Mike
Azonnal tudtam, hogy eltűnt.
Az a pillanat volt, amikor az ember ösztönből a csuklójára pillant, és semmi nincs ott – csak a hideg levegő és a bőr lenyomata. Olyan érzés, mintha valaki belém markolt volna, és kirántott volna belőlem valami nagyon fontosat.
Az órám! A karórám! Apám órája!
A kezem remegett, és hiába néztem körbe a piacon, az emberek csak jöttek-mentek, volt, aki nevetett, mások siettek a dolgukra, de akadt olyan is, aki csak álldogált céltalanul, de senkinek sem tűnt fel, hogy épp most fosztottak meg valamitől, ami több volt egy tárgynál.
Nem volt drága óra, még csak különösebben szépnek sem nevezhető. Viszont az apámé volt! A legfontosabb emlékem tőle ez a Timex, amit szinte sosem vett le a csuklójáról, és amit én tizenhat évesen kaptam meg, vagy inkább örököltem.
Tíz éve történt: egy szombat reggelen, amikor még semmit sem sejtettem a világról.
Anyám ajtót nyitott a két egyenruhás rendőrnek. Nem mondtak semmit, csak bólintottak. Ő pedig, mintha valami láthatatlan erő vágta volna ki alóla a lábait, egyszerűen térdre rogyott a folyosón. Én a lépcső tetején álltam, pizsamában, álmosan, kócos hajjal, egy videojátékon kattogva, amit aznap akartam kipróbálni. És ott, azon az elcseszett reggelen a gyerekkorom véget ért…
Nem voltak szép szavak, nem volt búcsúzkodás. Csak a csend maradt utána: az apám meghalt szolgálat közben. Lelőtték! Egyszerűen csak ennyi történt egy drograzzia közepén, egy pincében, valahol Bronxban. Valami fegyveres kölyök volt az elkövető, talán épp olyan idős, mint én akkor voltam, vagy mint az, aki most elvette tőlem az órát.
Lázadtam előtte minden ellen: szabályok, tanárok, leckék, igazán nem érdekelt semmi sem. Mindenkinek beszóltam, apámnak is! Ő meg csak röhögött, kócolta a hajam, és hozott nekem egy fánkot, majd azt mondta: „Majd kinövöd, kölyök!”
De azt nem nőttem ki, hogy többé nem jött haza.
Három napig nem jöttem ki a szobámból sem. Csak feküdtem a sötétben, bámultam a plafont, a falon lévő fotókat róla és kettőnkről, az egyik a legelső baseballmeccsemen készült. Soha nem jön vissza! – hasított belém újra és újra a felismerés.
Aztán a temetés után, mikor már mindenki elment, anyám odajött hozzám, a szeme vörös volt, a hangja alig hallható.
– Azt mondta, te kapod meg… Mindig is büszke volt rád – mondta, és a kezembe nyomta az órát.
Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni: összerogytam a nappali padlóján. Nem tudtam tartani magam, már nem volt semmi, ami megtartson. Sírtam, tényleg sírtam, egyáltalán nem csendesen, nem szép könnyekkel, hanem hangosan, görcsösen és igazán fájdalmasan, mert nemcsak őt veszítettem el, hanem magamat is!
Másnap reggel felkeltem, és akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
Nem az hajtott, hogy hős legyek, mint ő volt, nem akartam rendőr lenni, de segíteni szerettem volna. Mert valakinek muszáj, hogy ne minden élet érjen véget úgy, mint az övé, hogy legalább egy embernek jobb legyen, ha én ott vagyok.
Azt az órát azóta is mindig viseltem: vizsgákra, ügyeletekre, szar napokra, jó napokra, tényleg mindig, mert ha elfáradtam egy pillanatra, csak ránéztem, és újra éreztem azt a csendes, meleg erőt, amit ő jelentett nekem.
És most nincs ott!
A csuklóm súlytalan, és vele együtt valami más is eltűnt. Mintha az utolsó, kapaszkodásra alkalmas emlékemet is kitépték volna belőlem. Nem a tárgy elvesztése fájt, hanem az, amit képviselt. Az idő, amit már soha nem kapok vissza, és az, akit szimbolizált.
A tolvajról csak annyit tudtam, hogy gyors volt és ügyes; nem vettem észre, és amikor realizáltam, már eltűnt a tömegben. A piacon történt, ahol paradicsomot próbáltam venni, de az árus csigalassú volt, és valaki mintha meglökött volna: egy érintés, egy mozdulat, ennyi elég volt neki, és eltűnt az órámmal együtt.
Nem kiabáltam utána, nem üldöztem, talán nem is lett volna értelme. Csak álltam ott, mint egy idióta, és a csuklómat néztem. Egy röpke pillanatra újra az a tizenhat éves gyerek voltam, aki nem tudott mit kezdeni a világgal. Csak most már nem volt senki, aki a hajamat kócolja, és fánkot hozzon vigaszul.
Még csak el sem búcsúzhattam tőle!
Joe
Három hét! Ennyi idő telt el, mióta eladtam a lelkemet Andrénak, a madame-szerű tulajnak, aki a Velvet Inferno nevű sztriptízbárban adott munkát és egy dohos kis lyukat, amit gátlástalanul „szállásnak” nevezett. Volt négy fala, egy plafonja, ami éppen nem omlott le, és egy olyan ágy, amiben minden éjjel komolyan aggódtam, mikor harap meg valami.
Havi ötszáz vagy a fizetésem hetven százaléka – ez volt a megállapodás, ami a bérleményre ment. A maradékból vettem olcsó konzerveket meg kávét – sok kávét. Az emberek komolyan azt hiszik, a sztriptíz nem fizet rosszul. Hát, talán ha nem adnám le Andrénak a keresetem nagyját, és nem kéne magamat etetnem, akkor talán még meg is gazdagodhatnék; csak sajnos a realitásban élek, nem egy sorozatban.
A harmadik héten történt a baj.
Egy próbán voltam, gyakoroltam, csak úgy, magamnak, zárás után. Próbáltam kicsit tökéletesíteni azt a mozdulatot a rúdon, amit a csajok szerint a vendégek imádnak.
Egy pillanat műve volt, nem több, mint egy kissé megcsúszott kéz, egy rossz érkezési szög, és… reccs!
A fájdalom hirtelen sújtott le, a saját testem árult el: ahogy leestem, a bal bokám kifordult. A padlón fetrengve káromkodtam, és tudtam, hogy nagy a baj. Próbáltam ráállni, de a testem nemet mondott.
Melissa, aki egyébként tündéri, de az IQ-ja valahol egy mikrohullámú sütő és egy mamusz között lehet, felvisított:
– Joe! Jézusom, Joe, úristen, meghaltál? – majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, folytatta: – Tudod, mit kéne? Kórházba menni! De olyanba, ahol még csak tanulnak az orvosok, az olcsóbb, nem?
– Az nem egy fodrásztanuló-szalon, Melissa… – nyögtem, de már késő volt. Hívott egy taxit, és mire feleszméltem, már egy kórház folyosóján ültem kerekesszékben, Melissa pedig folyamatosan kommentálta a váróterem növényeinek állapotát. Gondolataimba süllyedtem: nem akartam visszakerülni az utcára, még ez a munka is több volt a semminél, André viszont hírhedten nem az a típusú főnök volt, aki empátiával nézett a beosztottjaira.
Amikor a nevemet kiáltották – „Josephine Alissa Weston?” –, csak egy keserű mosolyra futotta, miközben összerezzentem, de azt is csak azért, mert már rég nem használtam a teljes nevemet; legutóbb, amikor kimondták, öt év javító várt rám.
Aztán jött egy magas, fáradt, kócos hajú srác fehér köpenyben, csapzott tekintettel, nem néztem volna ki belőle, hogy doki. Totál úgy nézett ki, mint aki láthatóan már a koffeinre sem reagál, de ahogy rám nézett, volt valami a szemében. Mégis volt valami izgalmas csillanás a tekintetében, valami őszinte érdeklődésnek tűnő fény, de az is lehet, hogy szimplán félreértettem.
– Dr. Bennet lesz az orvosa – mondta fontoskodva a nővér, és faképnél hagyott minket.
Ő letérdelt elém, ha valaki éppen akkor nyitott volna be, azt is hihette volna, hogy a doki éppen megkéri a kezem, majd óvatosan megfogta a lábam.
– Megnézhetem? – kérdezte, és olyan kedves volt, hogy a szemembe könny akart szökni, de nem engedtem utat neki.
– Csak gyorsan, doki! – vágtam rá keményen. A fájdalom mögött viszont ott bujkált a félelem ismét: ha nem tudok dolgozni, nem lesz mit ennem, és André is azonnal kitesz.
„Nem vagyunk szeretetszolgálat, kisanyám!” – ezt az egyik lánynak mondta mindenki füle hallatára, majd egyszerűen kirúgta, pedig csak egy szabadnapot kért, hogy elvihesse a fiát orvoshoz.
A pillangótetkóm természetesen elővillant, mikor feltűrte a nadrágomat. Egy fakuló kék rajz a bokám felett, mintha épp szét akarna esni. Tizenöt voltam, amikor csináltattam, még mielőtt elkaptak. A lepke maga volt a szabadság és önmagam, míg a széthullás az életem. Ez utóbbit most hatványozottan éreztem.
Megállt egy pillanatra. Ránézett, de nem szólt semmit, csak bólintott, majd finoman megérintette a sérülést. Felszisszentem.
– Ez elég csúnyán kiment. Röntgen nélkül is jól látható. Kap egy rögzítést, fájdalomcsillapítást, viszont legalább két hétig – de lehet belőle hat hét is – jegelni, pihentetni kell. Semmi terhelés, értette?
Értettem, csak épp nem engedhettem meg magamnak.
Melissa közben vihorászott, teljesen értelmetlenül flörtölt a dokival.
– Engem is meggyógyíthatnál! Nekem itt fáj! – nyitotta kicsit szélesebbre a blúzát, hogy betekintést nyerhessen az orvos. – Amúgy mi a neved?
– Mike! – Udvariasan, de hűvösen válaszolt, de egy pillanatig sem nézett rá.
– Ebből napi háromszor, de csak ha nagyon fáj, és ne lépje túl az adagot! Szédülés, álmosság előfordulhat a szedése közben, ez teljesen normális mellékhatás, viszont ha hányás vagy hányinger jelentkezik, azonnal jöjjön vissza.
– Majd én visszaráncigálom! – ajánlkozott Melissa.
– Vissza kell jönnöm kontrollra? – kérdeztem bizonytalanul.
– Ha nincs semmi panasza, akkor nem – válaszolta Dr. Bennet.
– Köszönöm, doki!
A végén megkaptam a papírokat. Meg a számlát is.
– 1482 dollár?!
Szó szerint kiszáradt a szám.
– Ezt… nem tudom kifizetni – motyogtam.
A nő a recepción vállat vont.
– Talán nincs biztosítása? – kérdezte fölényeskedve.
Nevetnem kellett volna – rossz vicc, sosem volt biztosításom –, de nem jött ki hang a torkomon. Inkább csak fogtam a számlát, zsebre vágtam, és bicegve távoztam.
Az este későn és nem úgy ért véget, ahogy szerettem volna. Vánszorogva, fájdalomcsillapítóval a zsebemben botorkáltam haza egy olyan jövőképpel, amiben újra a nulláról kell kezdenem – a kibicsaklott bokám és az üres gyomrom tényleg már csak hab volt a tortán.
ꕤꕤꕤ
Nem telt el egy hét sem, és a bokám már annyira javult, hogy legalább egyenesben tudtam tartani, ha nagyon muszáj volt. A fájdalom viszont… mintha csak arra várt volna, hogy alábbhagyjon a sokk, és most teljes erővel tért vissza. Minden egyes lépés olyan volt, mintha valaki egy tűt döfne a csontjaim közé.
És André kegyes volt. Vagyis… ahogy ő nevezte: „rugalmas”.
A balesetem másnapján történt: a tükör előtt ültem az öltözőben, a bokám lüktetett, mintha valaki belülről kalapálna kifelé benne. A sminkem már félig kész volt, de minden egyes mozdulatnál úgy éreztem, mintha a lábam tiltakozna a létezés ellen is. Melissa valahol a háttérben csacsogott, de a szavai csak tompa zajként jutottak el hozzám.
Aztán megjelent André az ajtóban.
Nem kopogott. Ő soha nem kopog. A lányok összekapták a holmijukat, és kiosontak mellette az ajtón. Csak én maradtam az öltözőben.
André széles mosollyal rám vigyorgott, amitől a gyomrom összerándult. Ez a mosoly sosem jelentett jót; halványan emlékeztem az egyik lány, Raven szavaira. A mosoly két dolgot jelenthetett: bajban vagy, vagy André akar tőled valamit.
– Joe, Joe, Joe – szólított meg negédesen, továbbra is vigyorogva. – A vendégek kérdezgetik, hol vagy. Én meg csak értetlenül állok, mert senki nem mondott nekem semmit.
Próbáltam felállni, de a bokám megadta magát, és visszazuhantam a székre. A fájdalom felnyársalta a lábam, a szemem sarkában könnyek gyűltek össze, de lenyeltem őket.
– André… ma nem megy. A doki azt mondta… – kezdtem halkan.
André lassan odalépett hozzám, lehajolt, és két ujjával megemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
– Figyelj rám, kisanyám – mondta olyan halkan, hogy attól még ijesztőbb volt. – Ha nem bírod, van más, aki megcsinálja helyetted, de nem ereszteném el ezt a szép kis pofit. Ugye érted, drágám? – Nem fenyegetés, csak tényközlés volt.
A mosolya szélesebb lett, de a szeme hideg maradt.
– A vendégek nem várnak. A pénz nem vár. És én sem várok.
Majd elengedte az államat, és ugyanazzal a könnyed mozdulattal fordult ki az ajtón, de meggondolta magát, és kegyelmet gyakorolt.
– Rendben, rugalmas leszek most az egyszer, amíg helyre nem jössz, mert látok benned lehetőséget. Könnyített műszak, Joe. Nincs tánc, csak privát. Ülsz, beszélsz, játszol. Élvezik, ha figyelnek rájuk – mondta egy olyan vigyorral, amitől még az öltöző neonfénye is elkezdett vibrálni.
A könnyített műszak valójában csak annyit jelentett, hogy nem kellett a rúdon lógnom, de attól még ki kellett öltöznöm, sminkelnem, mosolyognom és hajnalig talpon lennem, miközben a bokám minden pillanatban jelezte: ez még nem megy.
A fájdalomcsillapító, amit a kórházban adtak, elfogyott. A patikában kapható cucc csak annyira volt jó, mint egy vödör víz egy erdőtűznél. Kezdtem elveszíteni a türelmem.
Kimberly, az egyik lány – nagy műszempillák, szív alakú ajkak meg egy olyan szomorúság a tekintetében, amit csak az lát, aki már maga is elég régóta cipel valamit – ott ült mellettem az öltözőben. Látta, hogy nem bírok rendesen felállni:
– Ha tényleg kell valami, ami segít átvészelni az estét… van valami, ami nálam be szokott válni – mondta halkan, nem erőltetve. Mintha azt mondaná: nem ajánlom, de tudom, milyen, ha már nincs más lehetőség.
Sokáig csak néztem őt, aztán bólintottam. Egyetlen, alig észrevehető mozdulattal.
Nem akartam! Gyűlöltem az érzést, hogy gyenge vagyok, hogy valamihez kell nyúlnom, amit eddig elítéltem, de nem volt más opcióm. Ha nem kezdem el a műszakot, André azonnal kirak. És akkor nincs étel, nincs ágy, nincs semmi, csak az utca!
Kim visszajött pár perccel később, és a tenyerembe csúsztatott valamit.
– Csak egy! Ha kettőt veszel be, az már nem segít, csak elrontja. És… ne csináld rendszeresen, Joe! – A hangja számomra szokatlanul gyengéd volt, féltett, de az is lehet, magát látta bennem.
A tabletta kicsi volt, teljesen ártalmatlannak tűnt. Nevetséges, hogy valami ennyire jelentéktelennek tűnő dolog dönthet arról, hogy lesz-e mit ennem, vagy holnap már az utcán ébredek.
Azt mondják, mindig van egy első alkalom. És azt is, hogy az ember örökké emlékszik rá.
Én nem az érzésre emlékszem, hanem arra a pillanatra, amikor lehunytam a szemem, és megengedtem magamnak, hogy egy kicsit… ne fájjon.
Mike
New York, St. Gabriel Kórház – Sürgősségi osztály, reggel 10:58 – 3-as vizsgálószoba
Az ujjaimat óvatosan a páciens halántékára helyeztem. A fiatal férfi alig lehetett több húsznál, mereven bámult maga elé. Vagyis bámult volna, ha látott volna; pedig a CT alapján nem volt visszafordíthatatlan a sérülés, de a duzzanat a látóidegeknél aggasztó volt.
– Próbálja követni az ujjam! – mondtam halkan.
Semmi reakció, viszont a fiú ajkai reszkettek.
– Nem látok semmit… csak sötét van – suttogta –, ugye visszajön a látásom? Nem akarok megvakulni!
Nem válaszoltam azonnal, csendben maradtam, amiből minden beteg sejti, hogy az orvos nem akar hazudni.
– Most minden azon múlik, hogy csökken-e a nyomás. Van esély a látása visszanyerésére, de szükség lesz egy kis türelemre, rendben?
Miközben beszéltem, az ajtó félrecsúszott, és Dean lépett be, maszk félrehúzva, kávé a kézben, és természetesen a legrosszabbkor.
– Na, doki, mikor végzünk már? – Ledobta magát egy székre. – Komolyan, Mike, amióta kiköltöztem, úgy viselkedsz, mintha egy szellem lennél – folytatta. – Kéne már valami élet a testedbe, érted? Egy kis éjszakai csavargás, pia, zene, nők.
Nem néztem fel, csak tovább jegyzeteltem a kórlapra, majd a betegre pillantottam, aki már most is túlterheltnek tűnt a történtektől.
– Dean, kérlek!
– Jaj, ne legyél már ilyen! Két beteg között nem lehet egy percet sem lazítani? – kérdezte szinte sértetten, majd halkan hozzátette: – Amúgy is… Kezdek megbuggyanni otthon. Ashley már háromszor akart lelkizni velem a héten. Háromszor! Te is tudod, nem vagyok monogám típus, és ez már felér egy kínzással!
Végül rápillantottam. Fáradt volt a tekintete, nem haragos, csak… üres.
– Akkor miért költöztél hozzá?
– Mert kényelmes! Meg egy ideig vicces is volt. Most már… csak fura. Hiányzik a régi életünk. A régi te is! Aki nem egy befelé fordult árnyék volt.
Lehajtottam a fejem. A gyűrűre gondoltam, amit egy évvel korábban kinéztem. A díszdoboz még mindig ott porosodik az egyik fiókban. Azután, hogy Ella öt év után egyszerűen azt mondta: „Bocs, van valakim!” Ez volt az első törés, amin nem tudtam túllépni, aztán most apám órája is… Őszinte leszek, nem érdekelt nagyon semmi.
Mintha megérezte volna, Dean halkan megszólalt:
– Figyelj, tudom, az óra… az apád… nehéz. Nem kell beszélned róla. De ne hagyd, hogy ez határozzon meg! Tudod, mennyit ér az a lakás? És csak úgy hagyod, hogy kilakoltassanak onnan előbb-utóbb. Kereshetnél már valakit a helyemre. Vagy… csak gyere el velem ma este. Csak elmegyünk egyet lazán sörözni egy klubba. Egy szimplán lelazulós este, ahol nem Dr. Bennet vagy, csak simán Mike.
– Látóideg-duzzanat. Holnap kontroll-CT! – mondtam inkább a beteg felé fordulva. – Ne mozogjon hirtelen, ha fájdalma vagy hányingere lenne, azonnal szóljon a nővérnek!
A fiú bólintott, én becsuktam a kartont.
Deanre pillantottam: – Majd meglátom.
Ő is tudta, és én is, hogy nem fogok megjelenni, viszont már megvolt a terve, hogyan vegyen rá olyanra, amit nem akarok. Túlságosan jól ismert!
