Nem is olyan rég, egy vidéki faluban élt egy család, Molnárék. Az apa, Ferenc mezőgazdász volt, a feleség Júlia, a háziállatokat és a háztartást vezette. Bánatukra nem áldotta meg őket a sors fiúval, helyette kaptak két lány. Mária a falu legszebb lánya volt. Kecses, vékony és gyönyörű szőke haja olyan volt akár a búzakalász. Ellenben testvére Margit, magas volt és durva. Kezei nem voltak puhák, vastag ujjai a számtalan munka óra után érdesek és sebesek voltak. Pedig mindketten segítettek a ház körül. Sötét barna haját bárhogy fésülte, igazította, vizezte mindig úgy állt, mint egy szénaboglya. Fogai elálltak. Egy szóval, nem volt kellemes ránézni.
Már a faluban is szó volt róla, hogy talán Margit, nem is Ferenctől van, mivel egyik felmenőjére sem hasonlított. A legnagyobb baj vele viszont az volt, hogy rettentő gonosz volt. Ellökte a gyerekeket, terrorizálta az állatokat és folyton felhúzott szemöldökkel szemlélte a falusiakat.
Mária ezzel szemben ott segített, ahol tudott. Mindenkihez volt egy két kedves szava. Ezt, a falu leghelyesebb fiúja, Ábel sem tagadhatta. Oda volt a lányért, sokszor sétáltak együtt hazafelé a kútról. A két család már előre örült, hogy itt bizony lakodalom lesz.
A két fiatal sok időt töltött együtt és mivel szomszédok voltak nem súgtak össze mögöttük.
Egyik este, vacsoraidőben Mária felállt az asztaltól.
-Apám, anyám, szeretem Ábelt és ő is engem. Szeretném, ha áldásotokat adnátok ránk. -Közölte mosolyogva a lány.
-Semmi akadálya, de előbb kérjen el tőlem lányom, nem úgy megy az tudod jól. -Bólintott pipájával a szájában Ferenc.
-Úgy lesz! Megyek és megmondom neki!
-Előbb még segíts anyádnak behordani a fát. Nekem még van egy kis dolgom a kamrában.
A család összeborult, akkora volt az öröm. Kivéve Margit arcán. Ő fintorgott és egy szó nélkül kisietett a hátsó kertbe.
A februári fagyok egyre ritkábbak voltak, és bár a föld még kemény volt néhány hóvirág már kibújt a rideg talajból. Kókadozva szemlélték a dühös lányt, aki csapkodni kezdett maga körül.
-Nem lehet az övé!! Mindent ő kap!! Elvette a szépségem, a játszó társaim. De Ábelt nem hagyom!-Háborgott hangosan Margit.
A kiabálásra Ábel előjött.
-Mi a baj Margit? -Kérdezte jó sógorhoz illőn.
-Tényleg elveszed a nővéremet???
-Igen. Nagyon szeretem, ő a legszebb lány a faluban. És olyan kedves, mindenki mosolyog rá, ha meglátja. Tanulhatnál tőle.
-Ő egy nagyon gonosz lány, csak a bajod lenne vele. De itt vagyok én, válassz engem. -Lépett közelebb a fiúhoz Margit és megrebegtette a szempilláit.
-Á nem. Te olyan vagy nekem, mint a húgom. Szeretlek de csak, mint édes testvéremet. – Felelte Ábel nevetve.
Margit olyan dühös lett, hogy arca elvörösödött és ott hagyta a fiút. A ház mögé ment és tovább dühöngött.
-Hogy is mondta nagymama? Ha letépem a virágot és kívánok, egy éven belül eljön a szerelem. De nincs egy évem!
Lehajolt, és egy frissen kibújt hóvirágot szakított le. Szirmai csak úgy lengedeztek ahogy a lány ide-oda rángatta. Belesúgta kívánságát majd besietett a házba.
A Hold pedig úgy ragyogott mintha neki is szólna a kívánság.
Mária aznap olyan fáradt volt, hogy végül nem találkozott szerelmével.
Másnap, dél körül, miközben az nők benn készültek az ebédhez kopogás törte meg a rutinjukat.
Ábel, egy szál virággal és egy pálinkás üveggel a kezében bebocsátást kért.
Ferenc intett, hogy jöjjön és foglaljon helyet.
-Nem kertelek uram. Ferenc. Családjaink régi barátok, szinte már rokonok. Ezért is bátorkodom ezt a köteléket még jobban elmélyíteni. -Kezdett bele a fiú. Arca irult-pirult az izgatottságtól. Barna hajának egy tincse a szemébe lógott, de nem törődött vele.
-Igen hallottam, hogy házasodni készülsz az én bájos lányommal Máriával. -Gyújtotta meg a dohányt az elnyűtt barna pipában az apa.
-Tessék? Nem. Margitot akarom elvenni. Mindent megadok neki uram, építek egy nagy házat, lesz ott minden. Ló, disznó, csirkék és annyi unoka, hogy nem győzik meg dajkálni őket. -Állt fel Ábel és Margithoz lépett.
A szoba néma maradt Mária sikolya után. Nem kérdezett csak kifutott. Utána csak az elhullajtott könnyek maradtak.
Margittal madarat lehetett fogatni.
-Fiam, jól vagy? Tegnap még Mária kellett. -Szólalt meg a döbbenettől Júlia.
-Soha jobban! Már régóta tudom, hogy ki kell nekem! Margit, te tökéletes vagy. Ahogy ítéletet mondasz Gábor gazda és az ő pereputtya fölött, ó atyám, örökké tudnám hallgatni. Ahogy villámokat szór a szemed amikor valami nem tetszik. A kezeid, mint egy erős, de művelésre szoruló fa. Én akarok az lenni, aki mindennap magához öleli ezeket a valós ujjakat. Nem akarok olyat, aki olyan, mint egy mesebeli királykisasszony. A valóság a mi minket összeköt. Hozzám jössz?
Margit örömében a fiú karjaiba vetette magát, fél szemmel az ajtót nézte, nehogy az a gonosz hárpia nővére visszajöjjön. De ő már messze járt. Egyenesen a folyó legmélyebb részéhez ment és belegázolt, majd hagyta, hogy a sodrás elvigye őt és a fájdalmát.
A gyász időszak letelte után, pontban egy évvel utána Margit és Ábel megházasodott. Szerény és zavaros esküvőjük volt. A családtagok összenéztek amikor kimondták az igent.
Egy házzal odébb költöztek. Rettentő kicsi és koszos volt. Az állatok soványak voltak, mint akik direkt nem akarnak enni. A tyúkok nem adtak tojást, s föld művelhetetlen volt. Ábel minden este hulla fáradtan feküdt le Margit mellé, aki egész nap nem csinált semmit csak nézte ahogy a Nap fel s lemegy.
Gyermekük nem született, de a ház körül megszámlálhatatlanul sok hóvirág nőtt. Beterítette az egész kertet, szinte lépni sem lehetett.
