A karneváli tömeg, mint egy nagy horda úgy vonult a vásáron keresztül. Lépni is alig lehetett köztük. A pizza és a kávé illata betöltötte egész Velencét. Akárhová nézett az ember mindenhol maszkok és díszes ruhába öltözött hercegnők és bárók lépkedtek.
Emma pánikrohama a hangok és látvány miatt felerősödött. Csak állt és nézett maga elé egy maszkos fabódénál. Érezte, hogy ha nem jut ki akkor összeesik és összepréselik a lábak. Fekete haja alatt nyaka és a homloka is verítékben úszott. Mély levegőt vett és az előtte elterülő szinte milliónyi maszkot elemezte. Voltak köztük átlagosak, olyanok, amik csak a szemet takarják, de olyan is mely az egész arcot beteríti. Csillogtak, villogtak, egyik díszesebb volt a másiknál.
Az egyik sarokban észrevett egy teljesen idegent. Fekete volt, és bár csillogott a fekete csillámtól, de olyan rémisztő hatást keltett így is, hogy meg kellett fognia. A festék rajta nem teljesen fedte el a kopásokat rajta. Néhol meg is volt repedve. óriási madár csőrre emlékeztető orra bizarr érzést keltett Emmában.
-Valahol már láttam ezt. De hol? -Gondolkozott hangosan. Megnézte a belsejét. Nagyon halványan, egy dátum pihent az egyik mélyedésében. 1348.
Fülében csengtek történelem tanára szavai.
,,A legsúlyosabb. Szinte egész Európa megsemmisült. Rettegés. Rothadó hullák.”
Addig-addig forgatta a maszkot amíg az árus rámordult és egy papírra mutatott.
Ha sokáig nézegeted, vedd meg.
-Elég röhejes egy szabály. -Bosszankodott Emma, de nem akart bajt így kifizette. Ahogy újra kezébe vette a maszkot kirázta a hideg.
-Na menjünk, keressünk egy nyugodtabb helyet. -Ujjaira csillám ragadt.
A tömeget nagy nehezen sikerült maga mögött hagynia és a Szent Márk tér mögötti egyik kis utcában leült egy kőre.
-Még, hogy egyedül is képes leszek élvezni ezt az utat. Nem is értem mit gondoltam. Hallgatnom kellett volna anyára. -Mélyeket lélegzett, érezte ahogy a szívverése visszaáll a normálisra. Elővette palackozott vizét és aprókat kortyolt.
-Lássuk, hogy áll ez a madár. -Kioldotta a madzagját és felvette. Becsukta a szemét és nyelt.
Rozmaring, fahéj és ecet.
Kinyitotta a szemét.
Az utca körülötte üres volt, a kő, amin ült eltűnt. Egyhelyben állt. Felnézett az égre, füst borította a kékséget.
Úgy érezte, hogy meggyullad. Sötét barna ruhája annyira rátapadt, hogy lassan eggyé vált a bőrével. Végig simította, a kesztyű olajos lett. Megmorzsolta az anyagot.
Maga mellett ott pihent a botja. Hosszú és vékony volt. Felvette és elindult a tér felé. Az emberek bezárkóztak, a galambok megmeredve feküdtek a földes talajon.
Hullák hevertek szerte szét. Egy teljesen feketébe öltözött férfi egy szekérszerűséget húzott maga mögött, rajta élettelen testek.
Elhaladt a lány mellett. Bólintottak egymásnak majd eltűnt a ,,kocsi” a bazilika mögött.
A semmiből egy rohanó fiú gyászos sírása törte meg az útját.
-Kérem, segítsen! Az anyám! Nagyon fázik és tele van foltokkal! Kérem!!-Ráncigálta ruháját a gyermek.
A doktor megsuhintotta a pálcáját és arrébb tolta vele. Ujjaival jelezte, hogy ne érjen hozzá. Fejével bólintott, jelezvén, hogy mutassa az utat.
Néhány perc séta után, miközben az emberek egyszerre csukták be zsanérozott ablakaikat a maszkos alak látványától megérkeztek egy sorházhoz.
Falai omladoztak. A bejárat előtt patkányok lakmároztak. Első ránézésre egy adag moslékon. Közelebb érve azonban egy férfi bomladozó hulláját ették jó ízűen.
A doktor elzavarta őket. Az ajtón piros csík mutatta, hogy kár is próbálkozni.
Beléptek az épületbe. A belsejében üresség fogadta őket. A doktor körbe nézett, bútoroknak vagy bármilyen használati tárgynak csak a hűlt helyét látta.
A fiú úgy futott fel a csigalépcsőn mintha az élete múlna rajta.
A harmadik emeletre felérve megcsapta az orrát az ürülék és a halál szaga. Bármennyi gyógynövényt is tuszkolt a csőrébe, ezeket nem lehetett kiűzni onnan.
Egy korhadt, már csak emlékében létező ajtót nyitott ki előtte a fiú. Odabenn hörgés és sírás kellemetlen egyvelege töltötte meg a konyhát.
Az egyik sarokban egy teljesen eldeformálódott kislány pihent. Nem lélegzett, ernyedt karjait beterítették a sötét foltok.
A kis szobába beérve az ágyon egy lesoványodott női alak feküdt. Szőke haja szétterülve a párnán. Az egész ruhája merő izzadtság. Lihegett és alig kapott levegőt. Nyakán dudorok éktelenkedtek.
A doktor közelebb lépett, botjával megbökte a bőrét, ami puha volt. Az asszony feljajdult és szaporábban lélegzett.
A gyermek az anyjához bújt.
-itt a doktor édesanyám! Ő majd segít!
A doktor csak sajnálkozón rángatta a fejét.
-Csak megkönnyíteni tudom a halálát. Te is tudod, hogy esélye sincs.
-Kérem, csináljon valamit!!-Sírt a fiú és újra meg akarta rángatni az alak ruháját, de félúton megtorpant.
A maszkos elővette bőr táskáját. Egy apró üvegcse került elő. Benne színtelen folyadék. Levette a dugót, a szúrós illat betöltötte a csőrét még a foghagyma illatát is elnyomta benne.
A nőhöz lépett, kérte, hogy nyissa ki a száját. Ő engedelmeskedett, a folyadék néhány cseppje kicsordult az ajkain, de kiitta.
Pár másodperccel később rángatózni kezdett, a szájából hab tört fel aztán hirtelen abba maradt. Utolsó leheletével még elmondott egy köszönömöt majd becsukta szemeit.
A fiú sírása betöltötte az egész lakást. Rajta semmi nem látszott. Olyan egészségesnek tűnt, mint aki immunis a világ összes betegségére. Az orvos a botjával megbökte és kérte, hogy nyissa ki a száját. Bár rohadtak a fogai, de semmi jele nem volt annak, hogy elkapta volna.
A doktor már hallott ilyen emberekről, akiket nem ért el a pestis súlyos ujjai, de még egyel sem találkozott.
-Nem maradhatsz itt. Elviszlek az apácákhoz. Vagy maradhatsz, de akkor éhen halsz. -Közölte a csőrből.
A fiú szipogott néhányat majd bólintott. Felvette fekete kabátját, koszos bakancsát nem tudta bekötni. Fejébe kalapot húzott, teljesen eltakarta az arcát.
Az úton hiába faggatta a megmentőjét, hogy ő miért nem beteg, választ nem kapott.
Néhányan az utcán kóboroltak reménytelenül és elveszve.
,,Hol vannak azok az idők amikor a kereskedők megtöltötték a teret és a harang nem a gyászt szimbolizálta hanem az eljövendő új és vidám napokat.”
A bazilika szomszédságában volt az apácazárda. A doktor bekopogott botjával.
Hosszú percek teltek el mire résnyire kinyílt az ajtó kukucskálója. A benti alak kétkedve kérdezte, hogy mégis mi a fenét keresnek itt.
A doktor maga mellé nézett, majd vissza a kék szempárba.
Az ajtó csak annyira nyílt, hogy be tudtak surranni rajta.
A doktor elmondott mindent és meghagyta, hogy viseljék gondját ennek a gyermeknek.
Egy másik apáca is megjelent. Fáradtan nyugtázta, hogy a maszkos alak újabb éhes szájat hozott a nyakukra. Elvitte a fiút lemosdatni és megetetni.
A doktor és a kék szemű apáca elvonult egy másik helyiségbe.
Ahogy bezárult mögöttük az ajtó a doktor lerakta a botját, táskáját és vetkőzni kezdett.
Levette a maszkját. Fekete haja kibújt végre a szinte lángoló börtönéből.
-Meddig akarja még ezt csinálni? Egyszer elfogják kapni és akkor rosszabb büntetése lesz, mint a börtön vagy egy nyilvános megvesszőzés. -Szólalt meg az apáca és egy kendőt adott a lánynak.
-Apám megesküdött arra, hogy senkit nem hagy magára.
-Az apja egy férfi volt. Neki volt hatalma és joga gyógyítani. Önnek nincs.
-Attól, hogy más van a lábaim közt még ugyanannyit érek! -Csattant fel a lány.
-Maria, ön nem orvos. Mit tud a módszereikről?
-Mindent. Folyton apa mellett voltam. Mindent elolvastam és sokat gyakoroltam.
-Hullákon, nem élő embereken.
-A hús az hús, főleg ebben az időben.
-Túl messzire megy. A többiek rá fognak jönni.
-Ugyan. Manapság az is felveszi ezt a maszkot, aki csak egy kis pénzt akar kiszedni azokból a szerencsétlenekből.
-Veszélyes vizeken jársz gyermekem. -Mosolygott halványan az apáca.
-Ez Venetia. Akárhová nézel nővérem víz vesz körül. Úszol vagy elsüllyedsz. És én nem hagyom, hogy elnyeljen. -Közölte eltökélten a lány.
Egy ágyú durranása megrázta Emmát. Levette a csőrös maszkot és levegőért kapkodott.
-Mi a…-Cibálta le magáról a fekete álarcot.
Megforgatta, felállt és a táskájába tömte.
-Azt hiszem inkább visszamegyek a hotelbe.
