte, hogy elgyengült állapota miatt nem érezte meg a mennyekbélit, de most már látta az igazságot. A férfi eredetileg ezüst szemébe arany erek költöztek, és a homlokán is két dudor növekedett. Bukott angyal volt, olyan, aki nem kellett a másik oldalon. Egy kitaszított pária.
A férfi különösen átható pillantásokkal illette. Kinyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse a homokból, Lacrimaneis rövid habozás után elfogadta.
– És hol vagyunk?
– Kabusban.
– Egy Arkot szolgálsz? – kérdezte a kéjdémon egyből.
– Igen, Tagrakot.
– Odavezetsz elé?
A bukott angyal bólintott.
Lacrimaneis sántikálva indult meg. A férfi mellette pár lépés után felajánlotta, hogy inkább viszi őt az út többi részén. A kéjdémon sosem gondolta volna, hogy valaha egy angyal tartja majd a karjaiban, még ha bukott is az illető. A férfi könnyedén emelte meg, és vigyázott a sérüléseire is. Kitárta szürkés szárnyait és felröppent. A menetszél belekapott Lacrimaneis sötét hajába, és ettől csak jobban kapaszkodott a férfibe.
Talán a férfi kisugárzása tehetett róla, talán Lacrimaneis csak teljesen kimerült már, de jól esett belelazulnia az erős karokba. Ahhoz is fáradt volt, hogy azon töprengjen, miért nem taszítja, hogy egy mennyekbélihez bújjon.
Jóval lendületesebben haladtak így, és a hely körvonalai is egyre gyorsabban nőttek. Közelebb érve a város ősinek és lepusztultnak tűnt. A vöröses homokra épült vajszínű épületeken repedések futottak végig, omladoztak, élhetetlennek tűntek.
Lacrimaneis kíváncsian leste, miféle szerzetek laknak itt, és meglepődött, amikor még több pislákoló glóriát és szárnyas egyént fedezett fel. A saját fajtársaiból is észrevett jó párat. A helyiek néhány fürkésző pillantáson kívül máshogy nem illették őket.
– Mi ez a hely? Miért van ennyi bukott angyal itt? – kérdezte a kísérőjét.
– Tagrakkal együtt érkeztek.
– Tagrak egy mennyekbeli Ark? – csodálkozott el a kéjdémon.
– Az volt – bólintott szomorúan a bukott angyal.
Lacrimaneis álla majdnem leesett a döbbenettől.
Az angyal egyenesen az ódon palota felé vitte, és csak a nagyterem előtt tette le óvatosan. A kéjdémon hirtelen megszédült, és nem találta az egyensúlyát, bele kellett kapaszkodnia a férfibe. Az nem zavartatta magát, szilárdan állt, amíg Lacrimaneis visszanyerte az erejét.
– Milyen Tagrak? Hogy beszéljek vele? – kérdezte aggódva a démon.
– Ahogy jónak látod – hangzott a kicsit sem kisegítő felelet.
Lacrimaneis fújtatott egyet, megigazította elrongyolódott és megpörkölődött öltözékét, majd a szélfútta haját is igyekezett rendezettebbé tenni.
Amikor elkészült, az angyal kinyitotta előtte a hatalmas kétszárnyú ajtót. Halvány fény áradt ki, és Lacrimaneis fülét zene ütötte meg, fúvósok és dob.
Mintha a düledező birodalom minden javát itt halmozták volna fel, több szín fogadta, mint amit eddig látott az érkezése folyamán. Puffok, fátylak, selymek, organzák; édességek és alkohol illata csapta meg az orrát. És jól érezte, valaki lelkeket is tárolt itt?
Két oldalt mind glóriás egyének szórakoztak, táncoltak, mulattak. Lacrimaneisnek beletelt pár másodpercbe, mire megértette, hogy a jelenlévők nagy része démon, akik mennyekbéli alakot vettek fel. A kisugárzásuk eltűntetésével nem bajlódtak, az egész termet betöltötte a démoni esszencia. Lacrimaneisnek szintén pár pillanatba telt, amíg felfogta, hogy miért tűntek ilyen alacsonynak, és fiatalnak a jelenlévők, egyetlen személyt leszámítva.
Egy rongyos mintás szőnyeg vezetett át a termen, aminek a végében egy trón állt, azon pedig egy kissé öregnek tűnő férfi foglalt helyet. Arany és fehér tógát viselt, őszülő hajában pedig arany és ezüst babérkoszorú díszelgett. A jégkék szeme halvány volt, mint amiből már kiszökött a szín. Lacrimaneis első gondolata az volt, hogy egy kígyót lát maga előtt, noha pikkelyeknek és villásnyelvnek nyoma sem volt.
A kísérője belépve mélyen meghajolt.
– Fidelius, kit hoztál nekünk? És miért így jelentél meg? – szólalt meg recés hangon az Ark. Furcsán ejtette ki a szavakat, mintha még birkózna a démonok nyelvével.
– Fényességed, a sivatagban találtam rá, beszélni akart veled. Nem volt lehetőségem megfelelően– szólalt meg az angyal, alig merve az Arkra pillantani. Az egy mozdulattal belé fojtotta a szót, és intett a kéjdémonnak, hogy lépjen közelebb.
Lacrimaneis vett egy mély levegőt. Csak remélni tudta, hogy nem látszódott rajta az idegessége, és eleget tett az utasításnak. Felszegte a fejét és enyhén bicegve lépett a trónus elé, majd a fogát összeszorítva meghajolt.
– Miféle, kiféle vagy? – kérdezte az Ark unottan. Egy szolga ezüsttálcán nyújtott át neki cseppfolyósított lélekitalt.
– A nevem Lacrimaneis, és a szolgálatodba szeretnék állni – remegett meg parányit a hangja.
– Van kéjdémonom elég. Miben vagy te más, mint a többi?
– Eddig Marximæ-t szolgáltam. Falkaanya vagyok – jelentette ki bátrabban.
Tagrak épp belekóstolt a lélekitalba és majdnem kiköpte ezt ennek hallatán. Jégkék szemei kigúvadtak, és köhögve nyelte le a kortyot.
– Hallottam rólatok. Igaz, hogy…?
– Képes vagyok neked hadsereget és birodalmat adni – bólintott Lacrimaneis.
A teremben döbbent csönd állt be. A táncok abbamaradtak, a zene elhalt, senki se mert mozdulni, mindenki az Arkot figyelte, mit szól erre. Tagrak mintha elsápadt volna.
– Azt mondtad Marximæ-t szolgáltad. Miért engedett el? – találta meg nagy nehezen a reszelős hangját.
– Elszöktem tőle, ott hagytam meghalni a csatatéren – döntött az igazság mellett.
– Csata? Ki vezette a mennyek seregét? – élénkült fel Tagrak.
– Tabris Ark.
Az öreg képe erre megnyúlt, és harag is átfutott rajta egy pillanatra. Az érzelmek kevésbé nyersen mutatkoztak nála, mint Marximæ-nál, és a vonásait is hamarabb rendezte.
– És meghalt a vörös végre? – kérdezte Tagrak.
– Remélem.
Tagrak végigsimított őszes szakállán. – Miért hozzám fordultál?
– Fényességed volt az első, aki az utamba akadt.
– Legalább őszintének tűnik – morogta az Ark. – Mihez értesz még?
– Alakváltó és illuzionista vagyok.
Az öreg szeme megcsillant erre. – Bármilyen alakot fel tudsz venni?
– Nagyjából azonos méretet, mint jó magam. Plusz-mínusz pár méter.
– Jól van, valami hasznod csak akad majd.
