Hajnali öt órakor álmosan, a szememet csak félig kinyitva csaptam le az éjjeliszekrényemen üvöltő analóg ébresztőórámat. Felültem az ágy szélén, alaposan kinyújtóztam, majd belebújtam a papucsomba és a nagymamámtól kapott hálóköntösömbe. Ez a reggel is csak olyan, mint a többi. Ahogy kibotorkáltam a konyhába, az egész lakást a szerencsés fekvése miatt beborította a redőny résein keresztül beszűrődő napfény, amit mindig szeretek megcsodálni kávézás közben. Meggyújtottam a tegnap este bekészített kávém alatt a tüzet, majd – talán kicsit felelőtlenül, de ezt diktálja a rutin – a fürdőszobába vezetett az utam. A tükörbe nézve vizsgáltam a reggeltől gyűrött arcomat, és a saját szemembe nézve igyekeztem erőt gyűjteni a napi kihívásaimhoz.
Mire visszaértem a konyhába, lefőtt a kávé, és már a kis élettársam, a világ legtündéribb cicája is kitámolygott fekhelyéről, és még a szemét is alig nyitotta ki, de a reggelit már hangosan követelte. Kiadagoltam neki a megfelelő mennyiséget a konzervjéből, majd magamnak is kitöltöttem a lefőtt kávémat. A kotyogós a legjobb.
A kávémmal leültem az asztalhoz, pont az ablakkal szemben. Így két dologban gyönyörködhettem egyszerre: a beszűrődő napsugarakban és a békésen falatozó cicámban. Olyan melegség és békesség töltötte el a szívemet. Itt ez a kis ártatlan, védtelen állat, akiért én felelek, aki megbízik bennem, és végre már ilyen korán világosodik, a nap minden pillanata árasztja magából az életet.
Ahogy ezen méláztam, valami nedveset kezdtem érezni a kávésbögrémet tartó ujjaim alatt. Ez a kedvenc kávésbögrém. Amióta eszem tudom, ebből a bögréből iszom reggel. Ahogy végigsimítottam az ujjammal a repedést, felderengett előttem, ahogy kisiskolás koromban apa hozza nekem a meleg kakaót.
Közben az utolsó kortyot is kiittam a repedt kis bögréből, majd elmostam.
– Most mi lesz veled, kisöreg? – kérdeztem a bögrétől, ahogy eltörölgettem, és letettem a helyére.
Kilépve a bejárati ajtón kellemes tavaszhajnali levegő köszöntött. Mosolyogva zártam be az ajtót, és vidáman indultam útnak. Éreztem, ahogy a lágy hajnali szellő simogatja az arcom, éreztem a nap gyengéd melegét a bőrömön. A faluban csend, ilyenkor még a legtöbben alszanak, csak egy-két autó zaja zavar meg gondolataimban, ahogy elsuhannak mellettem. Ahogy sétálok a buszmegálló felé, az egyik ház nyitott ablakára leszek figyelmes. Fény és hangok szűrődnek ki egy gyerekszobából.
– Drágám, muszáj felvenned ezt a harisnyát, hogyha ebben a ruhában szeretnél ma oviba menni. Hideg van még ahhoz, hogy harisnya nélkül legyél egész nap. – magyarázza türelmesen az anyuka a kislányának. Nem hallom, hogy a kislány mit válaszol, de az igazán lényeges az, ami akkor történt, mikor pont az ablak alá értem.
– Szeretlek, kincsem! – hallottam ismét az anyuka hangját, és utána láttam, hogy csókot lehel a kislánya homlokára. Milyen szerencsés ez a kislány, hogy van egy anyukája. Van egy anyukája, aki szereti. Egy anyukája, aki szereti, törődik is vele, és ki is mondja, mit érez. Ritka kincse van ennek a kislánynak, ami sokunknak nem adatik meg.
A buszmegállóba érve feldereng előttem az a kislány, aki voltam sok-sok évvel ezelőtt. Látom magamat, ahogy anyával együtt homokozunk, és azt mondja nekem: Szeretlek, kincsem, majd csókot lehel a homlokomra. Látom magamat, ahogy anyával este az ágyban összebújva mesét nézünk, a végén anya azt mondja: Szeretlek, kincsem, és puszit nyom a homlokomra. Látom magam, ahogy tiniként elmesélem anyának a konyhában ülve az első szerelmem, majd a mesém után anya azt mondja: Szeretlek, kincsem, és puszival pecsételi a homlokom. Látom magamat a ballagáson, és a nézők sorai közt anyukám, aki sír a büszkeségtől, és az ünnepség után csak ennyit mond: Szeretlek, kincsem, és szorosan magához ölel.
Az érkező busz, melyre vártam, egy pillanatra elsodorja ezeket a képeket, és ráébredek: ezek nem emlékek, csupán vágyak, amik már sosem teljesülhetnek. De felszállok, leülök a leghátsó ülésre, behunyom a szemem, és hagyom, hogy a megszokott zötykölődés visszaringasson csak még egy pillanatra a vágyott gyerekkorhoz, az elképzelt anyám karjaiba.
