– Ott van, kapjuk el! – a férfi éles hangja váratlanul törte meg a csendet, és olyan tisztán hallottam, hogy valószínűleg már szinte utol is ért.
Ha a szárnyamat nem törik el, az segített volna a menekülésben, de így esélyem sincs. Bár nem is értem már, hogy miért csinálom ezt. Talán jobb lenne egyszerűen csak meghalni. Ami meg azt jelenti, hogy vagy hagyom magam most, vagy pedig saját kezűleg vetek véget a nyomorúságomnak.
Megálltam, de nem fordultam meg, és még a szememet is lehunytam. Tudták, hogy csak egy pillantásom is végzetes lehet számukra, de nem akartam még véletlenül sem kioltani valaki életét, és azt sem akartam látni, ahogy a halál utolér.
A lépteik egyre közeledtek. A földön kavicsok csikordultak, a fegyverek halk súrlódással mozdultak a hüvelyükben. A vadászat véget ért.
A mellkasom szorult, mintha a bordáim ketrecében tomboló érzelmek ki akartak volna szabadulni.
A félelem? Talán. Meg a fáradtság és a végzet tudata. Az évek gyűlölete, a menekülés, a bujkálás súlya. Hogy hármunk közül csak én maradtam, hogy egyedül maradtam. Az egyik testvéremet lefejezték, a másik nyom nélkül eltűnt, és valószínűleg az első sorsára jutott. A sorsra, amire lassan én is jutok. De engem senki sem fog eltemetni vagy legalább megsiratni. Már nem él olyan ember, akinek fontos lennék, és olyan se, aki nem tartana szörnyetegnek.
Egy kiáltás harsant – talán parancs, talán egy figyelmeztetés –, de már nem tudtam feldolgozni. A világ összeszűkült egy lüktető, szorító fájdalommá a mellkasomban, és a sötét semmi magával rántott.
◈◆◈
Lassan, kicsit félve nyitottam ki a szemem, majd megmozdultam. Minden porcikám sajgott, zúzódások meg vágások borították a testemet, viszont a sebek el voltak látva, és a körülményekhez képest egész jól éreztem magamat.
Ekkor realizáltam, hogy nem a puszta földön fekszem. Egy zárt, meleg helyiségben voltam, amelyet gyógynövények illata lengett körbe.
Léptek nesze ütötte meg a fülemet. Valaki közeledett. Megfeszültem. Ahogy megpillantottam az árnyékát, az arcomon helyet foglaló szemeimet lehunytam, és csak a kisebbekkel figyeltem.
– Öröm látni, hogy már jobban vagy – kezdte. – Nem hasít beléd szúró fájdalom a hasad táján? Elvileg minden üvegszilánkot kiszedtem, de ha mégsem, akkor a maradéktól jó lenne minél előbb megszabadulni.
Egy teljesen mezítelen nő állt előttem.
– Nem fáj semmim – feleltem, bár ahogy felegyenesedtem, a pikkelyeim alatt futótűzként terjedt szét a hasogató sajgás.
– Hazudsz – mondta szárazon, miközben keresztbe fonta a karját a melle alatt. – Megkérdezem még egyszer: fáj?
– Csak egy kicsit – ismertem be kelletlenül.
– Mutasd, hogy pontosan hol – sóhajtotta.
Ha ne adjon egy darab rongyot, amit a számba tömhettem, biztos kiharaptam volna a fogaimat, amíg a csipesszel matatott bennem. Pedig előtte még egy csésze keserű, fájdalomcsillapítást szolgáló teát egy megitatott velem.
Hálát adok az isteneknek, hogy a többi szilánkot még akkor szedte ki, amikor eszméletlenül feküdtem.
– Itt nem kell mindenáron erősnek tettetnek magad – jegyezte meg, miközben elpakolta a segédeszközöket.
– Egész pontosan hol van az az itt? Hol vagyunk?
– Biztonságban vagy, nyugodj meg. Egyébként nálad az valami furcsa hóbort, hogy csukott szemmel vársz a halálra és a segítség felbukkanására? Azt pedig még megértem, hogy nem akartad nézni, ahogy a húsodban piszkálok, de már igazán kinyithatnád a szemed.
– Nem fogom.
– Olyan sárga és vágott, mint a fejeden a kis kígyóké? Azt ne szégyelld, az echidnáké is olyan, én pedig már megszoktam a látványát.
– Nem fogom, mert nem akarlak bántani.
– Mégis hogy bánthatnál? Villámokat szór a szemed? – nevette el magát.
– Nem, de kővé dermedsz, ha belenézel – A kijelentésemre egy kicsit megtorpant, de nem lepte meg annyira, mint ahogy vártam volna. – De ezeken a kígyószemeken keresztül is látok – böktem a fejemre. – Csak a kék és zöld színt, és nem olyan élesen, mint a rendes szemeimmel, de látok. Még sötétben is.
– Szóval úgy… Én meg azt hittem, hogy az én átkom a kegyetlen. De te mind küllemben, mind egyéb tekintetben túlszárnyalsz engem. Visszaalakulni egyébként tudsz? Legalább egy rövidebb időre, mint én.
– Mint te?! – visszhangoztam hitetlenkedve.
Erre válaszul elmosolyodott, és a szavak helyett inkább megmutatta, hogy miről beszélt.
Átalakult, és kígyós volt, pont mint én.
Vagyis nem pontosan. Az alsó része kígyószerű lett, de éles határvonal jelezte, hogy honnan kezdődnek az emberibb részei, és a felsőteste sem volt pikkelyes. Az emberi arcát is megtartotta, és pont olyan gyönyörű volt, mint előtte. Szárnyai, agyarai és éles karmai sem nőttek.
– Így jobban belegondolva már nem is tudom, hogy miért úgy jöttem be hozzád… Na mindegy. A lényeg röviden és tömören: most egy echidna közösségben vagy, és az én nevem Lamia. Velük ellentétben és hozzád hasonlóan viszont én is ember voltam egykor – mutatkozott be.
– Én Euryale vagyok. De ki az a „velük”?
– Az imént mondtam: egy echidna közösségben vagy. Vagy a süket füled felől álltam? – nézett rám félrebillent fejjel, ajkán halvány, csipkelődő mosollyal.
– Azt hallottam… de az mi?
– Eredetileg egy nő neve volt, de idővel az európai nāgák megnevezésévé vált. De gyere, inkább megmutatom. Amúgy is kíváncsiak rád egypáran. Sokkal nagyobb és hosszabb a tested, mint nekem vagy nekik, és jóval nehezebb is vagy. Alig bírtunk idáig elcipelni. Bár, ha igaz az, amit a szemeddel mondtál, lehet, hogy jobb, ha…
Sebtében felkapott egy kendőt és a kezembe nyomta, majd amikor bekötöttem vele a szemem, intett, hogy kövessem. Jól esett egy kicsit a nap melegét is érezni a bőrömön, de ezzel együtt a rideg valóság is arcon csapott. Egy fán voltunk, melyről ő minden nehézség nélkül leereszkedett, én viszont nem tudtam lemászni.
– Valami baj van? – kérdezte, ahogy a földről felém tekintett.
– Nem tudok lemászni – feleltem, miközben szemügyre vettem a lentieket. Kígyóembereket láttam. A nagyrészük a saját ügyes-bajos dolgával volt elfoglalva, páran viszont felfelé figyeltek.
– Ugyan, dehogynem. Onnan azért már egy nagyobbacska gyermek is lemászna. Te bőven elég hosszú vagy hozzá.
– De nem megy! Nem érted, hogy nem megy?! – törtem ki. – Egyszer már próbáltam fára mászni így, és akkor sem ment…
Vett egy mély levegőt, visszajött hozzám a kis lombház teraszára, majd megfogta a kezemet. Volt valami furcsán komikus abban, ahogy a tekintetemet kereste, de végül olyan konokul szegezte a pillantását az egyik fejkígyómra, hogy kicsit zavarba jöttem.
– Valahogy pedig le kell jutnod. Nyolcan kellettünk, hogy felhozzunk ide, és azt az ügyeskedést nem kívánom megismételni. Ráadásul az elkövetkezőkben ez lesz az otthonod.
– Nem. Túl magas. És egyáltalán mi ez az egész? Mi a csoda vagy te? – vontam kérdőre, miközben kirántottam a kezem az övéből, mintha megégetett volna, pedig az érintése meglepően meleg és nyugodt volt.
– Hozzád hasonlatos. De gyere, inkább beszélgessünk egy keveset, úgy hátha könnyebben megbarátkozol a helyzeteddel. Mikor átkoztak meg?
– Négy éve.
– Óh… Akkor nem is alaptalan, hogy ennyire nehezedre esik egy teljesen mindennapi dolog. Én lassan száz éve élek itt, és még régebb óta így. Vannak dolgok, amiket megszoktam…
Kényelembe helyezte magát, majd tényleg elkezdett mesélni:
– Hajdanán Líbia királynője voltam, és egy időben viszonyom volt Zeusszal. Gyermeket is szültem neki, nem is egyet. De Hera sosem a hűtlen férjét büntetni, hanem mindenki mást. Ez a hellének isteneire mondjuk eléggé jellemző, és még az emberek is mindig a nőt okolják. Ha ő csal, akkor kurva, ha vele csalnak, akkor hogy tehetett tönkre egy családot, ha pedig őt csalják meg, akkor biztos nem tett eleget a férjéért.
Lamia hirtelen elhallgatott, és az egyik kezével rászorított a korlátra, mintha valaki torkát szorongatná.
– A gyermekeid is itt élnek? – kérdeztem, ahogy próbáltam kicsit oldani a hangulatot.
– Nem. Mind halottak. Hera jóvoltából.
A szavai nehezen telepedtek a deszkákra és az ágakra, én pedig csak ültem vele szemben, miközben elszégyelltem magam. Azt hittem, az én nyomorúságom a világ közepe, de jócskán tévedtem.
– De elég rólam – folytatta. – Neked mi a történeted? Kinek vagy kiknek nem tetszett a léted?
– Athenának.
– Áh, megint egy bosszúálló feleség?
– Athena szűz istennő, nem feleség – javítottam ki gondolkodás nélkül.
– Papnő voltál, mi? Látszik rajtad az a karót nyelt és elvakult tisztelet.
– Igen, az ő papnője.
– Szűz, nem szűz, egyre megy – legyintett flegmán. – Mindegyik gőgös és kicsinyes. De hagyjuk, inkább mesélj. Kíváncsivá tettél, hogy miért „jutalmazta” pikkelyekkel az egyik papnőjét az az istennő.
– Athena templomában Poseidon magáévá tette az egyik nővéremet, hiába ellenkezett. Mivel beszennyezte a templomát, a szüzességi fogadalma pedig semmis lett, az istennő, akit szolgált haragra gerjedt. És azért kaptam abból a haragból én is meg a másik nővérem is, mert védeni próbáltuk Medusát.
– Ez azért tragikusabb. Én legalább élvezetet leltem abban, ami előtte történt… Ők most hol vannak?
– Halottak mindketten.
Egy percnyi csend telepedett ránk, de ez jól esett. Megnyugtató volt.
– Jól van, elég a mélabús múltidézésből. Térjünk vissza a famászásra – törte meg végül a hallgatást. – A jobb szárnyad még pár hónapig sínben lesz, de úgy repülsz, mint egy pegazus és nem úgy, mint egy veréb, eltaláltam?
– Tessék?
– Jaj, ne nézz rám ilyen értetlenül. A verebek a szárnyukkal repülnek. A pegazusok mágiával, a szárnyak csak támogatnak. A testedhez képest szerintem a te szárnyaid túl kicsik ahhoz, hogy csak velük emelkedj a levegőbe. Szóval, ha leugranál sem törnéd össze magad. Annyira. A felfele mászást majd később megtanulod, abba az irányba különben is könnyebb.
Leugrani innen? Szó sem lehet róla! Nem félek annyira a magasságtól, mint Stheno, de akkor is… És ha nem sikerül mágiával tompítanom a zuhanást?
– Rémültebb fejet vágsz, mint egy macska fürdetés előtt – sóhajtotta. – Néhányszor lemegyek és feljövök, te meg figyeld meg, hogy hogyan is csinálom. Rendben?
– Rendben.
Több fordulót is tett, de minél hosszabb ideig néztem őt, annál világosabbá vált, hogy miért nem ment ez nekem. Én egyszerűen csak felcsavarodtam a fa törzsére a teljes testemmel, és onnan nem tudtam tovább menni. Ő viszont mikor fel akart jönni, először a kígyóteste elülső részével rátekeredett a fára, amilyen magasan csak tudott, majd külön a hátsó végével is ugyanezt tette. Ez után csak lent kapaszkodott és a fenti részét rácsavarta kicsit fentebb. Utána meg csak a fentivel szorította a fát, és a lentit vitte feljebb. És ezt annyiszor ismételte, ahányszor szükség volt rá. Lefelé haladva meg csupán az irányok cserélődtek fel.
Az első komolyabb akadályt végül sikeresen leküzdöttem, bár egy kisebb nézősereg is összegyűlt arra, ahogy szerencsétlenkedtem. De legalább ők voltak az elsők az elmúlt években, akik nem azért bámultak meg, ahogy kinéztem, hanem azért, amit csináltam.
Bár a gúny, a kifigurázás és a csúfolkodás azért itt sem volt ismeretlen jelenség.
Emberhez képest furcsa hangokat adtak ki, de elég hamar felismertem, hogy náluk az a nevetés. Nem nyílt, torokból jövő kacaj volt ez, hanem egyfajta ritmikus, száraz sziszegés, ami a fogaik között szűrődött át. Néhány fiatalabb echidna pedig még utánozni is próbálta a merev, görcsös tartásomat, amellyel a fába kapaszkodtam, amin a többiek jót derültek.
– Ne is törődj velük – szólt Lamia, amikor újra kicsit kettesben maradtunk, miközben körbevezetett az echidnák falujában. – Vagy ha nagyon zavarnak, csak húzd le a kendőt a szemedről egy pillanatra. Elég gyorsan megtanulják a tiszteletet.
– Nem akarok kővé változtatni senkit sem – mondtam halkan.
– Nem is kell ténylegesen megtenned. Elég, ha tudják, hogy megtehetnéd.
◈◈◆◈◈
Néhány, a részben elhangzott információ bővebb kifejtése:
Fáramászás kígyó módra: https://youtu.be/yx932Iis-2A?si=b6Mqsi-KNq1jkg01
A legkorábbi mítoszokban Lamia az ókori Líbia gyönyörű királynője volt, és viszonyt folytatott Zeusszal. Amikor a féltékeny Hera tudomást szerzett erről, megfosztotta Lamiát a gyermekeitől: vagy elrabolta és elrejtette őket, vagy megölte őket, esetleg arra kényszerítette Lamiát, hogy saját kezűleg végezzen velük.
Ekhidna a „szörnyek anyjaként” a görög mitológia egyik legjelentősebb szörnyalakja, akit félig nőként, félig kígyóként ábrázoltak.
Különböző ázsiai vallási hagyományokban a nāgák egy isteni, vagy félig isteni, félig ember, félig kígyó lényekből álló faj, akik az alvilágban élnek.
Euriale ruhájának dizájnját az ókori görögök jellegzetes öltözéke, a khitón ihlette.
